Postásy Csaba hatodik kötete – ebből a hatból az ötödik verses – Fráter Zoltán irodalomtörténész és kritikus, a legjelesebb Karinthy- és Kosztolányi-kutató szerint is a legjobb az eddigi opusok közül. Pedig a többi sem volt akármilyen, a mester magasra tette a lécet önmaga előtt.
Postásy versesköteteinek már a címei is maradandó élményt nyújtanak, nem is beszélve a drMáriás által tervezett és megvalósított borítóról. A költő úgy hegedül a magyar nyelv húrjain különös, olykor sokkoló szójátékaival, hogy Esterházy Pétert juttatja az olvasó eszébe. Elég, ha étvágygerjesztőként a címeket soroljuk: Svédasztal a hullaházban, A lágytojás bánata, Happylepsia, Agylyuk, Léptem nyomom, A múzsa rúzsa.
Postásy témaválasztása nem túl bonyolult: a szerelem. Vagy még profánabbul: az aktus. De az isten szerelmére (?), ne legyünk prűdek, ne fogjuk meg szalvétával, eltartott kisujjal a ... kilincset, mert miről is szól valójában az élet, legyünk bár milliárdosok vagy földönfutók, tinédzserek vagy járókeretes nyuggerek? A szexről.
És A múzsa rúzsa bizony erről szól, rendkívül kreatív, szókimondó, helyenként önmarcangoló formában.
Ha már az előbb különböző korosztályokat soroltam, Postásy valós életkora ellenére megmaradt gyereknek, ahogy erre Fráter Zoltán is rámutatott a könyvbemutatón elhangzott elemzésében. Igen, megmaradt, hiszen mi a gyermek talán legfőbb specifikuma? Hogy kimondja azt, amire gondol, ötévesen az ember még nem tudja, mi az, hogy nyomdafesték meg politikai korrektség. A feketére azt mondja, hogy fekete, a fehérre azt, hogy fehér, a női nemi szervre pedig azt, hogy nicsak, ez egy ... no, de mi nem vagyunk ötévesek, a mi agyunkat már megfertőzte a társadalmi és politikai konvenciók mételye, mi körülírunk, understatementeket fabrikálunk, ahelyett, hogy kimondanánk a frankót.
Na, hát Postásy aztán kimondja, az ötéves gyerek és a vak ló bátorságával!
Miközben persze hommage-okat ír kedvenc poétáihoz, irodalmi előképeihez, Charles Bukowskihoz, Ginsberghez, Weöres Sándorhoz, Nagy Lászlóhoz. Vegyük az utóbbit, az In memoriam Nagy László címűt:
Ha verset írok, mindig sírok, Könnyeimet számolod, Midőn hulló soraim, Elhaló sorsom olvasod, Örömöm, bánatom ontom, Vésem kényes papírba, Boldog, őrjöngő kínjaim, Fényes múltam, kéjes pírjaim Sírnak, dicső ábrándjaim Roskadnak időm súlya alatt – Minden verssel könnyebb leszek, S egyszer bízvást elfogyok. De tán e könnyekből Erezett tó, tócska Vagy egy ócska tó, tócsa – Ha beülsz papírhajómba, Eljuttatja bús, holt lelked A Hold fényébe bújva A Szerelemmel a fogaid közt – Az örök túlsó partra.
Mint minden valamire való költő, Postásy is a magyar nyelv szerelmese. Például az idegen szavakat, főleg angolból, a hasonló hangzás alapján magyarítja. Hold on (holdon), In team (intim). Címei is zseniális szójátékok, már-már romhányis magasságokban: Vágyalom, In memoriam memóriám, Tétova tetova, Húsvétkem, Temetetlen hold, Fejbenjárás és még reggelig sorolhatnám.
A baj az, hogy Postásy lírájának jelentős hányada nincs jó viszonyban a nyomdafestékkel. Ez jó is, meg nem is. Postásy szempontjából nyilván jó, mert aki meg akar ismerkedni a verseivel, az nem tehet mást, mint hogy megvásárolja A múzsa rúzsát. A recenzens szempontjából pedig rossz, mert ha komolyabban belemenne a költő legütősebb verseinek elemzésébe, akkor a szerkesztő bízvást kihúzná az inkriminált sorokat.
Úgyhogy maradjunk még egy kicsit a feledhetetlen este visszaidézésénél. A bemutató befejeztével, ahol Postásy állta a vendégsereg sörfogyasztásának cechjét, és amelyet L. Pap István, a Nemzeti Sport jeles szerkesztője moderált, továbbá amelyen Fráter Zoltán irodalomtörténész, Szentgyörgyi Bálint, a Besúgó rendezője és forgatókönyvírója mondott méltató beszédet, a kötet verseiből pedig Patkós Márton olvasott fel néhányat latinovitsi és Básti Lajos-i színvonalon, testületileg átvonultunk a Falánk Falóba. A krisztinavárosi Havas Boldogasszony római katolikus plébániatemplommal szembe, ahol gróf Széchenyi István és Seilern Crescence 1836. február 4-én az esküvőjét tartotta, és ahol napra pontosan a házasságuk első évfordulóján keresztelték meg 1837. február 3-án született első gyermeküket, Bélát.
Itt aztán kivilágos kivirradtig tartott a mulatság, verselemzéssel, pletykálkodással, adomázgatással, némi politizálással elegyítve. Mígnem fél tizenegy tájban megérkezett ifjabb Vidnyánszky Attila, a Vígszínház nagyszerű színésze.
A pillanat, amikor Tordy Géza, a Nemzet Színésze (valaha maga is a Víg sztárja) és ifjú pályatársa életében először találkozott, és szorított kezet egymással, könnyeket csalt az újságíró szemébe. Ifj. Vidnyánszky vigyázzba vágta magát, és úgy tisztelgett a Kossuth-díjas legenda előtt, aki maga is szálfaegyenesen fogadta az ifjú zseni kézszorítását. Mintha csak visszautaztunk volt 45 évet az időben. Tordy megfiatalodott, és a 80 huszár Bódog Szilveszter főhadnagyaként csapta össze a bokáját. Feledhetetlen, a magyar és egyetemes film- és színháztörténet lapjaira kívánkozó jelenet volt.
Amit az ünnepelt koszorús költő már kényelmes karosszékéből, a langymeleg krisztinavárosi este homályából figyelt, talán egy vonzó hölggyel, hódolva annak az örök emberi szenvedélynek, amiről valamennyi verseskötete szól.
(Borítókép: Tordy Géza és Postásy Csaba. Fotó: Gáll András / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
