Keserédes történet az egymásra találásról, többen elsírták magukat

Egy apának muszáj a fiával pálinkázni. Nyilván a kakaózás is opció, de azt inni jellemzően más élethelyzetben szokás. És az is igaz, hogy nem feltétlenül kell alkohol ahhoz, hogy egy apa és a fia leüljön egymással beszélgetni, ám ha nem teszik, ha nem figyelnek egymásra, ha azt hiszik, nem is fontosak egymásnak, akkor az egészet megette a fene.

A Miért pont kivi?, Laetitia Colombani színdarabja ugyanis egy apa és egy fiú egymásra találásáról szól. A történetben a kivis joghurt – túl azon, hogy finom, és el lehet lopni – csupán eszköz, és még a történetben szereplő tolvaj sem az a gazember, akire haragudni lehetne. Ám nélkülözhetetlenek, mert arra segítenek ráébredni, hogy

• az ember könnyen elmagányosodik,
• a segítség nem feltétlenül onnan érkezik, ahonnan várjuk,
• a szeretetre vágyódás a legkérgesebb lélek mélyén is ott remeg.

A négyszereplős színdarabot Őze Áron rendezte – dramaturg Karácsony Ágnes, jelmeztervező Kiss Fabióla, a díszlet Enyvvári Péter munkája –, az előadás a Kőszegi Várszínház és a budapesti Rózsavölgyi Szalon közös produkciója.

Semmi sincs véletlenül

A Miért pont kivi?-ben olyan alapvető emberi sorsok kereszteződését látjuk, amelyek látszólag teljesen önállóan, egymástól függetlenül futnak, találkozási pontjaik mégis szükségszerűek. Van, aki véletlennek mondaná, de csak addig ragaszkodna kijelentéséhez, mígnem rá nem ébred arra, hogy semmi sincs véletlenül.

Barnabé Leroux (Schneider Zoltán) okleveles könyvelő, a felesége halála óta magányosan él. Problémás ember, pedig nála aztán rend van, mindennek helye és ideje, hűtőjében még az egzotikus gyümölcsből készült joghurtok is napra pontosan és ízre váltják egymást. A péntek a kivié. Leroux kifinomult kekec, hatalmas igazságérzettel, egyik kedvenc időtöltése a panaszlevelek írása és iktatása. Azt azért érzi, hogy magányával lehet némi probléma, hiszen pszichológushoz jár minden szerdán, de elnézve terapeutáját, ülhetne ő is a másik oldalon. Barnabé apa is, csak éppen a fiát látja ritkán.

Benoit Leroux (Varga Ádám) steward, avagy légiutas-kísérő. Eleven fiatalember, tele empátiával és kevés szabadidővel. Szereti apját, csak az öreg nem hagyja magát átölelni. Benoit hagyhatná apját szenvedni tökéletesnek hitt magányában, ám erre képtelen.

Mademoiselle Payne (Takács Katalin) pszichológus, hivatása rabja, kicsit – nagyon – ő is magányos, munkája már-már rutinszerű, de még figyel pácienseire. Pontosabban hiszi, hogy figyel, hiszen ha ezt tenné, akkor észrevenné, hogy Barnabé Leroux talán nem is beteg, csak átkozottul magányos.

Lily, a titokzatos lány (Kiss Anna Gizella) minden társadalmi normával szembemenő jelenség, pedig csak szeretetre, figyelemre vágyó lélek. Hajléktalan. Egy fiatal lányról nehezen képzeljük el, hogy az utcán él, jelenléte – rejtőzködése – talán éppen ezért éles kontraszt. Ő az árnyak árnyéka, amit csak akkor vesszünk észre, amikor a nap nem is süt, tévedéseink, fájdalmaink, képzelgéseink formát öltnek, és a sötétben is árnyékot vetve kísérik életünket.

Bezárva önmagunkba

Egy ilyen négyes felállás adja a színdarab alaphelyzetét, valamint a tény, hogy Barnabé Leroux egy napon észreveszi, hogy valaki megdézsmálta a hűtőjét: eltűnt a kedvenc pénteki joghurtja, a kivis.

Nem krimi ez, mint inkább léleknyomozás. De nem olyan munka, mint amilyet Mademoiselle Payne is végez, hanem annak boncolgatása, hogy

Mert valahová mindenki menekül. Ez a sokszor megfoghatatlan, bevallatlan és kimondatlan érzés különösen egy olyan időszak után üt elemi erővel, amikor egy egész világ zárta be önmagát, így védekezve egy szabad szemmel nem látható vírus ellen. A fizikai bezártság azonban felnagyította az addig is nyilvánvalót, ám a legtöbbször mindig megfoghatatlant, bevallatlant és kimondatlant: a lélek képes arra, hogy bezárva éljen, és nem feltétlenül csupán földi porhüvelyében, a testben.

Gyakran éppen a meneküléseink zárnak minket kényszerű börtöneinkbe.

• Mert képtelenek vagyunk elfogadni azt, hogy a szeretteink meghalnak, vagy mert azt hisszük, hogy minket senki nem szerethet.
• Mert ahelyett, hogy beszélgetnénk egymással, s hogy megismernénk a másikat, saját vélt nyomorúságunkat, magányunkat tápláljuk önostorozó szavakkal.
• Képesek vagyunk arra, hogy képzeteink miatt gyűlöljünk bárkit, mert azt hisszük, ez majd megszabadít minket a sötétben is folyton követő árnyékunktól.

Schneider Zoltán mindezzel szembesít bennünket – elemi erővel. Minden jelenetben színre lép. Olyan pontosan és kíméletlen tisztasággal állítja elénk az esendőséget, a kétkedést, a nyomorúságot, a magányt, a keserűségbe beleszürkült, színeit és életkedvét vesztett embert, hogy karaktere, Barnabé Leroux egy másik dimenzióban alighanem azt kérdezi, hogy Schneider Zoltán honnan ismeri őt ilyen jól. Alighanem onnan, ami a nézőkben is megfogalmazódik, hogy ő mi vagyunk. Egyszerre apánk és gyermekünk, örök lelkiismeretünk.

Színpadi jelenléte nem is tükör, hanem maga a valóság. Egy színészóriás áll előttünk. Úgy beszél és mozog, ahogyan apáink is tették, s ahogyan apaként majd mi is elbukunk és felemelkedünk.

Megszülető csöndek

Varga Ádám Benoit szerepében hazatért. Nem feltétlenül azért, mert Kőszeg a szülővárosa, s mert nehéz volna egy olyan térben színpadra állni, ahol az apafiúság neki húsvér valóság. Hanem azért, mert simán elhisszük neki, hogy ő Barnabé fia, nem pedig az a lázadó kamasz, aki egykor talán éppen úgy és azért menekült el otthonról, amiért Lily is, az utcán élő hajléktalan lány.

Varga Ádám hozza el először azt a csöndet, s üti mélyre az addig rengeteg humoros kiszólással, komikummal átszőtt cselekményt, amitől érezni kezdjük, hogy a szemünk előtt kőkemény emberi dráma zajlik.

Takács Katalin fokozatosan lopja be a szívünkbe magát, és ezt azzal éri el, hogy szép lassan veti le magáról a terapeuta jelmezét/páncélját. Alatta felsejlik a nő, aki éppúgy vágyik a figyelemre, a szeretetre, mint a székében ülő páciensei. Nem hiába fakad ki, s kap nyílt színi tapsot őszinte önvallomása, mert mindaz, amit Barnabéra az előadás második felvonásában zúdít, az annak esszenciája, amit egy lélekgyógyász munkája miatt és közben elszenved. Egyszerűen és tisztán fogalmazza meg azt, amit nagyon sokan soha nem mernének kimondani: és rám mikor figyel végre bárki is… A nézők Amélie Payne átalakulásnak élő szemtanúi, aki végre megtalálja a boldogságot, vagy legalábbis elindul feléje.

Kiss Anna Gizella egyetemi hallgató, két éve van még a diplomáig. A színdarabban fontos szerep jut neki, hiszen lényegében mindössze egyetlen jelenetben szerepel. Ennyi ideje van arra, hogy elhitesse velünk, hogy Lily nem bűnöző. Ő az, akiről az előadáson folyamatosan információkat kapunk, mégsem látjuk, és elképzelni is csak az alapján tudjuk, amit és ahogyan a szereplők elmondanak róla. S hogy a valóság más, mint amit az elme többnyire összerak, és tolvajként, szekrényfoglalóként (egy éven át él rejtőzködve Barnabé bútorában) sem gazember ő, abban nagy szerepe van annak, ahogyan Kiss Anna Gizella megjeleníti Lilyt.

Kimért, hűvös, keserűséggel teli. Talán kíméletlen is, de csak azért, mert őszinte. Hajléktalannak talán kicsit jól öltözött, ápolt lány benyomását kelti, de ez történik akkor, amikor már a hajléktalanokra is csak sztereotip módon tudunk gondolni. Mert mi a helyzet a lélek hajléktalanságával, ugye…

Őze Áron rendező pontosan tudja, hogy a kivis joghurt csak ürügy, pontosabban eszköz arra, hogy észrevegyük, hogy az életünk talán lehetne jobb is. Az előadás számos jelenet folyama, amelyet egyetlen, zeneileg kicsit bohókás, szövegében abszurd dal fűz össze. Nino Ferrer Les cornichons című dala tökéletes választás az átkötésekhez. Dallamtapadása elementáris, ritmusa még a legszomorúbb embert is táncra készteti.

A színpadi kép nem zsúfolt, osztott, egyik fele Barnabé alapfelszerelt lakása, a másik Mademoiselle Payne foteles rendelője. Ez a letisztultság, valamint a pontossá csiszolt, hétköznapivá varázsolt párbeszédek (Karácsony Ágnes dramaturg érdeme) teremt lehetőséget arra, hogy elhiggyük, a Miért pont kivi? című keserédes színdarab rólunk szól, mindenkiről, aki nem hiszi, hogy magányos, s hogy az élete lehetne jobb is.

(Borítókép: Miért pont kivi? / Kőszegi Várszínház / Takács Katalin, Schneider Zoltán / Fotó: Büki László)