Meghajol, taps, meghajol. Kőszeg fia hazatért

Egyszer minden város fia hazatér. Várják az utcák, régi házak, történetek, félbehagyott mondatok, illatok és sóhajok, s tán még az is, ami amúgy máshogy történt, és mégis úgy volt. Az emlék csalfa szerető, az idő meg elmét ostromló óceán, bármit képes elmosni, arcokat, heteket és hónapokat. Ezért is kell időről időre visszatérni régi helyekre, mert ha beleállunk a múlt közepébe, minden jelenné válik. Eleven lesz és élő.

Igazából nem is Kőszeg hiányzik, hanem az, amit mindig is jelentett

– mondja Varga Ádám, aki a rendszerváltás évében, 1989. december 4-én született Kőszegen. A naptár hétfőt mutatott, az időjárás télire fordult. A közelben hó csak Győrben maradt meg foltokban, a hőmérő higanyszála napközben plusz 4 fokon állt, este már a mínusz 4, mínusz 5 felé csúszott. A Vas Népe címlapon írt a máltai csúcsról, s hogy a hidegháborúnak vége; Grósz Károly, az MSZMP októberben leköszönt második főtitkára maszek Ladával járt Szombathelyen, és a demokratizálódás irányát méltatta, a TV1 pedig 20:05-től műsorra tűzte Gát György Zsarumeló című sorozatát.

Ösvény a gyerekkorba

Varga Ádám minderre aligha emlékszik, és mások se nagyon. De nem is ez a lényeg. Inkább az, hogy 2023. június 13-án, csütörtökön itt áll egy fiatalember életének egyik legfontosabb terében, Kőszegen. A város déli hőségtől remeg, délutánra vihar, bőséges eső várható. Varga Ádám élete első kőszegi premierjére készül. Nem izgul, legalábbis nem mutatja. Miközben szíve alighanem gyorsabban ver. A Kőszegi Várszínházban ma este mutatják be Laetitia Colombani Miért pont kivi? című keserédes vígjátékát. A színdarabban Varga Ádám Benoit Laroux-t alakítja, egy légiutas-kísérőt. Egy fiút, aki keresi az útját apja lelkéhez.

Varga Ádám ugyanis színész lett. Tudta ezt már akkor is, amikor gyerekként a kőszegi színpadokon rossz fiúnak öltözve szavalta Petőfi Sándor költeményét. A Szeget szeggel ma is a kedvenc verse. Akárhányszor elmondja, vagy csak egy strófát idéz belőle, megindul vele a múlt vonata. Viszi vissza a nem olyan messzi, mégis távoli gyerekkorba, amikor a világ végtelenségébe még belefért a soha véget nem érő élet ígérete.

S hogy Ádám kedvenc verse egy Petőfi-költemény, az az örökké lázadó gyerekkorba könnyen illeszthető. „Tudjuk, hányat vert az óra, / Tudjuk ám! / Ön is rak a tüzre rosz fát, / Bácsikám.” Petőfi is csak ment előre, hajtotta a vágya, a kíváncsisága, mert annak mi értelme, ugye, ha a mindennapok rendje csakis mások által kivájt mederben folyik.

Ádám is saját ösvényeken járt, kitaposott utak mellett nőtt fák árnyékában, s már kiskamaszként tudta, hogy a tízóraira, a kakaós csigára kapott pénz a Fogadó a Kóbor Macskához játékgépein megsokszorozható. Vagy elveszíthető. A nyerőgép csalafinta jószág, a nevében is benne van, hogy a gép nyer, de egy gyermeki lélek miért is ne hihetné azt, hogy az egyetemes törvények felülírhatók.

Indul Ádám, át a gyerekkorán. A gimnázium felé bandukolunk. A Jurisich itt nem csak vár, 1908 óta nevezetes iskola is. Kőszegen ez ilyen: minden, ami Jurisich, az maga a történelem. Ádám beül a padba, ahol anno sokat nyújtózkodott, vagy éppen lapult. Mutatja, hogyan hasalt takarásban, az előtte ülő osztálytársa mögött. Pedig nem volt rossz tanuló, csak a gimit is szokni kellett. Egymáshoz csiszolódtak, gyűrték a napokat, s ma már minden sarokról beugrik egy emlék, egy név, egy érzés. A bejárattal szemben Mikszáth Kálmán mellszobra várja az érkezőt. Kőarcára Ádám szokásból lekever egy laza pofont, diákoknál, errefelé, így szokás, szerencsét hoz a csattanás, rossz kedvet űz.

Nem lett zoológus

Az érettségi tablót a másodikon találjuk. Ádám mintha most is ugyanahhoz a fodrászhoz járna. Beáll önmaga elé, haját homlokába húzza: 2009 méri össze magát 2023-mal. Tizennégy év sok idő, még akkor is, ha ebben a korban még nem látni nagy különbséget. A változás úgyis mindig odabent zajlik, a sejtek mondják meg, milyen lesz a holnap.

Az már a középiskola alatt kiderült, hogy Ádám nem zoológus lesz, sem Afrika-kutató. Pedig amíg fent laktak a Szabó-hegyen, a fél erdő állatvilágát hazahordta, legyen az élő sikló, béka, apró állat. Édesapja egyszer még egy rókát is hozott neki, később meg abból csinált pénzt, hogy törpehörcsögöket fialtatott. Ám ott volt neki a másik szerelem, a színpadok világa.

A gimiben egyszer még reklámfilmet is forgattak, nyertek is vele egy olasz utat a Food For You elnevezésű pályázaton. A főszerepet Ádám játszotta, s bár a cél az volt, hogy az egészséges táplálkozás fontosságát hirdessék, ők ezt a másik oldalról közelítették meg. Ádám karaktere folyton hamburgert evett és kólát ivott, majd miután összeesett, és a mellkasát felnyitották, kiderült, hogy szíve helyén már csak egy hamburger volt.

Úristen, ez a fa mikor lett ekkora!?

Ádám a várfal melletti fenyőt bámulja, és már csak emlékeiben látja mögötte az azóta eltűnt játszóteret. Egykor itt minden a végtelenbe nyúlt, most viszont könnyedén érinthető. Alighanem így és akkor ér véget minden gyerekkor, amikor tapinthatóvá válik mindaz, ami eltűnt.

A várfal még a régi, Ádám hanyatt vágja magát rajta, és teli szájjal nevetve meséli, hogy voltak éjszakák, amikor Zoli barátjával elszöktek otthonról, és kitalálták, hogy hajléktalanok lesznek. A projektnek nevet is adtak, Anarchia-estek. Ide jöttek, a várba, kifeküdtek a történelem peremére, és hagyták, hogy ne történjen velük semmi. Bele is aludtak az álmodozásba, ám kis idő múlva arra ébredtek, hogy fülbemászók lepték el testüket, bemásztak a hajukba. Kapálózva, a rovarokat magukról lerázva menekültek vissza biztonságos otthonaikba, ám röpke hajléktalanságuk nem volt hiábavaló. Egy életre megtanulták, mit jelent az, ha valaki a peremre sodródva éli az életét.

A várudvaron van egy kút is, szájára rácsot lakatoltak. Beleesni nem lehet, csak belesni a mélybe. Meg feküdni rajta. Ádám ezen a szent helyen tudta meg a tizenötödik születésnapján, hogy az alkohol milyen hatással van a szervezetre, ahogyan azt is, hogy a rácsokat minden bizonnyal a szenvedés tüzén kovácsolták, s hogy az ilyen nyoszolyákon csak az ördög nyújtózik kéjesen.

Így vezet át Ádám Kőszegen és a gyerekkorán, és így tárulnak fel előtte a múlt kapui. Minden tér egy történet, minden pad egy remény, még egy szakítás pofonjának csattanása is átsejlik a téridő szövetén. A nyelven átfúrt piercing történetéből pedig azt is érezni, mekkora erő hajtja a férfi szívét, ha egy lány kedvéért ilyen formát is ölthet a lázadás. A lyukasztás után Ádám rosszul lett, egy padra ültették, szemben vele még most is kőmerev arccal hallgat I. Mátyás szobra. A nyelvékszer ugyan mindössze nyolc napig ékesítette Ádám száját, és a szerelem is mulandó, ám az emlék örök. Nevetve tör elő a kamaszkorból.

Jövőmondó platán

És még áll a fa, a platán, melynek dőlve vált kézzelfoghatóvá a jövő. Egy fiú álmai, fogadalmai születettek meg itt, s váltak semmivé. Egy fiúé, aki nem volt más, mint a többi srác, csak mást akart, mint a többiek. Ment a maga feje után, amerre a szíve vitte. A fiúé, akinek az óvodában létra volt a jele, miközben mindenért, amit elért, keményen megdolgozott. Azt mondja, mai fejjel már tudja, hogy 19 évesen gizda kölyök volt, aki azt hitte, hogy az élet ajtói abban a tempóban nyílnak meg előtte, amilyen ütemben halad, ahogyan az évek telnek. Ma meg hálával gondol minden rögre, amelyben felbukott, ami hegyként emelkedett előtte. A legnagyobb rögnek neve is van: ego. Évekbe telt, azon is átjutott.

S most, hogy újra járja Kőszeg utcáit, furcsa érzés keríti hatalmába. Itt minden az övé, és már semmi sem az. Tizennégy éve nem itt él, most hotelben alszik, éjszakánként egy idegen ágyából bámulja a plafont. Szíven üti a múlt, kicsit minden keserédes, mégis lelket melengető. Kőszeg mégiscsak az otthona. Az ő ékszerdoboza. Olyan, mint a zeneláda, amit ha felnyitsz, rád tör a múlt minden emléke, miközben a szíved szakad meg a dallamtól, ami a doboz mélyéről szól.

Este pedig, a premier után felszabadultan áll a színpadon. Mindaz, amit a platán alatt megálmodott, valóra vált. Ami meg nem, az szertefoszlott. Meghajol, taps, meghajol. Taps. Kőszeg fia hazatért.

(Borítókép: Varga Ádám Kőszegen / Fotó: F. Tóth Benedek)