Baljós árnyak a Lánchíd körül

1848. július 18-a. Hajnali két órától fogva nem tudok aludni. Ha rendben beemelik a híd utolsó láncát, a tizenkettedik láncot, még minden jóra fordulhat. Ez a 11. óra. Vajon mit hoz az ütése ennek az órának? Tudom, érzem, felsőbb hatalmak kezében vagyok. Mennyország vagy pokol? Mennyország vagy pokol

– mondja Eperjes Károly Széchenyi István szerepében A Hídember című filmben. Majd látjuk is, ahogy a Dunába esik, mert a híd építése közben a láncot felhúzó csigasor egyik láncszeme szétpattant, rázuhant az úszóállványra, és mivel mások mellett Széchenyi is az állványról nézte a műveletet, ezért ő is a Dunába esett. A baleset ráadásul tragédiába torkollt, mert egy munkás az életét vesztette, és négy hétbe telt, mire sikerült kiemelni a vízbe zuhant hídláncszakaszt. Szerencsére a mostani felújítás során jobb volt a csillagállás, a történelmi baljós árnyak nem keltek életre.

Most megy vagy nem megy egyedül?

Temérdek filmben láthatjuk a Lánchidat, sokszor egy-egy pillanatra felvillan a képe a mozivásznon, de csattant már el csók a közelében, sőt az árulások éjszakájához is remekül helytállt a statiszta szerepében Sándor Pál Ripacsok című filmjében. Akkor, amikor Salamon András (Kern András) elárulja Stók Edét (Garas Dezső), és inkább Bogárkával (Udvaros Dorottya) adják elő a dalt, amely így kezdődik:

Mélyen tisztelt publikum, kéretik egy kis csend…

Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza

Cseh Tamás és Bereményi Géza mindjárt az ördöggel hozza össze dalában Gróf Széchenyi Istvánt, aki épp öngyilkosságra készül. A szöveg képi világában megjelenik a Lánchíd is, mint a legnagyobb magyar hagyatékának egyik ékköve. A dal, amelyet 1990-ben írt a szerzőpáros, harminc évvel később is ugyanúgy fájdalmas tanulságot hordoz. 

Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza,
majd a csőbe belénéz a legnagyobb magyar.
Vajon mit lát a csőben? A csőben sötét van,
miként benne sötét lesz, ravaszt ha meghúzza…

– Nektek ott lesz a Lánchíd, járhattok, kelhettek
emez itt magán végzet, mindjárt meghúzom.
– Ne, ne Széchenyi István, az utódok, utódok,
már-már loccsant velődben őket forgasd meg!

Szerb Antal sem tétovázik. Ha a fővárosról van szó, ő is a sor elejére veszi Széchenyi grandiózus ötletét. Budapesti kalauz marslakók számára című művében az író téli hídként aposztrofálja az építményt, ami akarva, akaratlanul szerelmi vallomásra készteti az embert – már ha egyazon hölggyel nemcsak oda, hanem vissza is tud jönni.

A híd szimbolikája a költészetet is sokszor megmozgatta. Ady Endre A Margita fia című versében kőkemény társadalomkritikával él.

„Az öreg Lánchíd egyik szimbolum
S hallom, hogy most majd szépen tesznek róla:
Nemsokára már semmi sem marad
Ez országban, mely külön álmunk ójja:
Germánnál, szlávnál ősibb álmokat
S a latinoknál furcsább furcsaságot.
Nem érek rá bús fajtámat szeretni
S fáj, hogy aki védi, csaló vagy senki.”

A festészetben az egyik legismertebb mű hiába nem a híd egészét tárja az ember elé, olyat hoz helyette, ami történelmi pillanat. Barabás Miklós többszörösen átdolgozott képe, A Lánchíd alapkőletétel egy új korszak kezdetét, egy fejlődő ország fontos pillanatát hagyta meg a soron következő századoknak. Azóta számtalan festmény őrzi a híd látképét különböző korokból egészen napjainkig. 

Inkább Pestről festik a Lánchídat

A Lánchíd építésének több szakaszát is megörökítették a képzőművészek. Barabás Miklós: Hajóhíd a Lánchíd épülő pilléreivel című 1843-as alkotása vízfestékkel készült, míg Glatz Theodor 1847-ben egy színezett fametszeten örökítette meg a híd építését. Sterio Károly színezett litográfián mutatta meg Gróf Széchenyi Istvánt, valamint fiát a készülő hídnál. Megannyi alkotás született a már használatba vett hídról is: bár a képek zöme a pesti oldalról készült, egy ismeretlen alkotó a Gellérthegyről (sőt madártávlatból) is megfestette a látképet.

Nézd meg a vén folyót, megvan-e még

Vannak olyan szerzők, akiknél a Lánchíd visszatérő motívum. Így van ezzel Cseh Tamás és Bereményi Géza is, akiknél a Lánchíd című dalban a magyar történelem azon időszakait idézik, amikor időről időre elvették az emberektől a különböző diktatúrákban azt, amit egy életen át kuporgattak, vagy éppen azt, amit egyik generáció a másiknak örökségül hagyott.

Nézz le a Lánchídról a vén Dunára,
nézd meg a vén folyót, megvan-e még,
hisz ma az ember még azt is csudálja,
hogy el nem vették már rég mindenét,
nézz csak utána apádnak, anyádnak,
asszonyod vizsgáld, hogy asszony-e még,
másodpercenként kell ellenőrizd,
hogy a tiéd-e még, ami tiéd.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)