Sinatra elment szünetre, a New York, New York meg nem New Orleans
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Kultúr cikkek
Sokan kifejezetten azért jönnek a Zempléni Fesztiválra, mert a tájegység ízletes borai mellé itt garantáltan találnak színvonalas jazzkoncertet. A Sárospataki Borteraszon például minden este van jazzkoncert. Idén az első napokban még délután is kijutott a jazzből, épp csak Tokajra kellett elmenni, ahol mondanunk sem kell, szintén remek borokat ihat az ember. A Debrecen Dixieland Jazz Bandnak sikerült feldobnia a kicsit álmosan induló tokaji délutánt, olyan dalokat játszott, mint a késői szüretelésű szőlő. Szép, néha szomorú, de „édes illatú" volt a hangulat.
Doboló lábak, de hol van Sinatra?
A fesztivál népe azzal szembesült, hogy a dixie-dalok 80 százaléka a szerelemről szól. Kaptuk is az ívet rendesen, hogy a szerelem így, meg úgy. Egyszer fent és egyszer lent is voltunk, mosolyogva hallgattuk az Ábrándos szép napokat is, és nagyon örültünk mindig, amikor egy-egy zenész elkalandozása után visszatért a kiindulópontra, bár az ilyen pillanatokból lehetett volna sokkal több is.
A zenekar ugyanis igencsak tehetséges, csak nem elég bátor.
A közönség soraiban mindenesetre mindenkinek folyamatosan mozgott a lába, dixie-koncert nincs is doboló lábak nélkül, illetve olyan lehet, mint a vegán oroszlán, ami viszont egy korábbi zempléni cikk témája volt.
Amúgy meg túl szép is volt itt minden, no nem ahhoz, hogy igaz legyen, hanem a nyakleveshez képest, mert az is biztos, hogy akkor kaptuk a nyakunkba a feketelevest, amikor kicsit sem számítottunk rá.
Nincsen fesztivál ugyanis rossz koncert nélkül. A Zemplénin ilyen volt a Frank Sinatra Szimfonikus Swingest a Wáberer Sportcentrumban. No nem azért, mert nem énekelték el a New York, New York című klasszikust, hanem leginkább azért, mert piszkosul rossz volt a hangosítás. Az énekesek hallhatatlanná váltak (két l-lel!), mert alig lehetett őket hallani a szimfonikus zenekar mellett.
Így hát, amikor eljött a szünet ideje, és bejelentette Farkas Gábor Gábriel, hogy „Sinatra elmegy szünetre" (komolyabb bírság is kiszabható az ilyen viccekért), a közönség egy része mindjárt át is ment a Sárik Péter trió koncertjére.
Amúgy, ha már Farkas Gábor Gábrielnél tartunk: szomorú látni, milyen az, amikor egy fiatalember túljátssza a szerepét. Bár még nem késő megfogadni a tanácsot: a kevesebb mindig több. A New York, New York című számnál például működött a ripacskodás, a számok között viszont sok volt. Már csak azért is, mert az est házigazdája Gundel Takács Gábor volt, aki mellé kicsit sem hiányzott még egy kéretlen műsorvezető Farkas Gábriel személyében.
Lélegzet-visszafojtva vártuk a visszatérést
Sárik Péter szerencsére szerényen hozta a világszínvonalú produkcióját a Sárospataki Borteraszon. Ahogy az ajánlóban kifejtette:
Talán egyik zeneszerző sem volt akkora hatással a mai jazzre, mint Bartók. Műveinek döbbenetes ereje, dinamikája szinte elsöpri a hallgatót, zenéje csupa izgalom, misztikum, határtalan mélység és tisztaság. Azzal a céllal készítettük ezt az anyagot, hogy feldolgozásaink által azokkal is megszerettessük Bartók zenéjét, akik eddig idegenkedtek tőle. A jazz és Bartók tökéletes párosítás, a zongoradarabok trióra hangszerelve még karakteresebben szólnak, a nagyzenekari művek és a népdalfeldolgozások is új arcukat mutatják, és végtelen teret adnak az improvizációnak.
Amiben – tegyük is gyorsan hozzá – nem volt hiány. Nyilván ezek az improvizációs kalandozások voltak a legizgalmasabbak. Temérdek alkalommal jártunk úgy, hogy csak fogtuk a borospoharat, és elfelejtettünk kortyolni a száraz furmintból, mert lélegzet-visszafojtva vártuk, milyen szférákba képes eljutni egy-egy zenész.
A bátortalan és a hallhatatlan (két l-lel) koncert után végre egy igazi bátor vállalkozás fültanúi is lehettünk a Sárik Péter Trió koncertjén, de ugyanilyen lelkesedéssel hallgattuk egy nappal korábban a Fusio Group zenéjét, a formáció szintén bátran indult neki improvizációik révén ismeretlen lelki utazásokra. Elek István szaxofonos mellett mindenki igazán jól nyomta, de ki kell emelni ezen a koncerten Szendőfi Pétert, aki olyan dobszólót engedett meg magának, hogy a szánk is tátva maradt.
A jazzkoncertek tehát alkalmasak voltak arra, hogy megsüketüljünk (a Wáberer Sportcentrumban), de arra is, hogy néha ámulatba, néha szerelembe essünk (a Sárospataki Borteraszon), New York helyett pedig inkább New Orleansba látogattunk el a képzeletbeli zenés hippibuszunkkal.
(Borítókép: Sárik Péter Trió / Fotó: Bódi László)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
