Marsalkó Dávid: Sosem voltam egy állóvizes csávó, hogy csak evickélek és majd lesz valahogy

Egy tucat telt házas Budapest Park és három Papp László Sportaréna. Jelenleg ezzel büszkélkedhet a hazai popzene megkerülhetetlen formációja, a Halott Pénz. A zenekar, amely 2004-től a dalszerző-frontember, Marsalkó Dávid szólóprojektjéből fejlődött ki, folyamatosan az újabb kihívásokat kereste a hazai zenei életben. Ők voltak az elsők a generációjukból, akik bevállalták a Papp László Sportarénát, amelyet azóta háromszor is megtöltöttek, most pedig újabb szintlépésre készülnek.

Közeledik a zenekar alapításának huszadik évfordulója, ennek apropóján pedig ismét olyat akarnak meglépni, amire hazánkban még nem volt példa. Magyar, alapítása óta folyamatosan aktív zenekarként szeretnék megtölteni a Puskás Arénát, amelynek befogadóképessége nagyjából három Papp László Sportarénáéval egyezik meg.

A Halott Pénz dalszerző-frontemberével, zenekarvezetőjével, Marsalkó Dáviddal arról beszélgettünk, hogy

• milyen zenei stílusban képzelik el a Halott Pénz jövőjét,
• hogyan változott meg a frontember élete azáltal, hogy a zenekar a csúcsra tört,
• miként lehet megküzdeni azzal, amikor az ember úgy érzi, elfogytak a célok az életéből,
• hogyan befolyásolta zenekarvezetői tevékenységét az, hogy apa lett,
• milyen pluszfeladatai vannak egy zenekarvezetőnek a színfalak mögött,
• hogyan lehet elkerülni az önismétlést és a kiégést,
• melyek voltak élete legemlékezetesebb koncertpillanatai a Halott Pénzzel.

Friss daluk, Az idő nemrég jelent meg. Mi volt az inspiráció a szám megírásakor, illetve a dal megjelenésekor már tervben volt a Puskás Aréna-koncert, esetleg van tematikai összefüggés is a kettő között?

Baromi érdekes, mert nyilván, mivel én írom a dalszövegeket, és én vagyok a fő dalszerző, minden mindennel összefügg. A dalszerzés metodikáját tekintve ez mindig nagyon személyes, a témák a körülöttem lévő dolgokról szólnak. Az időt leginkább az inspirálta, hogy elkezdtek más dolgok érdekelni, mint tíz éve. Változik a környezetem, az érdeklődési gócpontjaim, változik, hogy milyen dolgok az igazán fontosak a számomra. Szerintem Az idő sok szempontból ezt jelképezte nekem mint dal és filozófia, ahogy az ember idősödik és változik. Ezeket a változásokat nem negatív dolognak éled meg, hanem úgy, hogy letisztul benned egy bizonyos fajta értékrend, vagy egész egyszerűen rájössz arra, hogy ki vagy valójában. Az időt úgy nézem, mint egyfajta személyiségfejlődést, ami borzasztóan fontos dolog az életünkben.

Ez a kérdéskör kezdte bennem kibontani Az idő című dalunkat. Hogy ez összefüggésben van-e a Puskás arénás bejelentésünkkel? Biztos, hogy van benne valami, de azt gondolom, hogy ez természetes lépés a Halott Pénz-sztoriban, hiszen háromszor megtöltöttük a Papp László Sportarénát, tizenkétszer a Budapest Parkot, és jövőre igazán nagy jubileuma lesz a Halott Pénznek. Húsz éve kezdtem el a projektet, és ezek a dolgok mind egy irányba mutattak, hogy feszegessük kicsit a határainkat.

Természetes változás

Ha össze kellene hasonlítania mai önmagát az öt-tíz évvel ezelőtti énjével, melyek azok az érdeklődési pontok, amelyek a leginkább megváltoztak?

Teljesen más életszakaszban voltam, más dolgok is motiváltak. Régebben sokkal jobban érdekelt a buli és az ehhez hasonló dolgok, most pedig már inkább az élet nagy kérdéseivel foglalkozom. A fontossági sorrendek változtak meg. Nem azt mondom, hogy öregemberré váltam, és már nem is szeretek bulizni, hisz arról szól az életünk, hogy szórakoztatunk. Szeretnénk, hogy aki eljön a koncertünkre, az baromi jól érezze magát, és a munka mellett mi is próbáljuk jól érezni magunkat ebben a helyzetben.

De például ott van a magánéletem alakulása, hogy apa lettem. A magánéletemről nem szoktam egyáltalán beszélni, de az Amikor feladnád kapcsán annyit elárultam a közönségnek, hogy azt a dalt a kisfiamnak írtam. Amikor az ember már rengeteg mindent átélt, természetes, hogy keresi az újabb kihívásokat, és feszegeti a kreatív határait, hogy a hazai zenei életben mit lehet még megcsinálni, amivel meg tudja lepni a közönséget. Úgy gondolom, hogy ezzel a Puskás arénás bejelentéssel ez sikerült.

Az, hogy apa lett, mennyiben osztotta meg az erőforrásait? Zenekarvezetőként bele tudta tenni ugyanazt az energiát a Halott Pénzbe, ami kell a működtetéshez?

Ez természetes változás és fejlődés az ember életében. Én ezt sosem teherként fogtam fel, hanem egyfajta kiteljesedésként, az életem egy új kihívásaként. Hiszek abban, hogy ez nem gátló tényező, hanem segíti az embert, hogy minél többféleképpen lássa az életet, és színesebben a dolgokat.

Az idő című dal főként elektronikus, kimondottan modern zenei alapra épül. Szeretnék ezt az irányt továbbvinni?

Úgy gondolom, hogy a Halott Pénzben pont ez az izgalmas, hogy zeneileg sokféle hatás van benne. Mi már abszolút az az MTV-generáció vagyunk, amely mindent mindennel hallgatott. Nekem volt még általános iskolában olyan kazettám, amelynek az egyik oldalán Led Zeppelin volt, a másik oldalán meg valami aktuál popsláger. Mindannyian katyvaszok vagyunk zeneileg, és ebben próbálunk folyamatosan evickélni és természetes módon kalandozni. Az idő elektronikus zeneisége már, mondhatni, visszatérő irányunk, hiszen volt előtte az Élnünk kellett volna, amely hasonlóan elektronikus dal, vagy még korábban az Ugyanúgy hallasz.

Van több iránya és oldala a Halott Pénznek, és ez a fajta zenei kalandozás lényeges része az egésznek. Fontos, hogy számunkra is izgalmas legyen a zeneszerzés a stúdióban, és a közönség számára is ez az egyik legfontosabb, hogy mindig próbálkozunk meglepni őket egy új dallal vagy izgalmas hangszereléssel. Az időbe például a kórusunkat is beépítettük. Próbálom folyamatosan azon törni a fejem, hogy miként lehet a közönség számára izgalmas a Halott Pénz.

Megesik, hogy a kísérletezés során annyira elszabadulnak az indulatok, hogy utána „le kell törni a zene szarvait”, mert nem fér bele a Halott Pénz-projektbe?

Nincs ilyen. Valahogy ennek a fajta kalandozásnak fontos része, hogy ne legyenek ilyen jellegű határok. Ha most azt találnánk ki, hogy előrukkolunk egy dzsesszdallal, akkor miért ne tehetnénk? Úgy gondolom, hogy ezt a fajta szabadságot már kivívtuk magunknak az évek során, hogy mind zeneileg, mind körítés szempontjából azt csinálhassuk, amit őszintének érzünk, és amit szeretnénk. Amiről azt érezzük, hogy izgalmas a számunkra. Azt tapasztaltam, ha valami számunkra is izgalmas, ha mi is jól érezzük benne magunkat, ha találunk benne kihívást, azt a közönség érezni fogja. Ez az évek során beigazolódott.

Mindig az elsők

Háromszor töltötték már meg a Papp László Sportarénát, de a Puskás Aréna befogadóképessége nagyjából háromszor akkora. Nem aggódik, hogy túl nagy fába vágják a fejszéjüket?

Az az igazság, hogy nálam ez folyamatosan változik, akár egy napon belül is, hogy elbizonytalanodom, magabiztossá válok, majd megint elbizonytalanodom. Mivel ezt előttünk nem csinálta még senki, ezért nincs precedens, nincs az, hogy valamit látunk magunk előtt, nincs hivatkozás. Olyan ajtón nyitottunk be, ahol még nem járt előttünk senki a hazai zenei életből. Aktuális produkció még nem hirdetett Puskás arénás koncertet. Engem mint zenekarvezetőt és kommunikációs szakembert ez elképesztően felvillanyoz. Óriási kihívás, és ezek a kihívások tartják frissen az ember agyát és dalszerző énjét. Ez motiválja a közönségünket, és úgy gondolom, a Halott Pénz többször bebizonyította már, hogy át tud lépni olyan határokat, amikre nem is gondolna az ember.

Amikor először bejelentettük a Papp László Sportarénát, akkor mi voltunk az elsők a generációnkból, akik megtették ezt. Ma már látjuk, hogy sorban jönnek az új előadók, akik szintén megpróbálják a Papp Lászlót, hiszen egy Budapest Parkhoz képest ez valóban szintlépés, egy más jellegű koncert lehetősége. Úgy éreztem, ha a mostani bejelentést nem lépjük meg, akkor egyfajta önismétlésbe kezdett volna átcsapni a dolog. Ezt el szerettem volna kerülni, ami fontos része volt a saját magunk motiválásának, és a közönségnek is üzenet, hogy van bennünk bátorság, hogy merünk nagyot álmodni. Hisz az egész Halott Pénz-sztori is erről szól, hogy keményen kell dolgozni, nem szabad feladni. Teljesen a semmiből indulva, lépésről lépésre haladtunk. Számomra a következő lépést a Puskás Aréna testesíti meg. Bízom abban, hogy a közönség velünk tart. Ez egy közös álom, hisz amikor ott áll az a rengeteg ember a Puskás Arénában, akkor ez mindenkinek különleges élmény lesz.

Egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy 2017 környékén, amikor a zenekar elért egy csúcspontot, ön komoly lelki mélypontra került. Ha most a zenekar megugorja a Puskás Arénát, akkor ez is hozhat magával mélypontot, vagy el lehet kerülni a Puskás után is az önismétlést?

Az mindig nehéz kérdés, hogy hova tovább. Amikor az első Papp László Arénát megcsináltuk, utána volt bennem egyfajta üresség. Nem lubickoltam a sikerben, hanem úgy éreztem, hogy elfogytak a céljaim. Az nagyon sötét időszak volt, annak ellenére, hogy nagyon-nagyon élveztem, hogy meg tudtuk csinálni. Érdekes, hogy a lelki, de nem szakmai mélypont arra inspirált engem, hogy megírjam az Amikor feladnád című dalt. Az ilyen jellegű dolgokat meg kell élni. Sokszor idő kell, hogy az ember fel tudjon dolgozni egy adott eseményt az életében. Egy nagy sikert vagy nehézséget ugyanúgy nehéz feldolgozni. Amikor lejöttem arról a színpadról, akkor nem azt éreztem, hogy én most mindent értek és átlátok, hanem elég sok idő kellett, hogy fel tudjam dolgozni, hogy az egész Halott Pénz hol tart, én hol tartok, mik lehetnek a következő lépések. Úgy érzem, hogy a Puskás Arénával nemcsak a Halott Pénznek nyitunk most egy új fejezetet, hanem az egész hazai zenei életnek is.

Zenekarvezetőként mennyire érzi feladatának, hogy lelket öntsön a zenekartagokba a nehéz időkben?

Ez baromira fontos dolog. Attól, hogy mi zenélünk, és zenekar vagyunk, számos dolog ugyanúgy működik, mint bármelyik más cég esetében. Ugyanúgy vannak pénzügyeink, terveink, ugyanúgy van menedzsment és kommunikációs rész, ugyanúgy kell foglalkozni a dolgozó emberek lelkével. A motiváltság ebben kifejezetten fontos, hogy a zenekartagok és én is motiváltak maradjunk, és ezt a közönség is lássa. Ezen rengeteget kell dolgozni. Rá kell érezni arra, hogy ezt a fajta motiváltságot hogyan tudjuk fenntartani.

A Halott Pénz esetében a felfutási időszak viszonylag hosszú volt, és mivel nehezen jött a siker, kialakult bennünk egyfajta stabilitás, lelkiállapot. A sikert mindig is nagyon megbecsültük. Törekszünk, hogy ezt az érzést meg tudjuk tartani. Ez munka, de egy természetes folyamat része is, hiszen a Halott Pénz nem egy év alatt futott be, hanem lépcsőfokról lépcsőfokra haladt, aminek köszönhetően kialakult egy egészséges lelkülete az egésznek.

Jelenleg milyen szinten van ez a fajta motiváció?

Azt érzem a zenekaron, hogy a Puskás Arénával elképesztő új szintre lépett a motiváció. A közönségen is azt látom, hogy lelkesek, rengeteg biztató üzenetet kaptam. Nagyon kell nekünk egy ilyen jellegű munkához, hogy érezzük: a közönség velünk van.

Bírni kell a nyomást

A Papp László Sportaréna esetében egyszer azt nyilatkozta, hogy vannak tipikus hibák, amelyekkel számolni lehet, amikor az ember oda szervez koncertet – utalva a Fekete Vonat esetére. A Puskás Arénánál is vannak ilyen egyértelmű buktatók?

Hogy ne pusztuljunk bele. Az mindenképp fontos. Hetek óta elég rosszul alszom, mert régóta dolgozunk csak magán a bejelentésen is. Ezt óriási, sok hónapos munka előzte meg. A koncertet a Live Nationnel csináljuk majd együtt, amely a világ legnagyobb koncertszervező cége, magyar együttessel még nem dolgozott. Ez a tárgyalássorozat, az egész esemény kialakítása sok-sok hónap munkája volt. Azzal, hogy ezt bejelentettük, és elindult, úgy érzem, hogy lekerült rólam egyfajta teher, de helyette rám került egy másik, hisz meg is kell csinálni az egészet. Hozzáteszem, ez a fajta izgalom, nyomás engem nagyon is motivál. Sosem voltam egy állóvizes csávó, hogy csak elevickélek, és majd lesz valahogy. Azt éreztem, hogy a Halott Pénz mindig is bírta a nyomást, ami most új szintre lépett. Mivel végigjártuk az idáig vezető utat, úgy érzem, ezt is meg tudjuk csinálni.

Ahogy járjuk az országot, vagy amikor határon túl lépünk fel, a közönségünktől olyan szeretetet és biztatást kapunk, hogy azt éreztük, bele kell vágni ebbe a dologba. Úgy vagyok vele, ha megpróbáljuk, és nem úgy sikerül, akkor elmondhatom, hogy megpróbáltuk. De ha nem próbáljuk meg, akkor utána marad bennünk egy űr. Viszont ha sikerül, akkor olyan dolog jöhet össze, amire egész életünkben büszkék lehetünk majd.

Számos előadó ahelyett, hogy itthon próbálna meg új szintre lépni, külföldben gondolkodik. Mit lát, ez mennyire reális? Lehet ez is valós ellenszere az önismétlésnek?

Szerintem ez mindenkinél más. Mi, ugye, teljesen magyar nyelven írjuk a dalokat. Emiatt azokban a térségekben van mozgásterünk, ahol értik a dalszövegeket. Érdekes, mert rengeteg helyen léptünk fel Európában. Nekünk is volt Európa-turnénk, csak nem hirdettük azt, hogy meghódítjuk Európát. Rengeteg térségben élnek magyarok, oda látogattunk el. Ez a része, hogy elkezdjek angolul dalokat írni, bennem sosem volt meg. Ha valakiben van ilyen, akkor nagyon drukkolok neki, akár Azahriah esetében. Kíváncsi vagyok, hogy hova fog fejlődni ez a dolog. Bennem nincs olyan vágy, hogy angolul világsztár legyek. Nem gondolom, hogy ez olyan egyszerű lenne, de nem is ez a visszatartó erő, hanem az, hogy én magyarul tudom kifejezni magam, engem ez motivál. Az angol nyelven való megszólalást távolinak érzem a lelkemtől. Ez mindenkinek a maga vágya, hogy miben látja a kiteljesedést.

Miként tudtak a közel húszéves pályafutásuk során a kiégés ellen védekezni?

A kiégés azért nagyon kemény dolog, mert a zeneiparból elég ritkán mennek nyugdíjba az emberek. Ez egy gyorsan változó, kemény világ, kemény piac. Ami a legfontosabb, hogy a Halott Pénznek mindig is volt egy saját tempója. Sosem írtam alá szerződést nagy kiadóval, mindig is magunknak csináltunk mindent a magunk tempójában. Mivel én vagyok a dalszerző-szövegíró, ezt képes voltam mindig kordában tartani azáltal, hogy az én tempóm, amely formálta a dalok születését, nem azt hozta, hogy állandóan túl lettünk volna hajtva. Mindig akkor jöttek a dalok, amikor azt éreztük, hogy van mit mondanunk. Sosem volt megerőszakolva a produkció, hanem mindig egyfajta természetességre törekedtünk. Ez a természetesség magával hozta azt, hogy a kiégés elkerült minket, mert egyszerűen nem volt miben kiégni, hanem mindig azt éreztük, hogy egy természetes folyamatban vagyunk azáltal, hogy mi határozzuk meg a céljainkat és a tempónkat.

Fontosak a határok

Mi volt az a pont az elmúlt húsz évben, amikor leginkább tehernek élte meg a hírnevet?

Azt tudni kell rólam, hogy azért is kerültem egész életemben a nagyobb nyilvánosságot – gondolok tévéműsorokra, bulvárra –, mert ez mindig taszított. Ettől függetlenül, ha valaki csinálja, azt sosem bántom vagy nézem le. Egész egyszerűen az én személyiségemhez ez nem passzolt, nem is vágytam rá. Ha össze akarjuk foglalni, sosem híres akartam lenni, csupán jó dalokat írni. Olyan dalokat, amelyek adnak valamit az embereknek, úgymint öröm vagy bátorítás, bármit, amit magamnak is kívánnék. Mindig is azt éreztem, az a legnagyobb feladatom, hogy az emberek arra a másfél órára, amit Halott Pénz-koncerten töltenek, kikapcsoljanak, és jól érezzék magukat. Össze akartam hozni az embereket, és nem szétválasztani különböző hülyeségek miatt.

Azt, hogy megismernek, sokáig tartott feldolgoznom. Egy idő után viszont fejlődtem ebben is, és elfogadtam, hogy ez ezzel jár. Ehhez húztam nagyon komoly határokat: nincs magánéletezés, nincs bulvárosodás, nem szerepelek műsorokban, nem vagyok magazinokban. Ez szerintem nagyon jól kordában tudja tartani az ismertséget. Arra vágytam mindig, hogy azok az emberek ismerjenek, akik szeretik és hallgatják a dalokat. Ez a fajta vágy – szerencsére – valahogy egészségesen tudta kordában tartani az egész produkciót, és az, hogy ez ennyire zeneközpontú, a közönség számára is szimpatikus.

Ha semmilyen korlátozás nem volna, milyen spéci helyszínen rendeznének még koncertet a jövőben a Puskás Aréna után?

Bár extrém helyszín most nem jut eszembe, valami olyasmin töröm a fejemet, hogy egy limitált, intim dolgot kellene csinálni idővel. Én mindig is inkább a zeneiségben kerestem az újítás lehetőségét. Ez lehet a hangszerelés vagy a kórusunk a nagyobb koncerteken vagy fúvósok, vonósok. Ilyen nagyzenekaros dolgokra vágyom, hogy ezt kibővíthessem, és általa új szintre emelhessem a Halott Pénzt.

Az elmúlt húsz évből melyik koncertélmény volt a legemlékezetesebb, és melyik az, amelyiket legszívesebben kitörölné?

Rengeteg csúcspont volt az életünkben, de arra határozottan emlékszem, hogy volt egy kis koncertünk egy nyári estén az A38 tetején. Ez 2013-ban volt. Elkezdtük, és az egész koncert The Beatles-szerű, szűnni nem akaró sikollyá változott. Emlékszem az érzésre, hogy nézek hátra a zenekarra, és kérdezem, hogy „mi a sz*r történik?”. Konkrétan nem hallottunk semmit, amit játszottunk, az egész koncert egy szűnni nem akaró sikoly volt. Ez nagyon megmaradt. Akkor éreztem, hogy valami nagyon-nagyon történik körülöttünk. A mai napig rengetegszer van olyan élményem, hogy a számok között elképesztő sokáig sikítanak, üvöltenek, és maguktól kezdenek el dalokat énekelni. Rettentően hálásak lehetünk a közönségünknek, és nagyon-nagyon jó érzés, amikor ezekre a koncertekre gondolok.

És olyan, amit elfelejtene?

Olyan, amit kitörölnék, nem jut eszembe, de megmondom, miért. Minden hiba, minden rossz élmény kellett ahhoz, hogy utána fejlődjünk, hogy az adott területen jobbak legyünk. Volt rengeteg olyan, amit kitörölnék, mert technikai dolgok miatt úszott el majdnem egy koncert, vagy egy kiemelt eseményen volt olyan komoly technikai problémánk, amit el tudtunk volna kerülni, ha jobban odafigyelünk. De ezek mind kellettek ahhoz, hogy jobbak és erősebbek legyünk. Ezek a nehéz pillanatok baromira kellenek, hogy az ember, amikor fölmegy a színpadra, azt érezze, már annyi mindent látott, hogy mindent meg tud oldani, és mindenen át tud jutni.

Tegyük fel, hogy van egy rock ’n’ roll dzsinnem, amely teljesíti három kívánságát. Mit kérne tőle?

Egy szuperképességet, hogy minden beteg gyereket azonnal meg tudjak gyógyítani. Nagyon szeretnék a nagyszüleimmel újra eltölteni egy napot és beszélgetni velük. Kicsi voltam, amikor minden nagyszülőmet elvesztettem, és emiatt biztos, hogy az egyik kívánságom ez lenne. A harmadik pedig az, hogy megtöltsük a Puskás Arénát.

(Borítókép:  Marsalkó Dávid. Fotó:  Kaszás Tamás / Index)