Tudta-e, hogy Gundel Károlynak semmi köze sem volt a Gundel-palacsintához?

Ha a szombat 9 óra 32 perc az autómban ér, akkor a kérdés eldőlt: csakis a Kossuthot hallgatom. (Különben csak ritkán.) De már vagy tíz éve. Ugyanis pontban 9.32-kor Vinkó József elkezd mesélni... miről is? Az evésről, a táplálkozásról, az étkezésről, a zabálásról – igen, olykor arról is –, a csipegetésről, a nyammogásról, a kajálásról, a majszolásról. Szerencsére a magyar nyelv elég gazdag, reggelig sorolhatnánk a szinonimákat. 

És szükség is van ezekre a rokon értelmű főnevekre, mert Vinkó hősei – jobbára a magyar irodalom hol nagyétkű, hol kákabélű óriásai – a táplálkozás valamennyi létező formáját gyakorolták. Berda József például minden adandó alkalmat megragadott az evésre, mert koldusszegény volt, és nem röstellt tarhálni. Előre el is készítette a saját sírfeliratát: „Itt nyugszik a tarhás Berda, isten veled, sertésborda.”

Tömött és éhező írók

Bródy Sándor ínyenc volt, sőt, piperkőc, ráadásul ő még főzött is! A jóképű, rátarti író olyannyira büszke volt konyhai tudományára, hogy a Margit-szigeti kisszállóban, ahol egy időben együtt lakott Molnár Ferenccel és Szép Ernővel, a szobája falán nem képek lógtak, hanem egy gyúródeszka.

Arany János egész életében nem tudott egy jóízűt enni, már fiatalon gyomorbajos volt, meg még annál is csúnyább betegségek gyötörték, és jó előre megjósolta, hogy hatvanhat évesen fog meghalni. Tartotta is a szavát. 

József Attila sohasem lakott jól, mert olyan szegény volt, mint a templom egere, nem véletlenül cingár valamennyi, róla készült fotón. 

Ellentéte Mikszáth Kálmán, akit felesége, Mauks Ilona jóformán halálra etetett, mint a tömött libát. 

A nagy igényű felesége, Böhm Aranka (aki fűvel-fával megcsalta az írót) mértéktelen költekezése miatt örökös anyagi gondokkal küszködő Karinthy Frigyes pedig azt találta írni, hogy „a legjobb étel a bevétel”.

Ahány író, annyiféle  – mondja Vinkó, aki másfél évtizede vetette rá magát a gasztronómiára, miután volt már sikeres dramaturg, író, producer, minden olyan foglalkozást űzött, és nagy sikerrel, aminek a betűhöz köze volt. – Ha már Berda szóba került, ő József Attila kortársa volt, sőt, három évvel előtte született, és Attilával, valamint Zelk Zoltánnal ők hárman voltak a kor irodalmi szegénylegényei. Vagy cipőjük volt, vagy szállásuk, vagy pénzük villamosjegyre, esetleg ennivalóra, de egyszerre a négy sohasem. Berda Újpestről, ahol lakott, gyalog járt be a New York kávéházba, ahol természetesen tarhált. És közben furcsa illatot árasztott, mert mindig volt a zsebében fokhagyma, só, bors, csípős pirospaprika. 

Berdával ellentétben, aki rituálét csinált abból, hogy rendre meghívatta magát, József Attila örökösen éhes maradt.

„Igen, mert ő büszke volt, nem fogadta el, ha meginvitálták egy vacsorára  – magyarázza Vinkó. –  Egyszer Attila az Etoile-ban üres főzeléket rendelt, mert csak arra volt pénze, de Krizmanics, a pincér bement a szakácsokhoz, és megkérte őket, tegyenek egy szelet húst is a főzelékre ennek a versfaragó jóembernek. A költő azonban gőgösen-felháborodottan visszaküldte azzal, hogy ő nem ezt rendelte. Attól kezdve mindig a főzelék alá tették a feltétet, nehogy megszégyenítsék a szegény poétát.”

Vinkó arról is beszél (és ír), hogy akadtak olyan főpincérek, akik a saját zsebükből támogatták a szegény betűvetőket. A költő fizetni akart, és sorolta, hogy volt egy fekete, egy kemény tojás és egy víz, az egy-hetven. Erre a főpincér letett elé az asztalra három-harmincat, mintha ötpengőst kapott volna, és abból adna vissza, pedig még nem kapott semmit sem. 

A jómód látszata

Vinkó könyvében tetten érhető a táblabírókorszak, ez a gyönyörű álomvilág, amely nagyjából 1880 és 1914 között Magyarország volt: az aranykor. 

„Az volt a nagy Magyarország fénykora – mutat rá a szerző. – A Monarchia szállította az északi hegyekből a brindzát, a Szerémségből a bort, Triesztből a halat, Csehországból a sört, olyan fantasztikus gasztronómia volt, és természetesen hatalmas felvevőpiac, hogy annak alig volt párja Európában. Mindezt letörte Trianon, és attól kezdve elkezdődött egy szenvedés, egy kínlódás gasztronómiai értelemben.”

Három részre szakadt az ország, gasztronómiai értelemben is. A szegények elkezdtek prolisodni, a munkásosztály tönkrement, a paraszt elvesztette a hagyományait. Ahogy akkor mondták, forma nélküli országgá kezdtünk válni. Az arisztokrácia elmenekült, mármint a szülőföldjéről, mert rengeteg főúr és főpap jött át az elcsatolt országrészekből, Erdélyből, a Felvidékről, a Délvidékről. És létrejött ez a „fenn az ernyő, nincsen kas” világ, amelyben a dzsentri kölcsönökből próbálta fenntartani az odaveszett jómód látszatát, esetleg beházasodott a tehetős zsidó bankár vagy gyáros családjába. 

Az igazi haszonélvezők a kurzuslovagok, Herczeg Ferenc, Zilahy Lajos vagy Tormay Cecile voltak – állítja Vinkó. 

Vinkó csak mosolyog azokon a „gasztrobubusokon”, akik Márai Sándor kedvenc ételeként emlékeznek meg a reszelt sárgarépáról citrommal.

„Semmi másról nem volt szó, mint hogy Márai a San Diegó-i önkéntes száműzetésében kezdett megvakulni, és a hályogra a béta-karotint tartotta a legjobb gyógyszernek, azért fogyasztotta a citromos sárgarépát. De hát ettől még nem ez volt a kedvenc étele.”

Lola palacsintája

De ha Márainál tartunk, a könyvből azt is megtudjuk, hogy az író imádott feleségének, Matzner Lolának volt egy elhíresült találmánya. Amit Gundel Károlynak tulajdonítanak, tévesen.

„A Nemzeti Kamaraszínháza 1940. október 16-án mutatta be a Kaland című színművet, a főbb szerepekben Tőkés Annával, Makay Margittal, Rajnai Gáborral és Jávor Pállal. A Gundelben rendezett banketten Lola diós-csokoládés palacsintája volt a sztár. Az édesség utána nyolc éven át Márai-palacsintaként szerepelt az étlapon, csak amikor az író emigrált, és kegyvesztett lett, keresztelték át Gundel-palacsintára” – olvashatjuk a Szellem a fazékból II-ben. 

A könyv az eddig leírtakon kívül tartalmazza Gárdonyi Géza, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Petri György, Rejtő Jenő és irodalmunk megannyi óriása gasztroportréját, sőt, még Podmaniczky Frigyes, az imént említett aranykor zseniális városépítésze is felbukkan egy szenzációs anekdota erejéig.

Egyszer a ligeti vendéglőben (a Gundel elődje) kivittek Podmaniczkynek egy tányér húslevest, és két légy volt benne. A báró letette a kanalat, és azt mondta a pincérnek: „Kéretem Wampetics urat.” (Wampetics volt a tulajdonos.) Wampetics rohanvást érkezett, és mélyen meghajolt. „Édes Wampetics úr – mondta neki Podmaniczky alig hallható, halk, finom hangon –, nagyon szép öntől, hogy megpróbálja eltalálni az ízlésemet, de honnan veszi ön azt, hogy én éppen két léggyel szeretem a levest? Nagyon kérném, ezentúl legyen szíves a levest üresen, légy nélkül szervírozni, és melléje kistányéron külön a legyeket. Majd én annyit teszek a levesembe, amennyit óhajtok.”

(Borítókép: Vinkó József Szellem a fazékból II. kötete. Fotó: Fekete Tímea / Index)