Ki győzött Pákozdnál? 175 éve Móga és Jellasics is diadalt emlegetett

Hermann Róbert, a téma legjobb ismerője a legújabb kutatások alapján írt könyvet az 1848-as forradalmi magyar kormány és az általa felállított új magyar haderő első nagy próbatételéről, a Josip Jellasics horvát bán, cs. kir. altábornagy csapatai elleni dunántúli és alsó-ausztriai hadműveletekről. A középpontban természetesen a szeptember 29-i pákozdi csata áll, amellyel valójában egyenrangú, sőt, taktikailag még egyértelműbb is az október 7-i ozorai diadal. A hadműveletek eredményeképpen október közepére a Dunántúlon már nem állomásoztak ellenséges csapatok. 

Mindez 175 éve történt. Az évforduló – és természetesen a Pákozdtól Schwechatig című könyv megjelenése – apropóján beszélgettünk a szerzővel. A beszélgetésben érintettük

• az ország szorult helyzetét 1848 szeptemberében,
• a sajátos közjogi helyzetet, amely bonyolította a lojalitás kérdését,
• Jellasics ötvenezres seregének megindulását,
• Batthyány Lajos gróf hadszervezői zsenialitását,
• István nádor ambivalens helyzetét,
• a magyar sereg, főleg a tüzérség remek teljesítményét Pákozdnál
• és a fényes és megkérdőjelezhetetlen ozorai diadalt.

Bécs visszacsinálná a rendszerváltást

„1848 szeptemberében igencsak szorult helyzetben volt az ország alig fél évvel a március 15-i forradalom után – helyezte kontextusba a pákozdi csatát közvetlenül megelőző időszakot Hermann Róbert. –  Augusztus végén az osztrák kormány és az uralkodó érzékeltette, hogy szeretné visszacsinálni azt a fajta alkotmányos keretek közt lezajlott rendszerváltást, ami 1848 tavaszán megtörtént. Az osztrák minisztertanács megfogalmazott egy memorandumot, amit az uralkodó elküldött Budára. Ennek az volt a lényege, hogy a '48-as törvényekből mindazt, ami közjogi jellegű volt, legfőképpen a felelős magyar kormány létrehozása, tulajdonképpen ellenkezik a Pragmatica Sanctióval, a birodalom alapokmányával, és ezért eltörlendő. A magyar szakminisztériumokat be kell olvasztani az osztrák kormányba, továbbá helyre kell állítani a hadsereg egységét.”

Mindezt a Batthyány-kormány úgy fogadta, hogy lemondott. Mindezt megalázó gesztusok sora előzte meg, kezdve azzal, hogy amikor Batthyányék elmentek Bécsbe tárgyalni, nem adták oda nekik ezt a leiratot, ehelyett közölték velük, hogy küldtünk valamit Pestre, majd nézzétek meg, amikor hazatértetek. Batthyányék egyébként azért mentek Bécsbe, hogy a bankjegykibocsátásról és az önálló hadseregállításról szóló törvényt elfogadtassák az uralkodóval. V. Ferdinánd azonban erre nem volt hajlandó, magyarul nem biztosította a lehetőséget az ország számára, hogy alkotmányos eszközökkel megvédje magát a fenyegető horvát támadástól. Kialakult tehát egy válsághelyzet, ami abban kulminálódott, hogy szeptember 11-én a kormány nagy része beadta lemondását.

Katonai válsághelyzet a Dunántúlon

„Mindez katonai krízisállapottal  párosult, merthogy ugyancsak szeptember 11-én Josip Jellasics horvát bán egy majdnem ötvenezres hadsereggel átlépte a Drávát, és megindult Pest-Buda felé  – folytatta a történész. – Ez egyszerre volt horvát és birodalmi akció. Jellasics korábban folyamatosan a horvát nemzeti mozgalom jelszavait hangoztatta, nem véletlenül áll a szobra Zágráb főterén. Ugyanakkor jelzésértékű volt, hogy nem horvát nemzeti zászló alatt törtek be az országba, hanem fekete-sárga osztrák zászlókat tűzetett ki csapataival. Mai szóhasználattal ez proxyháború volt, a két szemben álló fél egyazon uralkodó nevében folytatta a harcot. Csak az egyik félnél fekete-sárga, a másiknál piros-fehér-zöld zászlók voltak, bár a magyaroknál is felbukkantak fekete-sárga lobogók.”

Felmerül a kérdés, hogy vajon közjogi értelemben melyik félnek volt igaza. Hermann Róbert természetesen a magyar álláspontot osztja.

„A ’48 áprilisában meghozott törvények megszavazásában a horvát követek is részt vettek, tehát az eseményeknek Horvátország is részese volt. A törvényeket pedig az uralkodó szentesítette, ezért ezeket csak kölcsönös megegyezéssel lehetett volna megváltoztatni. Csakhogy Bécsben úgy gondolták, vissza lehet állítani a hagyományos abszolutisztikus logikát. Vagyis ha valami nem tetszik a császárnak és királynak, akkor egyszerűen kimondja, hogy ez mától fogva nem így lesz. A magyarok ezzel szemben úgy gondolták, az alkotmányosságnak éppen az a lényege, hogy egyik fél sem dönthet a másik megkérdezése nélkül. Ebben éppen az volt a csapdahelyzet, hogy  az uralkodó pusztán a passzivitásával ki tudott kényszeríteni alkotmányos válságot – azzal, hogy nem volt hajlandó törvényt szentesíteni, kormányt kinevezni.”

Ötvenezres horvát had

Szeptember 11-én, amikor Jellasics csapatai átlépték a Drávát, nem létezett magyar hadsereg, vagy ha igen, az csak nagyon csekély erőkből állt. A Dráva vonalán ugyan voltak csapatok, mert a nemzetőrség néhány zászlóalját mozgósították, de ezek lényegében csak folyammegfigyelésre voltak alkalmasak. Ezek nem voltak kiképzett katonák, még puskáik sem nagyon voltak. A tényleges reguláris erők létszáma legfeljebb 4500 fő volt, közöttük volt két honvédzászlóalj, továbbá voltak magyarországi kiegészítésű császári-királyi huszár-, illetve sorgyalogezredi alakulatok.

A magyar nemzetiségű seregtestek jobbára a határok túl állomásoztak, a gyalogság esetében az egyharmad volt itthon és a kétharmad külföldön, a huszároknak a fele állomásozott itthon, elkezdték hazavezényelni őket. Érdekes, hogy a vegyes magyar-szlovák alakulatok is velünk tartottak, a szlovákok rokonszenveztek a magyar forradalommal. ’48 őszén megindultak a hazaszökések – erről is szól a 80 huszár című film –, és mindez tömeges méreteket kezdett ölteni. A román vagy a szerb gyalogezredek viszont egyértelműen átálltak az osztrákokhoz. 

„Ellentétben a köztudatban élő képpel, nem a Honvédelmi Bizottmány határozta el, hogy sereget küld a horvát intervenció megállítására, ennek a testületnek ehhez semmi köze nem volt  – mutat rá a történész. – Batthyány Lajost István nádor szeptember 12-én ismét kinevezte miniszterelnöknek, és a gróf intézkedett mindenfajta honvédelmi ügyben szeptember 27-ig, amíg el nem hagyta a fővárost. Maga Batthyány egy személyben szervezte a hadsereget, hihetetlen energiával.

Maga István nádor is azt írta Telekinek, amikor az tanácsot kért tőle, hogy mint osztrák főherceg, nem adhat parancsot az ellenállásra, de magyar nádorként azt mondja, amint lát esélyt a horvátok megállítására, szálljon szembe velük. Amíg alkotmányosan lehetett, addig a nádor rokonszenvezett Batthyányékkal. Egy idő után azonban a kettős lojalitás nem volt fenntartható. ”

Háromszoros ellenséges túlerő

Hermann Róbert könyvéből kiderül, hogy Pákozdnál több mint harmincezer horvát állt szemben tízezer magyarral. Hogyan volt lehetséges visszaverni ekkora túlerőt?

„Erre szoktam azt mondani, hogy  Jellasicsot nem a csillogó hadvezéri képességei miatt szeretjük, ha szeretjük egyáltalán – jelezte a szerző.  –  A maga módján kiváló szervező és népvezér volt, legalább olyan politikusi képességekkel, mint Kossuth, de hadvezérként leszerepelt. A seregéről tudni kell, hogy a derék bán gyakorlatilag mindenkit elhozott Horvátországból, akit csak lehetett, hadainak legalább fele sebtében mozgósított népfelkelőkből állt.

Jellasics a pákozdi csatában elköveti azt a hibát, hogy a centrumban, amikor megindítja a támadást, ezeket a csekély harcértékű népfelkelő zászlóaljakat küldi az ágyútűzbe. A remekül vizsgázó magyar tüzérség azonban szétlövi ezeket a zászlóaljakat, és a horvátok hanyatt-homlok menekülni kezdenek. Ez megint mutatja Batthyány hadszervezői kiválóságát, ugyanis a miniszterelnök műegyetemistákból néhány hónap alatt kiképzett tüzérséget állított össze. Mindezt tetézte, hogy a horvát tüzérség is gyenge volt, lövedékeik el sem érték a magyar állásokat. A magyar jobbszárnyon pedig, ahol közelharcra került sor, kiderült, a magyar gyalogság felülmúlja a horvátot.”

Jellasics fegyverszünetet kér

Jellasics, látva a támadása kudarcát, fegyverszünetet kért. Dacára annak, hogy később, amikor 1949 januárjában a Mária Terézia-rend adományozását kérte,  Jellasics azt írta a kérvényében, hogy Pákozdnál győzött, és visszavonulásra kényszerítette a magyar sereget. De hát valójában ki is győzött a sukorói dombok között?

„Jellasics kérvénye is illusztrálja, hogy a papír sok mindent elbír– fogalmaz a történész. – Egyvalamit kell megnézni: mi volt a két fél szándéka. A bán terve az volt, hogy szétveri a magyar hadsereget, elfoglalja Budát és Pestet, és vélhetően szétkergeti a magyar Országgyűlést. Ebből semmi nem valósult meg.  A magyar fél szándéka az volt, hogy Jellasics támadását visszaverje, és ez maradéktalanul megvalósult. Döntő győzelemre, az erőviszonyok ismeretében, senki sem számított, de védelmi csatában sikerült megállítani a horvátokat. Az csalóka, hogy Mógáék visszavonultak Martonvásárra – erre mindössze azért volt szükség, hogy megállítsák az esetleg Buda felé kanyarodó ellenséget. Ebből azonban semmi sem lett, mert Jellasics csapatainak nem volt utánpótlása, mindent felfaltak a környéken, és ezért elindultak Bécs felé.”

Ozora koronázza meg a pákozdi diadalt

A pákozdi stratégiai győzelmet kiegészítette az ellenséges csapatok ozorai fegyverletétele, amely jelentőségében vetekedett az előbbi sikerrel.

„A Szlavóniában mozgósítható erőket (kilencezer főt) tartalmazta a Karl Roth vezette hadtest, amelynek az volt a célja, hogy valahol Buda előtt egyesüljön Jellasics hadával. A pákozdi kudarcról nem tudtak, már az indulásuk is késedelmet szenvedett. Pécs elfoglalása után vontatottan megindultak északkelet felé, miközben a somogyi, baranyai, tolnai nemzetőrök és népfelkelők rendesen zaklatták őket. Görgei Artúr őrnagy és Csapó Vilmos, a tolnai nemzetőrök őrnagya vezette a magyar csapatokat, módszeresen szőtték a hálót a lovasságot nélkülöző Roth és serege körül.”

Jellasics mintegy 1500 fős helyőrséget hagyott Székesfehérváron, ezt azonban október elsején a spontán népfelkelés lefegyverezte, a város a magyarok kezébe került, így Rothék terve, hogy bevegyék magukat Fehérvárra, meghiúsul. Először október 5-én adja meg magát egy 1500 fős horvát zászlóalj, majd október 7-én a maradék 7500 fős sereg is leteszi a fegyvert Ozoránál. A Görgei Artúr, Csapó Vilmos és Perczel Mór hadai által felállított csapda bezárult. 

„Ha a számadatokat nézzük, az ozorai volt a szabadságharc legnagyobb győzelme, mert kilencezer ellenséges katonát sikerült kikapcsolni a forgalomból, egy-két magyar halott és sebesült árán– állítja Hermann Róbert. – Ezt követően a Pákozdnál győztes sereg, némiképp megerősítve, megindul Jellasics után, de ez már egy másik történet, amely a balsikerű schwechati ütközetbe torkollik. Összességében leszögezhető, hogy a magyar hadsereg ezekben a hadműveletekben szerezte meg azt a tapasztalatot, amely révén az 1848–1849-es téli hadjáratban képes volt kivédeni a cs. kir. hadsereg Magyarország elleni, összpontosított támadását.”

(Borítókép: Hartl Nagy Tamás / Index)