Sokan akarnának tovább élni, ha a testük közben nem menne tönkre

Korunk egyik legsikeresebb magyar szerzője ontja magából a regényeket. A poszthumán döntés, Az ember könyve, Xeno, Isten gépei, Eldobható testek – most pedig a Felfalt kozmosz. Ez a beszélgetés nem szokványos, hiszen Markovics Botond azt is elárulja,

• hogy mikor döntene úgy, hogy már nem szeretne tovább élni,
• vajon ki lehet-e cselezni a halált,
• mit jelent az, hogy örök diktatúra,
• s hogy az ember, ha szenvedésről van szó, miért humánusabb az állatokkal.

Miért fél ennyire a haláltól?

Uh, kemény kérdés így kezdésnek… Nem tudom, félek-e, de az tény, hogy a halál kérdésköre aktívan foglalkoztat, és talán ezt most a legújabb regényemben, a Felfalt kozmoszban olvasható utalások miatt kérdezi.

És amiatt, mert a haláltól való menekülés gondolata nagyon sok írásában, regényében ott lapul, sőt arról szól. Például: A poszthumán döntés, Isten gépei, Az ember könyve, Eldobható testek, és most a Felfalt kozmosz.

Valóban. Oké, lehet, hogy kicsit mégis félek... De inkább megfordítanám, és így fogalmaznék: arra vágyom, hogy minél többet tapasztalhassak meg a világból, annak folyamatos változásából, felfedezéseiből. Persze, az élet véges, szóval ez nem így működik, ám ha végiggondoljuk a technológiai fejlődésben rejlő lehetőségeket, egyértelmű lesz, hogy az élet meghosszabbítása nem is annyira science fiction. És itt most nem arra gondolok, hogy soha nem kellene meghalnunk, szerintem maga az örökélet az emberi agyunkkal eleve felfoghatatlan. Inkább abban látom a technológiai-társadalmi kihívást, hogy idővel mi, emberek választhassuk meg azt, hogy meddig szeretnénk élni, és ebben a technológiai fejlődés a segítségünkre lehet.

Kicselezhető halál

Mindez a technológiából eredne, nem a biológiai változásból?

Ezek egy idő után egymást átszövő, egymást segítő folyamatok. Egyre több ismeretünk van az emberi test működéséről, és arról is egyre több a tapasztalattal rendelkezünk, hogy a biológiai működést miben és hogyan segíthetik a gépek, a technológiai, biotechnológiai fejlesztések. Ez már ma is létezik, számtalan eszközt, technológiát tudunk beültetni emberi testekbe, legyen az egy egyszerű pacemaker vagy egy csípőprotézis, és ez még csak a nagyon szerény kezdet. Ha úgy tetszik, a technológia vagy a tudomány szembemegy a halállal, de legalábbis lehetőséget ad az élet meghosszabbítására. Ahogy valójában ezt teszi már hosszú-hosszú évezredek, akár az első medicinák alkalmazása óta.

Miközben ha van valami az ember életében, ami biztos, az a halál, a fizikai lét megszűnése. És erre mindaddig senki nem gondol, ameddig egészséges, jól él, boldog. Mégis bekövetkezik. Olvasva a regényeit, többnyire ezt a kérdést feszegeti, hogyan lehetne ez mégis másként. A  Felfalt kozmoszban is, és most nem akarok spoilerezni, több ilyen példát is említhetnék, de van egy karakter, akit megöl, mégis visszahozza, csak másként... Vagyis ezért érzem azt, hogy Markovics Botond folyton ki akarja cselezni a halált.

Elsősorban azért feszegetem a határokat, hogy megmutassam, mit jelent embernek lenni. Mert az élet valóban csak annyi volna, hogy be vagyunk zárva a testünkbe, és addig létezünk, amíg az „működik”? Szerintem ennél többek vagyunk. Évezredek óta szinte minden arról szól, hogy miként tudnánk tovább élni: ezen dolgozik nagyon régóta az orvostudomány, ez a biológiai kutatások központi témája. Folyamatosan próbáljuk megérteni az emberi testet, és optimalizálni a működését, meghosszabbítani a szavatosságát.

A könyveim a jövőben játszódnak, amikor a technológia valószínűleg a mainál jóval fejlettebb szintet ér el, ezért a történeteimben részben fiktív, részben tudományos, jövőbeli irányvonalakat keresek, és ezek egyik legfontosabbika a hosszabb és hosszabb élet elérése. Szerintem a jövőben az egy nagyon fontos kérdés lesz, hogy egy adott ember meddig szeretne élni, és dönthet-e saját maga erről?

Ön szeretné, ha erről dönthetne?

Igen. Azt gondolom, hogy amíg valakiben él a világ iránti kíváncsiság, addig valószínűleg szívesen élne és tapasztalna. Én legalábbis így vagyok vele. Persze, lehet azt is mondani, hogy mi értelme ennek, hiszen a halál a természet rendje. Csakhogy nemrég még az átlag ötvenéves kor előtti halál volt a természet rendje, vagy az alultápláltság; vagy az, hogy a gyerekek töredéke élte meg a felnőttkort, és ha komolyabban megbetegedtél, nagyon kis esélyed volt a túlélésre. Sőt sok országban ez sajnos még ma is jelen van. Lehet választani.

Tönkrement testek nélkül is

De azzal tisztában van ugye, hogy a társadalom, amelyben éppen él, az nem ilyen, ezt nem engedi? Ez a társadalom humánus szempontokra hivatkozva elaltat bármilyen élőlényt, macskát, kutyát, lovat, ha szenved, de embert nem.

Ez kultúra- és társadalomfüggő. A magyar törvények ezt jelenleg (még) valóban nem engedik, de hosszú távon ez is minden bizonnyal változni fog. Kérdés, mennyi idő alatt jut el ide a közgondolkodás, hogy éretten tudjunk beszélgetni erről.

Miért gondolja, hogy így lesz?

Az én jövőképem szerint ez idővel elkerülhetetlen. A világ sok országában felismerték már ennek jelentőségét és fontosságát, és remélem, mi is ebbe az irányba haladunk tovább, ugyanis a halál méltósága, az erről való szabad döntés szerintem az egyik legalapvetőbb humanista alapelv. Csak azt sajnálom, hogy ez most még idehaza távolinak tűnik.

Ha lehetne, Markovics Botond miért szeretne tovább élni?

Engem elsősorban a tudásvágy és a tapasztalás mozgat. A kíváncsiság. Például szeretném tudni, hová juthat az emberiség mondjuk száz, kétszáz év múlva. Lesznek-e mesterséges szuperintelligenciák, és ha igen, milyenek lesznek? Vagy mi van a Földön túl? Hiszen túl nagy az Univerzum ahhoz, hogy rávágjuk, semmi, és mi egyedül vagyunk benne. Mire ez a hatalmas, csillagokkal, bolygókkal teli tér, ha nincs benne rajtunk kívül semmi? Ezek számomra iszonyúan izgalmas kérdések.

És ha már nem szeretne tovább élni?

El tudom képzelni azt az állapotot, amikor a testem leépülése már nem teszi lehetővé azt, hogy igazán „élni”, tapasztalni, szeretni tudjak, akarjak. Ha eljön majd egy ilyen állapot, akkor nem hiszem, hogy lenne tovább értelme.

Manapság a nyolcvanéves kor környékén gyakorta elkezd beszűkülni a világ, sokszor éppen a biológiai adottságaink, korlátaink miatt: csökkenő mobilitás, hanyatló kognitív funkciók, elhalványuló belső vágyak, késztetések. Ez mind biológiai eredetű, a testhez visszavezető következmény. Viszont valószínűleg sokan akarnának tovább élni, ha a testük közben nem menne szép lassan tönkre.

Vagyis volna értelme különválasztani a tudatot, a szellemet és a testet?

Ezt nagyon sokszor meg is tesszük. A test az én értelmezésem szerint egy burok, eszköz, egy biogép, ami működteti azt a misztikus valamit, amit tudatnak nevezünk. Az új regényemben, a Felfalt kozmoszban van is egy ilyen szereplő, aki ezt a kérdéskört feszegeti...

Anyácska?

Pontosan. És a regényben arra is választ adok, hogy ő miért és meddig akar élni. Így belegondolva, attól függetlenül, hogy a személyisége, világlátása nagyon távol áll tőlem, a hosszú élettel kapcsolatos motivációi valahol hasonlóak az enyémhez. Gondolok itt akár a jövő és a világmindenség iránti kíváncsiságára.

A Felfalt kozmosz egyik központi témája ugyanis az a jelenség, hogy minél messzebbre tekintünk a világűrben, annál inkább a múltat látjuk, mivel a fény sebessége hiába nagyon gyors, az univerzum méreteihez képest borzasztóan lassú. A Naptól a Földre érő napsugár is nyolc perccel korábban indult ahhoz képest, hogy mi észleljük, a legközelebbi csillag, a Proxima Centauri fénye viszont több mint négy évvel ezelőtt indult útnak. Sok csillag vagy galaxis az égen már lehet, hogy régen halott, és csak a múltbeli fényét látjuk.

A jövő szellemei

A Felfalt kozmoszban azonban valami nagyon is élő tart felénk a múltból.

Igen, egy másfajta univerzum, amely már évmilliárdok óta terjeszkedik, de mi csak szinte az utolsó pillanatban fedezzük fel, pont amiatt, mert majdnem fénysebességgel tágul. Nagyon izgalmas volt eljátszani a gondolattal, hogy mi történik akkor, ha a két eltérő fizikai törvényekkel rendelkező világ ilyen módon találkozik.

Kicsit olyan ez, mint Schrödinger macskája... Vagyis nem mindegy, hogy mindezt honnan és milyen állapotból szemléljük. Érdekes, de a regényben a tudós szereplőről nevezte el a rohamosan közeledő égi jelenséget Schroeder szemének. Csupán véletlen volna az áthallás?

Bevallom, erre nem gondoltam, amikor a regényt írtam. Viszont azt nagyon szeretem a regényírásban, hogy egy sor utalás, szimbólum tudat alatt, akaratlanul ölt testet a szövegben, és ad akár egy plusz értelmezési réteget.

A Felfalt kozmoszban számos mai tudományos ismeretre építek olyan jövőbeli, kitalált tudományos alapokat, amelyek még előttünk állnak. Ettől lesz az egész izgalmas. Miért ne képzelhetném el azt, hogy létezik olyan fiktív univerzum, amelyben teljesen más fizikai törvények uralkodnak, mint a mi világunkban: például a fény sebessége sokszorosa az általunk ismertnek, vagy másként működik a gravitációs vonzás. Vagy léteznek olyan kivetülések, „jövőszellemek”, amelyek időnként megmutatják nekünk, mit teszünk néhány perc múlva. Szerintem ez a science fiction lényege. Felteszi a kérdést: Mi lenne, ha...? És mindenféle forgatókönyveket talál ki lehetséges válaszként.

A regényben a jövő szellemképeivel megidézi a szabad akarat kérdéskörét is. Hogy most mi, emberek cselekszünk-e, vagy csupán végrehajtjuk-e valaki vagy valami akaratát.

Igen, ez a kérdés, gondolat végigvonul az egész regényen.

Hogyan látja: a szabad akarat csupán illúzió vagy tény, és ez utóbbi esetben tenni ellene lázadásnak számít?

Erről évezredek óta és ma is heves elméleti vita folyik. Én alapvetően individualista személyiség vagyok, úgy gondolom, hogy én irányítom az életemet, a döntéseim határozzák meg, hogy merre haladok tovább.

Csakhogy ha eggyel hátrébb lépek, akkor viszont itt vagyok én, egy biokémiai rendszer, test, agy, neuronok, a testemben termelődő vegyületek egyedi és megismételhetetlen összessége, amely összesség különböző szituációkra egyfajta lehetséges választ ad. Ha innen nézzük, akkor is valóban én döntök? Vagy ez csak egy illúzió, és a látszólagos döntésem valójában egy belém kódolt biokémiai reakció?

Kell-e félni, és ha igen, mitől?

Van egy elmélet, miszerint olyan, hogy ember, nem is létezik. Ezt abból vezetik le, hogy cselekvéseink vagy ösztönösek, és akkor valójában állatok vagyunk, vagy teremtünk/pusztítunk, akkor viszont isteni minőségben vagyunk jelen. Mit gondol erről?

Azt, hogy miért ne lehetnénk egyszerre mindkettő? Talán éppen ettől vagyunk igazán emberek.

Mígnem a kozmosz fel nem fal mindent, ugye...

A regényben azért mutatok valamiféle kiutat.

Ami egyszerre tudományos és hitbéli, már-már vallási értelmezés is.  A Felfalt kozmoszban nagyon erősen jelen van a tánc. Visszatérő motívum. Önfeledt, felszabadító, önkifejező, miközben a világ fénysebességgel rohan a végzete felé. Erről Siva jut az eszembe, aki isteni minőségében táncot lejt a pusztuló világ felett, a romokból pedig új világ születik. Az ön regényében milyen új világ születik?

A tánc sok mindent szimbolizál, elsősorban szabadságot, legyen az az egyéné a hatalmi rendszerekkel szemben, de akár a szabad akaraté egy olyan idegen világban, ahol pedig úgy tűnik, valóban nem is létezik szabad akarat.

A Felfalt kozmosz a klímaválság után évszázadokkal játszódik, amelyből ebben a jövőben szerencsére kilábaltunk, a Föld kizöldült, megtisztult. Ez már önmagában egy szinte utópisztikus világ a maival összehasonítva. Csakhogy ennek a képzelt, zöld jövőnek súlyos ára is volt, mert azok, akik ezt az ökotudatos irányváltást levezényelték, önkényes vezetőkké torzultak, és az utópiából totalitárius, diktatórikus szuperállamokat hoztak létre. Ráadásul mivel akármeddig élhetnek, ez maga az örök diktatúra rendszere. Ami szerintem önmagában elég ijesztő gondolat.

És ebbe a világba érkezik a megfoghatatlan kozmikus fenyegetés, amely egy évszázadon belül az emberi civilizáció végét okozhatja. Ezen kezd el dolgozni nagyon sok ember, tudós, felfedező, hogy megértse, mi ez, és van-e belőle kiút. Egy ponton pedig felmerül a kérdés, hogy valójában mi is az a világ, amire az emberiségnek igazán szüksége van? Miben hiszünk, és kell-e félni az ismeretlentől, ha az ismert világ közben lassan amúgy is élhetetlen lesz. Na, de erről szól maga a regény.

(Markovics Botonddal az olvasók legközelebb a Könyvfesztiválon, Budapesten, a Millenárison találkozhatnak, 2023. október 1-jén, 14 órakor. Az eseményen dedikálja legújabb könyvét, és eddig megjelent regényeit.)

(Borítókép: Markovics Botond. Fotó: Kaszás Tamás / Index)