Igazi macsó volt, tele bizonytalansággal

Furcsa átmenet volt a 90-es évek legeleje a Magyar Nemzet szerkesztőségében, ahogy nyilván mindenhol máshol is. Még írógépek és fekete, tárcsás telefonok voltak – valahol talán a K-vonal is működött –, az archívum ollóval kivágott újságcikkeket jelentett, ott lehetett kikerestetni, ha az újságíró valamilyen téma előzményeire volt kíváncsi, de már feltartóztathatatlanul süvített a kopott irodabútorok és a munkatársak felé a mindent elsöprő változás szele. És ez nem merült ki abban, hogy egyszer csak számítógépes ismereteket oktató emberek tűntek fel, akik olyan furcsa szavakat akartak megtanítani, mint „ablak”, meg „klikk”, meg „file”.

Ebben az átmenetben még ott voltak a nagy öregek, mint a napokban 104 éves korában meghalt Tatár Imre bácsi, ott volt a középgeneráció, amelynek tagjai a Magyar Nemzet belső időszámítása szerint fiatalnak gondolhatták magukat, és megérkeztek már az olyan nagyon fiatal fiúk és lányok is, akik, ha nincs a rendszerváltás, aligha kerülhettek volna be a legpatinásabb szerkesztőségbe.

Így is nagy megtiszteltetésnek érezhették, ha századszor is meghallgathatták azokat a történeteket, amelyekkel a nagy és még nem olyan nagy öregek szórakoztatták és tréfálták meg egymást, de a legfontosabb persze a munka volt: egyszerre kellett megőrizni valamit a nemzetes mívességből és felpörögni a rendszerváltó parlament által (is) diktált tempóhoz.

Bosszú a könyvtárban

Az ugratások lendületéből jutott még valamicske azokra a kevésbé vidám időkre is, amikor a változás tulajdonosváltás formájában jelentkezett: az elbocsátásokat és az annak nyomán meghirdetett – ma már sajtótörténeti – sztrájkot most ne részletezzük, megírták ezt arra hivatott szemtanúk: emeljünk ki egyetlen embert belőle, a sztrájkbizottság elnökét, Boros Istvánt – nem volt kérdés, hogy ő áll a közösség élére, amikor szükség volt rá.

Pedig nem vágyott ilyesfajta vezetői szerepre, jobban szeretett rovatot vezetni, ha hagyták, és kéziratokkal bíbelődni: az írásokat kinyomtatva elolvasni, kis pöttyöket tenni a margóra, ha megbeszélnivaló akadt a szövegben, összegyűrve papírkosárba hajítani, ha javíthatatlanul rossz kézirattal találkozott, vagy elismerni, ha valami igazán jót olvasott.

– Keresett a Boros.

– Igen? Miért?

– Csak gratulálni szeretett volna a cikkedhez.

Ennél nagyobb dicséret, elismerés nem is kellett. Mert ha rossz volt az írás, akkor azt is kíméletlenül megmondta. Tehetséges, de a tehetségüknél talán egy fokkal önérzetesebb fiatal újságírók egy letolás után „bosszúból” felmentek az Országos Széchényi Könyvtárba, és kikeresték a Magyar Nemzet régi számaiból a Boros riportjait. Nagyon szerettek volna valami olyat találni, amibe beleköthetnek, hogy aztán azt mondhassák, érezhessék, őket ugyan ne oktassa ki, de ilyet nem találtak, sőt el kellett ismerniük, hogy ezek az írások bizony jók – attól kezdve „csont nélkül” tisztelték.

Ki vagyok én?

Ezekből az írásokból, riportokból állított most össze egy kötetre valót két volt kolléga és örök barát, Javorniczky István és Jolsvai András Toljuk arrébb a piros bringát! címmel. Boros István tizenhét éve nincs közöttünk, és míg a szépirodalmi igényességű riportok azt hivatottak bizonyítani, hogy az újságírásban is lehet örök érvényűt alkotni, ha leásunk az emberi lélek legmélyére, addig a kötet címe a nyelv leggyorsabban változó szegmensét, a szlenget emeli ki, és konzervál egy olyan mondatot, ami visszahozza a kort, amelyben született.

Boros mindig a szegények, az elesettek, a kiszolgáltatottak oldalára állt, az ő történeteiket emelte fel, öntötte formába, klasszikus riportjaiból tanulhatna minden mai fiatal, aki újságírásra adja a fejét. Nem három klikkelésből születik ugyanis egy írás, a riporthoz, sőt riportsorozathoz

ott kell maradni több napig, beszélgetni kell az öngyilkosokkal, a drogosokkal, az artistákkal, észre kell venni a másik szemében az a megtört fényt, amit a Boros tekintetében is látunk, ha a borítóra tett fényképére pillantunk.

Mit árul el ez a nézés, ez a tekintet? A születésnapján az Írók Boltjában összegyűlt barátok, ismerősök, volt kollégák és családtagok is próbálták megfejteni személyiségének titkát. Mert egyszerre volt határozott döntésekre képes macsó, aki ha a zörgő kulcsaival végigment a folyosón, akkor minden tekintet rászegeződött, és bizonytalanságokkal, félelmekkel, kétségekkel teli, érzékeny ember, aki a saját identitását is a haláláig kereste – nem véletlen talán, hogy a kötet szerkesztői az első fejezetnek a Ki vagyok én? címet adták.

Pötty a margó szélén

A könyvbemutatóra összegyűlt közösség együtt emlékezett – nem csupán Boros Istvánra, hanem a korra és a történetekre is, amiket együtt éltek át, és amiket valahogy mindenki másképp lát, a saját szemüvegén keresztül – persze, hiszen újságírókról van szó. Szeretne mindenki a magáénak tudni egy kis szeletet a hőskorból, valamit, amit csak ő tud, csak ő látott, ahol csak ő volt, és szívmelengető látni azt a szeretetet, ami a Boros felé árad, ahogy belőle is mindenki akar egy kisebb vagy nagyobb darabkát, mint barát, mint kolléga, mint sorstárs.

Ha most olyan közhelyes hasonlatot írnánk, hogy Boros úgy harcolt a betegséggel, mint a sztrájkbizottság elnökeként az új tulajdonosokkal a kollégáiért, akkor biztosan 

A kéziratokat már rég nem olvassa, de akinek a cikkei a keze közé kerültek, az nem tudja már más szemmel nézni a saját írásait.

Boros István fájdalmasan korán hagyta itt az egybegyűlteket – ma már a rendszerváltás hajnalának fiatal újságírói is idősebbek annál, mint ahány évesen ő elment. Most már rajtuk lenne a sor, hogy továbbadják a történeteket, de nem nagyon van kinek. Boros azonban a riportkötet mellett itt hagyott nekünk még három könyvet: a Narkó blues című szociográfiát (1986) Vértessy Péterrel közösen írták, két regényének a címe pedig Patkánykölykök (1989) és Bronzugatás (1992). Mi pedig jobb lesz, ha arrébb toljuk azt a piros bringát.