Évtizedeken át temetetlen maradt az 1849-es megtorlás áldozatainak többsége. Az aradi vértanúk egy részének holttestét rokonok és ismerősök lopták ki a várárokból vagy az akasztófák mellől. A 174 évvel ezelőtti – szélsőséges politikai indíttatású – megtorlás olyan embereket is sújtott, mint a miniszterelnök Batthyány Lajos, aki mindvégig a megegyezésre törekedett, vagy mint az aradi vértanúk, akik a küzdelem reménytelenségét belátva az utolsó napokban letették a fegyvert.
A kivégzéssel I. Ferenc József osztrák császár, magyar király célja az elrettentés volt, de az országot nem lehetett „meggyőzni” arról, hogy a forradalom igazságtalan lett volna. A kivégzések mindenkit megdöbbentettek, mert azt hitték, hogy az elítéltek kegyelmet kapnak.
Az aradi vértanúk nem tizenhárman, hanem tizenhatan voltak. A nemzeti emlékezet hosszú éveken át megfeledkezett az 1849. augusztus 22-én felakasztott Ormai (Auffenberg) Norbert ezredesről, a honvéd vadászezredek szervezőjéről. Tizenkilenc nappal a tizenhármak után lőtték főbe Kazinczy Lajos ezredest, a nyelvújító Kazinczy Ferenc fiát. És 1850. február 19-én akasztották fel Ludwig Hauk bécsi hírlapírót, honvéd ezredest, valószínűleg nem annyira a magyar, mint inkább a bécsi forradalomban játszott szerepe, illetve a Habsburg-Lotharingiai-uralkodóház ellen írott pamfletje miatt.
Az aradi vértanúk csoportja jól reprezentálta a szabadságharc táborának összetételét, hiszen volt közöttük magyar és német gróf, osztrák lovag, magyar nemes, horvát és szerb határőr, magyarországi és ausztriai német egyaránt. A történet érdekes kísérője, hogy néhány éve olyan idézetgyűjtemény terjedt internetszerte az állítólagos utolsó mondataikról, amiket ők soha nem mondtak. A valós forrásokra támaszkodva Hermann Róbert írta meg az Előretolt Helyőrségben, hogy valójában mi hangzott el.
A golyó általi halálra ítéltek közül Lázár Vilmos ezredesnek megadatott, hogy elbúcsúzzon a feleségétől. Az özvegy szerint ekkor a következőket mondta: „Mi lesz családommal, mi lesz veled, ha tényleg megcselekszik, amire gondolni igenis tudok, de hinni benne nem vagyok képes?” Az őt és társait a vesztőhelyre kísérő Vinkler Brúnó minorita szerzetes szerint Lázár, amikor letérdelt a kivégzőosztag előtt, a következőket mondta: „Istenem! Nőm s három gyermekem!”
Schweidel József tábornok egy feszületet tartott a kezében, s a következőket mondta Bardócz Sándornak, az őt kísérő minorita szerzetesnek: „Tisztelendő úr! Íme, itt ezen feszület, melyet mindenkor, még a harcok zajában is magammal hordoztam, kérem, adja át fiamnak.” De azonnal vissza is vette a keresztet, mondván:
Kezem közt akarom tartani, úgy vele meghalni, s miután meghaltam, ne irtózzék kezeimből kivenni, s fiamnak átadni.
Dessewffy Arisztid és Kiss Ernő vesztőhelyen mondott szavait nem jegyezte fel szemtanú. Dessewffyt Baló Béni református lelkész keltette fel a börtönben október 6-án hajnalban. „Tiszta a lelkiismeretem, s az hagyott aludni” – mondta. A közös imádság után így szólt: „Nekem a halál semmi, sok ezer halál lebegett körültem a csatában, csak nőmtől megválni, kit oly nagyon szeretek, ez fájdalmas.”
Kiss Ernőnek fennmaradt gyermekeihez írott búcsúlevele: „Bocsássatok meg nekem, gyermekeim, miképpen én is megbocsátok nektek – ez halni készülő apátok kívánsága. Ti tudjátok, mégpedig a legjobban, milyen híve voltam én az ausztriai háznak – és ilyennek is halok meg –, mert én Magyarországot is azért szolgáltam, hogy Ausztriának javára lehessek. Ezért, gyermekeim – apátok ártatlanul hal meg (…).” Egy későbbi leírás szerint a kivégzés előtt még így szólt: „Szegény hazám! Vége mindennek! Isten büntesse meg hóhérainkat!”
Az elsőként a bitófa alá lépő Poeltenberg Ernő állítólag így szólt a társaihoz: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni.” Török Ignác tábornok sírt a vesztőhelyre érve. Állítólag a kivégzést vezénylő Tichy őrnagy rá is rivallt: „Nem szégyelli magát sírni, mint egy gyerek!” Mire Török kiegyenesedett, s így válaszolt: „Szégyellje magát ön, hóhérlegény!”
Láhner Györgyöt az utolsó éjszakán családja sorsa foglalkoztatta, s azt üzente feleségének, „tűrje megadással férje szerencsétlenségét”. Knezics Károlyról az őt kísérő Pléva Balázs minorita szerzetes annyit mondott el, hogy buzgón imádkozott. Nagysándor József így szólt a mellette álló Vinkler Brúnóhoz: „Eddig ön vigasztalt engem, s jelenleg ön sír, jobb, ha imádkozunk.” Csatlakozott hozzájuk Leiningen-Westerburg Károly is, aki a következőket mondta: „Imádkozzunk, tisztelendő urak együtt, hisz mindnyájan keresztények, mindnyájan egy atyának gyermekei vagyunk.” Nagysándor József a kötéllel a nyakában a hazát éltette. Más forrás szerint még ezt mondta:
Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked.)
Leiningen-Westerburg Károly utolsó szavai amúgy ezek voltak: „Odafenn igazságosabban ítélnek fölöttünk.” Aulich Lajos – a nagy valószínűséggel az őt felkereső Sujánszky Eusztáktól származó adat szerint – meg akarta kínálni szivarral a szerzetest, de csak egy volt már a tárcájában. „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra.”
Damjanich János, amikor látta, hogy a Sujánszky Euszták minorita szerzetes sír, így szólt hozzá: „Mit sír, tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel.” Damjanich hét társa halálát nézte végig, utána így szólt: „Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában.” A bitófa alá lépve a következőket mondta Sujánszkynak, miközben átadta neki a nyakkendőjét: „Mondja meg nőmnek, hogy ezt nem a hóhér oldta le nyakamról, s nézzen meg jól, bátran fogok meghalni.” Majd megkérte a hóhért, hogy ne borzolja össze a szakállát, s végül így szólt: „Éljen a haza!”
Vécsey Károly Eduard Marchot ferences szerzetesnek, az aradi vár káplánjának adta át a sötétzöld felöltőjét „ama kéréssel, lenne szíves nejének azt kézbesíteni emlékül”. Utolsó ismert levelét a kivégzés reggelén feleségének írta.
A kivégzést követően az elítéltek tetemét elrettentésül közszemlére tették ki. Október 6-án este az agyonlőtt tábornokokat a sáncárokban, a felakasztott vértanúkat pedig a vesztőhelyen földelték el.
A kormány 2001-ben nyilvánította a magyar nemzet gyásznapjává október 6-át, amikor az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Aradon kivégzett 13 vértanúra, valamint az aznap Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajosra, Magyarország első független, felelős kormányának vezetőjére emlékezünk.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
