Budapest ikonikus épülete a mindennapi tűzoltás állapotában van

A Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) közönségforgalmi fogadórészét és a Múzeumkertet pár éve újították fel, így a látogató joggal hiheti, hogy az intézmény kívül-belül rendben van. Ugyanakkor L. Simon László, az intézmény főigazgatója az Indexnek már korábban is beszélt arról, hogy égető szükség van az épület szakaszos felújítására, bővítésére és korszerűsítésére, hiszen kívül csodaszép, mégis minden szempontból elavult épületről van szó, és mivel a látogatók nem jártak a múzeum közönségforgalmi terein kívül, nem tudhatják, valójában milyen állapotok uralkodnak ott.

A szakaszos felújítást azért tartja fontosnak a két éve regnáló főigazgató, mert

ráadásul mind az előcsarnoknak, mind az új ajándékboltnak, a főigazgatói folyosónak vagy éppen a főlépcsőháznak, illetve a félemeleti mosdóknak az elmúlt két esztendőben megvalósult felújítása is azt igazolja, lehetséges a szakaszos renoválás. Nyugati múzeumokban is számos jó példát találunk erre.

A színfalak mögött

Kíváncsiak voltunk, „mi van a színfalak mögött”, így L. Simon László és Frankovics Tibor műszaki és üzemeltetési főosztályvezető körbevezetett minket az intézményben, bemutatva az épület erősen felújításra szoruló részeit. De bárki észreveheti, aki egy kicsit is nyitott szemmel jár, hogy – a lenti, felújított fogadórészt leszámítva – a falakról lepereg a festék és a vakolat, az ablakárnyékolók elporladnak, mert megette őket a napfény, a csempék repedtek, a faablakok rohadnak, a tetőablakok környékén beázás nyomai látszódnak, az ajtók pedig kopottak.

Apróságoknak tűnnek, de, ahogy a főigazgató is fogalmazott, ikonikus épületről van szó, és úgy kell viszonyulnunk hozzá, mint az Országházhoz vagy a Magyar Állami Operaházhoz. Hogy kerekesszékkel vagy babakocsival is alig lehet megközelíteni az épületet, már csak hab a tortán.

Ez nem egy vityilló

L. Simon László szerint nem egy vityillóról van szó, hanem a főváros egyik legnagyobb klasszicista palotájáról, a magyar építészettörténet egyik legnagyobb építészének, a 250 éve született Pollack Mihálynak a fő művéről. Ez nem az egyik épület a Palotanegyed palotái közül, hanem Magyarország és a főváros legnagyobb, legfontosabb palotaépülete. Ez az első valóban múzeumnak tervezett és épített középületünk.

A főigazgató úgy véli, a kormánynak valamikor oda is el kell jutnia, hogy sort kerítsen például az Iparművészeti Múzeum felújítására is, ám a kettő nem zárja ki egymást, az Iparművészeti csúszása nem késleltetheti a nemzet múzeumának renoválását. Ha az intézménynek a költségvetési támogatása megengedné, akkor minden évben lehetne folyamatosan festeni, mázolni, korszerűsíteni, viszont – mint L. Simon László fogalmaz – elődjei az elmúlt évtizedekben mindig az állagmegóváson takarékoskodtak. Ha ez nem így lenne, elkerülhetőek vagy jóval ritkábbak lennének a nagy és drága felújítások.

Ez az épület nem csak egy múzeum. Ez az ország első múzeuma. Ez Európa harmadik ilyen jellegű intézménye. Az épület dísztermében a parlament megépítéséig ülésezett az Országgyűlés felsőháza, de volt olyan, hogy a képviselőház is. Itt őrizték a Szent Koronát, és ebben az épületben van mind a mai napig az egyik legfontosabb koronázási jelvény, a koronázási palást, ami az intézmény logójában is megjelenik. Tehát politikatörténeti szempontból is hihetetlen értéket képvisel. Nem pusztán csak arról van szó, hogy föl kell újítani egyet a sok múzeum közül.

Valóban, a séta alatt mintha évtizedeket mentünk volna vissza az időben, főleg, hogy nemcsak a látogatók által bejárható területekre, hanem a pincébe, a tetőtérbe és az ott dolgozók munkahelyi körülményeibe is betekintést nyerhettünk. Frankovics Tibor is azt mondta, ez nem méltó egy ilyen intézményhez, sőt az állapotokat szégyenteljesnek nevezte.

Fullasztó hőség és halogénizzók

Az épület gépészeti rendszere is elavult – hiszen egy több mint negyedszázados rendszerről van szó –, és például a dísztermet nem is lehet felfűteni vagy lehűteni a megfelelő hőmérsékletre egy rendezvényhez. Arról nem is beszélve, hogy akkora robajjal jár ezeknek a rendszereknek a működtetése, hogy konferencia esetén nem lehet hallani az előadónak a hangját még a mikrofonos erősítés ellenére sem. Nagy probléma az is, hogy a kiállítási terekben – egyet leszámítva – semmilyen klimatizációs légtechnika nincsen. Frankovics Tibor arra is felhívta a figyelmet, hogy

a klímarendszer hiánya a műtárgyvédelemnek se tesz jót, de az a ciki, amikor bejön ide a külföldi múzeumokat is ismerő látogató, megveszi a jegyet és csaknem megfulladnak a második emeleten. Nem bírja ki, mert olyan iszonytató hőség van. Máskor pedig a páratartalom okoz gondokat.

Mindemellett a múzeum dolgozói nap mint nap váratlan helyzetekkel szembesülnek. Az elektromos hálózat is olyan rossz állapotban van, hogy előfordult: a villanyszerelő egész éjszaka dolgozott, hogy másnap fogadni tudják a látogatókat. L. Simon László azt mondta,

mi gyakorlatilag a mindennapi tűzoltás állapotában vagyunk. Büszke vagyok arra, hogy a látogatók ezt a magas nyári hőmérséklet kivételével nem érzékelik. Kiváló a csapatunk, mind a műszaki, mind a biztonsági személyzet azon dolgozik, hogy a növekvő számú látogató jól érezze magát az ódon falak között.

A kiállításokon látható lámpák ugyanis több mint 20 évesek, ráadásul – a kétezres évek elején még modernnek számító – halogénizzókkal működnek, amelyek az Európai Unióban ma már nem is kaphatók. A cél egy LED-es, modern, energiatakarékos és a műtárgyvédelemnek megfelelő rendszer kiépítése.

Kinőtte az épületet

Az új gépészeti berendezések telepítése sem egyszerű, hiszen azoknak tér kell majd. A második emeleti kiállítóterek csak úgy lesznek klimatizálhatók, ha a tetőtér körülbelül 50 százalékában gépházakat létesítenek. Hely azonban nincs. A pince és a tetőtér is tele van raklapokra pakolt olyan tárgyakkal, kiállítási kellékekkel, bútorokkal és könyvekkel, amelyeknek nem kéne ott lenniük, de nem tudják máshova tenni.

A dolgozók munkakörülményeit is megtekinthettük, és egészen elképedtünk: a titkárság, ahol az összintézménynek az adminisztrációs központi munkája folyik, a volt múzeumshop kis részébe van benyomorítva. A mellékhelyiségeket, ahova a látogatók járnak, szintén nemrég újították fel, ám a múzeum dolgozói által használt vécék finoman szólva sem nyújtják a legszebb látványt.

L. Simon László szerint az egyetlen megoldás, hasonlóan a Szépművészeti Múzeumhoz és az összes többi nyugat-európai múzeumhoz, hogy a raktárakat, restaurátorműhelyeket és az irodákat kiköltöztetik a belvárosi műemlék épületből. A főigazgató nonszensznek nevezte, hogy a Nemzeti Múzeum pincéjét restaurátorműhelyként használják, ahova egyébként akadálypályán keresztül lehet eljutni, olyan zsúfoltak a folyosók.

Tehát itt egy átfogó, átgondolt felújításra van szükség ahhoz, hogy az ország első múzeumában a közönség komfortosan, megfelelő viszonyok között tudja a kiállításokat látogatni. A főigazgató négy pontban foglalta össze a feladatokat:

•  az épület akadálymentesítése,
• a gépészet teljes korszerűsítése,
• a kiállítóterek bővítése,
•  a magyarság történetét bemutató állandó kiállításuknak a friss szellemű megújítása, vizuálisan is izgalmassá tétele.

A helyzet azonban nem teljesen borús, a fotóinkon látható, hogy a múzeum felújított közönségforgalmi terei gyönyörűek. A múzeum vezetősége reméli, hogy előbb-utóbb megvalósul az a tervük, ami a Pollack 250 kiállításon is látható: a látványtervek és a koncepció alapján a londoni British Museum mintájára alakítanák át az intézményt. Erről az alábbi cikkünkben írtunk bővebben.

(Borítókép: a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőháza. Fotó: Szollár Zsófi / Index)