A király szomszédja, de senki nem irigyli ezért

Ami elsőre feltűnik a hétkötetes fő mű viszonylag vaskos első részének lapozgatása közben, az az, hogy A másik névben egyetlen mondat végén sincs pont. „Van benne néhány kérdőjel, a párbeszédeket új bekezdésben írja, de a pontot csak a hetedik kötet végén teszi ki” – nevet A. Dobos Éva, ő fordította Jon Fossénak ezt a művét is.

Mészáros Sándor szerint minden jó könyvnek megvan a maga rejtélye, és ha erre ráérzünk, akkor egyáltalán nem nehéz olvasni.

Fosse regényei mintha valami furcsa varázserővel bírnának. Történetmesélése, szikár, visszafogott stílusa magába húz, megtölt minden agysejtet, nem hagy nyugodni. Olyan mélységeket tár fel és olyan pillanatokat vés az olvasó emlékezetébe, amelyektől nem tud és talán nem is akar szabadulni. Zenei struktúrában gondolkodik, áramlásszerű a szövege, és rengeteg ismétlő fokozást használ, ami egyre növeli a feszültséget

– mondja a Fosse-könyveket gondozó Kalligram Kiadó igazgatója. A friss Nobel-díjas író szerinte anti-Ibsen – mindent másképp akar csinálni. „Ibsen műveiben hierarchia van, teatralitás és didaxis, megfejtjük a művet – Fossénél nincs megfejtés.” Ibsen egyébként nem kapta meg a Nobel-díjat, és ez nagy szívfájdalma is volt.

A hétkötetes Szeptológiában sok minden felfedezhető az író korábbi munkáiból, ez az összegző mű biztosan nagy súllyal esett a latba a Nobel-díj odaítélésekor is. Éva a további köteteket még nem fordítja, mert a kiadóval egyelőre nem döntötték el, hogy folytatják-e, és most más dolga is van. „Amikor Fossét fordít az ember, akkor Fosse-cölibátusban van. Mással nem tud foglalkozni, mert ez olyan nyelv és olyan irodalom, ami kiszívja az erődet, és csak arra szabad figyelni” – mondja.

Palóc vagy csángó nyelvjárás

Jon Fosse írói világáról olvashattuk már, hogy minimalista, költői, desztillált irodalom, csak a lényeg van benne, a csönd, és ami ezen túl van: a szél zúgása, a tenger hullámzása, a fjordok áramlása. Ráadásul mindez nynorsk (nyugatnorvég) nyelvjárásban, ami egyfajta tájnyelvnek felel meg, de a dallamosabb, líraibb nynorsk teljesen egyenértékű a dánhoz hasonlító másik norvég nyelvjárással, a bokmållal. Az iskolában mind a kettőt tanítják, mert nem szeretnék, ha a nynorsk kihalna.

„Úgy kell elképzelni, mint a palóc vagy csángó nyelvjárást, de ezt magyarul nem nagyon lehet visszaadni. Nem lehet, mondjuk, népi kifejezéseket beleírni a szövegbe, mert az teljesen félrevisz. Ezt el kellett engednem” – mondja Éva. Mészáros Sándor teljesen egyetért ezzel, és mind a ketten sajnálják, hogy Magyarországon eltűntek a különböző nyelvjárások.

Éva hozzáteszi, hogy Fosse szövegeit azért sem egyszerű fordítani, mert

Fosse nyelvezete kicsit emelkedik csak el a hétköznapi nyelvtől – Bodor Ádám szikár stílusához lehetne hasonlítani –, és Évának muszáj volt ellenállni annak a csábításnak is, hogy a magyar nyelv adta gazdagságot belevigye a fordításba.

Lófarkas férfi bőrdzsekiben

De ki is ez a csodálatos fordító, akit már akkor rabul ejtettek Fosse művei, amikor a norvég író még szinte alig volt ismert, és elkezdte fordítani a könyveket csak úgy, a saját maga gyönyörűségére? Szlovákiában született, közel a magyar határhoz, aztán Pozsonyban tanult a vegyészeti egyetemen, de kémiával aztán sosem foglalkozott. Azért tanulhatott csak vegyészetet, mert az édesapját 1968–69 után mindenhonnan elbocsájtották, és nem engedtek neki mást.

Egyetemistaként ismerkedett meg aztán egy norvég fiúval, akihez férjhez ment: 1979 óta Norvégiában él, és a cseh, a szlovák és a magyar mellé megtanult norvégul is. Ahogy mondja, mindig is „polgári munkahelyeken” dolgozott, legutóbb tizenhat évig volt az oslói jogi egyetem kommunikációs vezetője. Eleinte könnyedebb műveket fordított, Liv Ulmann önéletrajzi írásai például teljesen magával ragadták, többször találkozott is vele, és ezek után találkozott Fosse műveivel: az Álmatlansággal kezdte, és eddig összesen hét könyvét ültette át magyarra.

A mesekönyveit még nagyon szeretném lefordítani

– néz Mészáros Sándorra, ő pedig nevet, és azt mondja: lehet róla szó.

A fordításokat Fosse is nagyra tarthatta, mert amikor Éva bemutatkozott neki a pozsonyi repülőtéren, tudta, hogy kiről van szó. „Ott ült egy ősz, lófarkas férfi bőrdzsekiben, felismertem, hogy ő az. Odamentem, és megkérdeztem, hogy nem nézhetném-e meg azt a lakot, amelyben a nemzet kiválasztott művésze lakhat” – meséli A. Dobos Éva. Fosse aztán meghívta magához a „Barlangba”, pedig nem társasági ember, és nem is enged be akárkit a házába.

Díjak a mosdóban

„Barlangnak hívják (norvégul Grotten), mert egy szikla tetején áll, de valójában egy gyönyörű, XIX. századi sárga villa, amely immár 200 éve költők, zeneszerzők, festők otthona. Láttam Arne Norheim zeneszerző asztalát, Henrik Wergeland író kétszáz éves tükrét, Arnulf Øverland költő kanapéját. A házban a mosdóban voltak – mértani pontossággal – kirakva a díjai, mert azokkal csak az amatőrök dicsekednek a nappaliban. Minden úgy volt szép rendben egymásra téve, mint a Legók: pont, mint az írásaiban” – meséli Éva, és nevetve teszi hozzá:

Fosse megnyerő, kedves ember, de motyog, halkan beszél, ráadásul olyan nehéz nyugat-norvégiai dialektusban, amit alig értettem meg.

A házat, akinek egyszer odaítélik a norvég kultúra és művészet jeles képviseli közül, az élete végéig használhatja. Mindig más-más összetételű bizottság dönt erről, és ezt a döntést aztán senki nem támadja meg, nem vonja kétségbe, nem alakul ki vita a nyilvánosságban arról, hogy valaki más jobban megérdemelte volna. Jon Fosse 2012 óta él ott, de valójában három lakóhely között ingázik: van háza egy Bergen melletti faluban és Ausztriában is, hogy közel legyenek pozsonyi származású felesége családjához.

A szálak Pozsonyban futnak össze

Pozsony egyébként is központi szerepet játszik a történetben, Éva is a pozsonyi Kalligram Kiadót kereste meg a fordításokkal. Azóta dolgoznak együtt Mészáros Sándorral, és együtt örültek annak is, hogy Fosse Nobel-díjat kapott. „Úristen, most mit csináljunk?” – ez volt az első gondolatuk, mesélik nevetve. Fosse norvég kiadójában úgy nézték a közvetítést, hogy a pezsgő félig ki volt bontva,

Azt még egyikőjük sem tudja megmondani, hogy a különc norvég író könyveit a rangos kitüntetés hatására jobban fogják-e keresni Magyarországon, de Norvégiában sem biztos, hogy több olvasója lesz: igényes irodalom ez, nem tud mindenki ráhangolódni. Mészáros Sándor szerint Fosse sosem lesz olyan író, akit nagyobb tömegek olvasnak, de ez nem baj. A korábbi könyvei Magyarországon már elfogytak, és antikvárokban sem nagyon lehet beszerezni – ezek szerint az olvasók nem szívesen válnak meg tőlük.

Évával és Sándorral elbeszélgetünk még arról, hogy egyáltalán hogyan kaphat valaki irodalmi Nobel-díjat, főleg egy kis országból, hogyan kerül be egy író egy vagy több műve valamely nagyobb nyelvre lefordítva a német vagy az angolszász világba, tud-e lobbizni egy ország a saját kultúrájáért. Abban egyetértenek, hogy

Szóba kerül a – Jo Nesbø krimiíró melletti – legfelkapottabb norvég szerző, Karl Ove Knausgård, és egyetértenek abban is, hogy Fosse nagyobb író, és ők ketten tulajdonképpen ellenpólusai egymásnak. „Mind a kettőt fordítottam: Knausgårdnál sok a jelző, összetett mondatokat használ, sok minden történik, és nagyon önreflektív, Fossénál pedig szinte alig történik valami, és teljesen kivonja magát az írásaiból” – mondja Éva.

Egykori rebellis rockgitáros

A másik név című könyvét Fosse Annának, fiatal, pozsonyi származású feleségének ajánlja, mottóként pedig a Jelenések könyvéből idéz – nagy utat tett meg a magukban, csendben imádkozó kvéker közösségtől a katolikus egyházig. Igaz, Éva és Sándor is inkább istenkeresőnek mondaná az egykori rebellis rockgitárost, aki eleinte nem is akart színdarabokat írni, annyira polgári műfajnak tartotta. A Szeptológia I. részében a nyugat-norvégiai nagyon csendes, nagyon visszafogott, szófukar mentalitását ötvözi az istenhitével.

A friss Nobel-díjas visszafogott életet él, saját színdarabjainak bemutatóira sem megy el, ezért Évával és Sándorral azon is elgondolkodunk, hogyan veszi majd át a kitüntetést 2023. december 10-én. Vajon frakkot húz, és elmegy a legnagyobb felhajtással megrendezett ceremóniára? Valószínűleg igen, hiszen nagy megtiszteltetésnek tartja a Nobel-díjat, ami lehetséges, hogy a Barlang mosdójába kerül a többi kitüntetés mellé, hiszen ezzel sem ildomos dicsekedni.

(Borítókép: Mészáros Sándor és A. Dobos Éva. Fotó: Szollár Zsófi / Index)