Közösen fedezték fel az atommaghasadást, de csak a férfi kapott Nobel-díjat

A Válásguru egy furcsa szakítás és egymásra találás története, és a szerzője, Tristan Petitgirard azt mondja: számára a színház maga az élet – nagyban.

A magánéletben, a társas kapcsolatainkban ugyanis sosem engedjük meg magunknak, hogy az érzelmek teljes skáláját megéljük. Mindig van rajtunk egy álarc, hogy á, ezt sem mondhatom, azt sem – a drámaíró feladata, hogy ezeket a blokkokat feloldja. A néző pedig azt mondja, hogy ó, hát én is pont ezt éreztem, miért nem tudtam ugyanígy kimondani, mint a szereplők a színpadon?

– magyarázza a francia színész, író, rendező, akivel azelőtt ültünk le beszélgetni, hogy a Rózsavölgyi Szalonban megnézte volna saját darabja előadását – Ullmann Mónikával, Brasch Bencével és Józan Lászlóval, Őze Áron rendezésében –, amitől egyébként el volt ragadtatva. Nyolc országban játsszák a darabját, de ez tetszik neki a legjobban.

Tristan mindezt úgy meséli, hogy közben el is játssza az elvarázsolt nézőt.

A színházlátogató azért fizet a jegyért, hogy ne kívülálló szemlélőként, hanem a történet részeseként élje meg az előadást, ahol a színész sír, szenved, rosszul érzi magát, és engem mindig elbűvöl látni ezt ez illúzióról szóló szerződést, ami a néző és színészek között létrejön.

A Rózsavölgyi Szalonban nagyon tetszik neki az a koncepció, hogy a nézők asztalnál ülnek, előadás előtt ihatnak egy kávét vagy bort, a színészek pedig tőlük karnyújtásnyira játszanak, és bár a nézők tudják, hogy profi színészeket és kitalált történetet látnak, mégis nevetnek és sírnak – elhiszik, amit látnak.

„Ez csodálatos. Ezt soha nem tudom megunni, ezért hiszek a színházban, mert ellenétben azzal, ami a moziban történik, nincs akadály, ami elválasztaná a nézőt a színésztől. Minden rendezői munkámnak ez a lényege, ezen dolgozom, ezzel a rezgéssel, ami a színészektől érkezik a nézők felé.” Azt nem merné állítani, hogy mindez megváltoztatja nézők életét, de hogy másfél órára kihozzák őket a saját életükből, az biztos. És ez nem kevés.

Kockázatos színdarab

A francia író, rendező nem csak az emberi kapcsolatok finom hálójából sző előadást, történelmi témák is érdeklik. Arra kérdésre, hogy feladata-e a színháznak az, hogy segítse az embereket eligazodni a világ történései között, így válaszol: azt nem tudja, hogy feladata-e, de a funkciója mindenképpen ez.

Sokféle színház van, és itt, a Rózsavölgyi Szalonban is van olyan néző, akit inkább a Válásguru című komédia érdekli, másokat Cyril Gely Diplomácia című darabja, amely egy II. világháborús történet. Mindenképpen idő kell ahhoz, hogy beszéljünk a történelemről – talán születik majd egyszer színdarab az izraeli–palesztin konfliktusról is, de íróként és rendezőként is azt gondolom, hogy nagyon kockázatos volna ezt most megcsinálni.

Szerinte muszáj bizonyos távolságot tartani, és megemlít egy francia politikai rádióműsort, amelyben az aktualitásokat hat hónap vagy egy évvel elteltével elemzik. „Teljesen más módon látjuk az eseményeket ennyi idő távlatából” – mondja.

Kell az időbeli távolság

Tristan konkrét példát is említ: „Van egy fantasztikus könyv, A Kreml mágusa, amely Prigozsin és Putyin kapcsolatáról szól, és a producerem javasolta, hogy foglalkozzunk ezzel a regénnyel, csináljunk belőle adaptációt. Én viszont nemet mondtam, mert még túl közel vagyunk az eseményekhez, az ukrajnai konfliktus árnyékéban nem tudnék ezzel foglalkozni. A bukás című film Bruno Ganz főszereplésével Hitler utolsó napjairól szól, és eltelt hatvan év, mire elkészült.”

A francia író szerint egy klasszikus színdarabbal vagy történelmi drámával nem a történelmet visszük színre, hanem a mai korral való kapcsolatát, azt, hogy miképpen látjuk azt az eseményt ma.

Mi változott azóta, megtörténhet-e ez újra, fejlődtünk-e, mentük-e előrébb azóta valamiben?

Jelenleg Cyril Gely A díj című darabján dolgozik, amelynek a magyarországi premierje, megelőzve az ő párizsi bemutatóját, februárban lesz a Rózsavölgyi Szalonban Herendi Gábor rendezésében. A mű 1946-ben játszódik, Otto Hahn és Lise Meitner történetét dolgozza föl:

A színdarab a nők helyzetéről, nehézségeiről, a hatalmi helyzet komplexitásáról szól, ami Tristan szerint szintén borzasztóan jelen van a hétköznapokban. „Önöknek most női köztársasági elnöke van, de Franciaországban még nem volt női országvezető” – mondja.

Történelmi lecke

Otto Hahn és Lisa Meitner története azonban nem csak a nők helyzetéről szól: az atommaghasadás felfedezése, és ami azután történt, az atombomba megszületése most nagyon foglalkoztatja a közvéleményt, elég, ha az Oppenheimer című film sikerére gondolunk.

Otto Hanh története nem a bombáról, hanem a maghasadásról szól, de nincs atombomba a maghasadás nélkül. Ebben az az elképesztő ellentmondás, hogy lehetünk bármennyire tudatosak ökológiailag, és ellenezhetjük a nukleáris energiát, de a maghasadás felfedezésével született meg a fegyver és az energia is, amivel fűtünk, világítunk. Lehet jóra és rosszra is használni. Ez Otto Hahn és Lise Meitner drámája is – belegondolni abba, hogy mi teszünk majd a felfedezésükkel.

Az emberiség nagy erkölcsi kérdései ma is foglalkoztatják az embereket, és az is lehet üzenet, hogyan tekintünk a történelemre. „Nagyon meglepett Joe Biden látogatása Izraelben, és az, amit mondott – mondja Tristan Petitgirard. – Azt mondta Benjamin Netanjahu miniszterelnöknek, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amelyeket ők elkövettek a 2011-es terrortámadások után. Bosszút akartak állni, és ezzel ők maguk hívták életre a szörnyeket. Azt gondolom, a történelemnek azt a leckéjét nem tanultuk meg akkor.”

Pokol vagy mennyország

Arra a kérdésre, hogy a világban tapasztalható erőszakhullám közepette milyen a hangulat ma Franciaországban, Tristan azt válaszolta, hogy jó.

„Sylvain Tesson francia írónak van egy mondása, amely szerint a franciák meg vannak győződve róla, hogy a pokolban élnek, holott ez maga a mennyország. Luis de Funesnek igaza van, a franciák állandóan panaszkodnak, és mindennel bajuk van, de ez csodálatos ország, elképesztő szerencsénk van. Franciaországban is vannak gazdasági nehézségek, mi is érezzük az inflációt, az ukrajnai háború miatt nálunk is minden drágább, gondolom, Magyarországon is ez a helyzet, és ez a színházakat is érinti. A nézők előbb gondolnak arra, hogy enni és ruházkodni kell, a színház csak ezután jön” – meséli a francia művész.

Pedig színházra szükség van, a Covid volt az első és egyetlen eset, amikor leálltak a színházak: sem a háborúban, sem más nehézségek közepette nem történt ilyen.

Az embereknek szükségük van erre a közösségi élményre, ahol az érzelmek ilyen módon tudnak vibrálni közöttük. Egy rendező barátom szokta mondani, hogy az állatok között nincs ilyen, ők nem gyűlnek össze, hogy más állatokat, kutyákat vagy elefántokat nézzenek, ahogy előadnak valamit – nevet Tristan. – Ezt csak az ember csinálja.

Magyarországon mindig nagy közérdeklődésre tart számot, ha valamely színház élén igazgatóváltásra kerül sor – adódik a kérdés, hogy Franciaországban is nyomást gyakorol-e a politika a színidirektorokra. „Franciaországban teljes szabadságunk van a témákat, a hangvételt illetően, ezért is mondom, hogy ez csodálatos ország. Ha bármely igazgató olyan évadot tervez, ami esetleg a kulturális minisztériumnak nem tetszik, a minisztérium semmit nem tehet ellene. Ez hatalmas luxus.”

Apa és fia

A Rózsavölgyi Szalon játssza Magyarországon a legtöbb kortárs francia drámát, Laetitia Colombani, a Miért pont kivi? szerzője ráadásul Tritan barátja, rögtön fel is hívta, amint meglátta a nevét az előadások között. Azt is Őze Áron vitte színre, akinek az életét nagyban meghatározta, hogy édesapja, Őze Lajos az egyik legnagyobb magyar színész volt.

Tristan édesapja Laurent Petitgirard, neves zeneszerző és karmester, és arra a kérdésre, hogy Franciaországban nehéz-e művészcsaládból származó alkotónak saját jogon boldogulni, Tristan azt mondja, hogy éppen ellenkezőleg: ha művészettel szeretne foglalkozni, akkor kifejezetten szerencsés, ha ilyen családból származik. Ezzel együtt azt is szerencsének tartja, hogy bár művészi hivatást választott, nem ugyanazt, mint az édesapja. „Így nincs rajtam az a nyomás, hogy az édesapám nyomdokaiba kellene lépnem, hogy vagyok-e olyan jó, mint ő.”

(Borítókép: Molnár Miklós)