„Nem kell magának rúzs, olyan csinos a kis pofija enélkül is”

Ha úgy érzi, rettenetes munkahelyen dolgozik, olvassa el Modla Zsuzsanna nemrégiben megjelent Pokoli főnökök című könyvét. Ki fog derülni, hogy más is hasonló cipőben jár, vagy esetleg rájön, hogy nem is olyan rémes a helyzete, némi asszertivitással lehet rajta javítani. De abban biztosan segít a könyv, hogy lássuk, hol húzódnak a határok,

A szerző kulturális antropológus, és sikerült megtalálnia azt a stílust, amelyben az interjúk során szerzett tapasztalatok elemzésébe egyszerre hoz be tudományos szempontokat, és formázza meg a történetekből kirajzolódó rossz főnökök karakterét meglehetősen szórakoztató módon. Az interjúkban vázolt esetek után ráadásul szellemes és még véletlenül sem elfogulatlan megjegyzéseket szúr be, például: A nyomorult...

Öt fő kategóriát különböztet meg a pokoli főnököket elemezve:

• Vannak az inkompetens főnökök, akik például azért hisznek a demokratikus vezetésben, mert akkor nem kell a döntéseikért felelősséget vállalni.
• Az inkorrekt főnökök irigyek a tudásra és pozícióra – sajnálatos módon az egészségügyben találunk erre példát. De idetartoznak a családi vállalkozások is, ahol gyakorlatilag minden alkalmazott a család ügyeit intézi – ismerős?
• A kellemetlen főnökök csoportja többféle lehet, és itt bizony nagyon vékony a határ aközött, hogy mi engedhető meg a férfiak és a nők között, és mi nem, belefér-e például a bók.
• A munkamániás főnököknél előjönnek a generációs különbségek: míg a szeniorok szívesen emlegetik, hogyan sanyargatták őket kezdőként, a juniorok már nem hajlandók halálra dolgozni magukat. Idetartozik a kontrollmániás mikromenedzser is, akinek soha semmi nem jó, illetve a manipulátor, amely típusnak számos fajtája van.
• Az ötödik kategóriába pedig a nagypályás bántalmazók tartoznak: megfélemlítő, bosszúálló, gátlástalan, igazán veszélyes főnökök.

A főbb kategóriákon belül több „alfaja” lehet a pokoli főnököknek, és tanulságos kívülről, más emberek elmeséléséből ráismerni olyan helyzetekre, amelyeket esetleg már mi is átéltünk, de nem tudtunk hova tenni. A történeteket megosztó interjúalanyok a nevüket természetesen nem vállalták, és gyakran kérték, hogy még a szektor se derüljön ki, ahol dolgoznak.

A szakértők szemével

A könyv úgy épül fel, hogy a második felében a legkülönbözőbb szakemberek mondják el a saját szakterületük szerint, hogy mire kell figyelni, milyen lehetséges jogi vagy pszichológiai segítséget lehet igénybe venni. Steigervald Krisztián generációkutató többek között a munkahelyen megjelenő boomer attitűdökről beszél, Orvos-Tóth Noémi a túlteljesítő főnök vagy beosztott lelki mozgatórugóit elemzi, Bánki György pedig egy toxikus főnök árnyékában is inkább arra biztat minket, hogy ne a felettesünk diagnosztizálásába, hanem a saját működésünk megértésébe fektessünk energiát.

A legtöbb kérdést talán mégis az veti fel, hogy a munkahelyi körülmények között milyen módon kommunikálhatnak egymással a nők és a férfiak: előreengedjék-e a férfiak a nőket az ajtóban, kapjanak-e virágot a hölgyek nőnapon, szexualizálja-e a munkahelyi légkört egy anyós- vagy szőke nős vicc. Kéri Eszter HR-tanácsadó-pszichológus, a NANE Egyesület tagja olyan szempontokat hoz be a gondolkodásba, amik a magyarországi munkahelyeken még nagyon újnak számítanak. A szexuális zaklatás tényének megállapítása könnyű (lenne), de nehéz észrevenni, mikor csúszik át a kommunikáció olyan területre, amely az egyik fél számára már kellemetlen.

A könyv végén bőséges magyar és angol nyelvű szakirodalom áll rendelkezésre, ha valaki szeretne jobban elmélyülni valamelyik témában, vagy csak úgy általában idióta főnökökre kíváncsi. 

Mit viszünk haza mindebből?

A könyv azért is üdítő, mert olyan, mintha jól kibeszélnénk magunkat: azok is, akik az interjúkban elmondták a történeteiket, és mi is, akik olvassuk. Borzongással vegyes csodálkozással szembesülhetünk olyan mondatokkal – ha nem volt benne részünk –, hogy „nem kell magának rúzs, olyan csinos a kis pofija enélkül is”, és ez még a finomabb megjegyzések közé tartozik. De az is kiderül, hogy néha a női vezetők sokkal kegyetlenebbek a női beosztottakkal. 

„Vicces” az a párbeszéd, hogy 

– Szombaton be tudsz jönni dolgozni?

– Aznap van az esküvőm. 

– És vasárnap?

De azt is nagy megkönnyebbüléssel olvassuk, hogy mindenkinél irritálóbb az a főnök, aki a meeting végén azt a kérdést teszi föl, hogy: „Mit viszünk ebből haza?” Nem, nem viszünk haza semmit, a munkát a munkahelyen hagyjuk. 

Egy munkahelyen sokféle ember kerülhet össze, különbözőek vagyunk az életkorunk, a korábban megélt tapasztalataink, a nemünk, az értékrendünk, az érzékenységünk szerint, miközben gyakran több időt töltünk együtt, mint a családtagjainkkal. A Pokoli főnököket olvasva rájöhetünk, hogy nem vagyunk egyedül – és esetleg magunkba is nézhetünk.