Mobiltelefont cipősdobozba rejteni, a boldogtalanságot pedig oda, ahol senki sem látja

Giulia Caminito könyveiben az írás soha nem válik el a társadalmi, politikai és nem mellesleg a történelmi diskurzustól. Narratívájában több téma fonódik össze: az osztálykülönbségtől a társadalmi problémák feszegetésén át a nemek közti különbségek kérdéséig. Történetei mindig a jelenről szólnak, még akkor is, ha a múltról beszélnek.

Caminitót generációja egyik legtehetségesebb írójaként tartják számon Olaszországban. 1988-ban született Rómában, a római egyetemen politika-filozófiát tanult, 2016-ban jelent meg a La grande A című első regénye, amely a családtörténetén alapul. Harmadik regénye, A tó víze sohasem édes 2021-ben a Premio Strega-díj jelöltjei közé került, elnyerte a Premio Strega Off- és a Premio Campiello-díjat, és Olaszországban bestseller lett. Több mint húsz nyelvre lefordították.

A tó víze sohasem édes című regénye magyarul a Park Kiadó gondozásában jelent meg. A könyv egy szegény, dél-olaszországi munkáscsalád történetét bontja ki, amelyet egy szigorú anyafigura, Antonia ural. Az igazi főszereplő azonban Antonia lánya, Gaia. Az utóbbi a narrátor, akinek a hangja olyan, mintha a mélyből törne fel, miközben a különféle társadalmi konvenciókat próbálja leleplezni.

Szégyelli, hogy szegény

A család mindennapjai nagyjából így telnek: a képzettségekkel nem rendelkező Antonia nehezen boldogul, de feltűri az ingujját, és keményen dolgozik, hogy a családja semmiben ne szenvedjen hiányt. Gyermekeivel szigorú, határozott, sokat követel tőlük. Ám sokszor a ló túloldalára esik, mert még a humort és a komolytalanságot sem nézi jó szemmel. Gaia és testvérei ugyan nem jómódban nőnek fel – mint mondjuk a felsőbb osztály gyerekei –, de tető van a fejük felett, tiszta házban élnek, és enniük is van mit.

A fülszöveg szerint a „harcias és őszinte Antonia arra tanítja a lányát, hogy ne várjon semmi jót az emberektől. Gaia pedig megtanulja: nem panaszkodni, inkább elmerülni a közeli Braccianói-tóban, olvasni, tanulni, mobiltelefont cipősdobozba rejteni, a boldogtalanságot pedig oda, ahol senki sem látja. De aztán amikor először találja magát szemben a hétköznapi alattomossággal, a kislány kiszámíthatatlan, pusztító erőt fedez fel magában.”

S bár van mit enniük, azért a nélkülözésből is kijut a családnak. Míg az iskolatársai „mindent” megkapnak, neki mobilja sincsen, de még rendes iskolatáskára sem futja. Folyamatosan a társai élete után vágyakozik. Egyrészt ez határozza meg a tinédzserkorát, másrészt meg az, hogy Gaia az anyja árnyékában nő fel, akinek jelenléte egyben védi és fojtogatja. 

A lehetőségek konkrét hiánya zord légkört terem a családban, amely Gaiát rosszindulatú nővé alakítja. De főhősünk nem passzív áldozat típus, az események nem terítik le. Mindenre reagál. Az élet keménységére mélyről feltörő gyűlölettel és erőszakkal válaszol. Revansot akar venni, bosszút akar állni mindenen, a terveihez szövetségeseket is talál.

Rajta keresztül a szerző egy erőszakos és kegyetlen kamaszkort ábrázol, ahol a gyengédség gyötrelembe csap át. És megörökíti kortárs valóságunkat a társadalom legalsóbb osztályaiban, amelyben az anya makacsul reméli, hogy az igazságtalanságok közepette talpon maradhat.

Elnyeli a testeket, elárasztja az otthonokat

A háttérben ott van a tó, amelynek vize egyáltalán nem tiszta és „édes”, ez erőteljes metaforája azon emberek életének, akik ma is a legalapvetőbb emberi szükségletekkel küzdenek, és megalázó életet élnek.

És igazából odajutunk, hogy a háttérben lévő tó a mű egyik főszereplője, hiszen a regény minden részét belakja. A víz ugyanis beborítja, elnyomja a zajokat, elárasztja az otthonokat, elnyeli a testeket és beszivárog a repedésekbe. Kettős szimbolikájával egyben az újjászületés és a halál archetípusa.

A könyv szövege Lukácsi Margit kiváló fordításának köszönhetően sodró erejű. Nincs felesleges párbeszéd. A női szereplők összetett személyiségűek: erős nők, akik parancsolnak, és megmondják, mi történjen. Nemcsak összecsapnak, hanem időnként egyenesen gyötrik egymást. Olvasás közben nyomasztó feszültség teremtődik. Szóval rendkívül nyugtalanító és felkavaró Caminito regényét olvasni, miközben alig lehet letenni, mert általa betekintést nyerünk az olaszországi alsó osztály mindennapjaiba. No meg a női lélek rejtelmeibe.

Érződik, hogy a szerzőre nagy hatással van a negyvenes, ötvenes és hatvanas évek olasz szépirodalma, amelyben az írás a közösség szolgálatában álló hivatás volt. Ha valaki kedveli Elena Ferranta vagy Viola Ardone műveit, Caminito regényével nyugodtan folytathatja a sort. 

(Borítókép: Giulia Caminito A tó víze sohasem édes című kötete. Fotó: Zöld Fanni / Index)