Gyerekként rajta nevetett az egész mozi, ma tanulni akarnak tőle

Megjelent, hírt kaptam róla, és rögtön elfogott az izgatottság. Furcsa, mert a nagy, legendás hollywoodi rendezők közül talán pont Tarantino az, aki a leginkább távol áll tőlem. Noha a Ponyvaregényt magam is a XX. század legnagyobb mozis alkotásai közé sorolom, az olyan kultfilmjei, mint a Kill Bill vagy a Django elszabadul, sosem találtak utat hozzám. Sokáig nem értettem, hogy ennek mi lehet az oka, de elolvasva filmes elmélkedéseit a Cinema Speculation című új kötetében, megtaláltam a választ.

Valami, ami nem nekik készült (miután a film elutasította őket, ők is elutasították a filmet)

– olvasható a könyv felvezetőjében.

Bár Tarantino némileg pejoratívan írja ezeket a sorokat, nagy igazságot fogalmaz meg. Mindig lesznek olyan alkotók, alkotások és nézők, akik – valamilyen okból – nem tudnak majd egy húron pendülni.

Harcos az élvonalban

Történik ez annak ellenére, hogy Tarantino hős, vezéregyéniség, szimbólum. Az elvérzés határán lévő mozikultúra egyik utolsó, ikonikus bajnoka, aki kísérletezik a filmmel, egyedien gondolkodik róla. Neve már ott olvasható a múlt század legendás alkotóival egy sorban, legyen szó Martin Scorseséről vagy Steven Spielbergről – előbbi azért is érdekes, mert egyik kultuszfilmjéről, a Taxisofőrről is ír Tarantino az új kötetében.

Ettől függetlenül aki azért ódzkodna belevágni a könyvbe, mert nincs hangulata száraz filmanalízist olvasni, az rossz úton jár. Már maga a felvezető, az első nagyjából harminc oldal is magával ragadja az embert. Egy Tarantino-féle hősnél nem az az izgalmas, hogy az élete milyen fordulatokat vett. Az az igazi sztori, hogy miként vált belőle hős. Azért szeretik az emberek, ahogy a vásznon tud varázsolni, és

Annyit talán spoiler nélkül elárulhatok, hogy ehhez kellett egy hollywoodi aranykor, amelynek gyermekként a tanúja lehetett, egy felvilágosult édesanya, valamint néhány férfi, aki az ő kegyeit keresve igyekezett a kis Quentin kedvében járni. Lépésről lépésre láthatjuk, hogyan alakult Tarantino gondolkodása egészen kis korától kezdve. Eleinte csupán megérteti velünk azokat az alapokat, amelyek az ő elméjét is formálták, majd ezek mentén boncol fel számára fontos „B kategóriás” filmeket – többek közt a Gyilkos túrát vagy az Édenkert a sikátorbant –, valamint igazi kultuszteremtő alkotásokat, mint a Taxisofőr, a Piszkos Harry vagy a Szökés Alcatrazból.

Egyensúly

Se nem életrajz, se nem lexikon – valahol a kettő között a Tarantinótól megszokott, egyszerre pikírt és emelkedett stílussal fűszerezve. Még a magamfajta szkeptikusokat is képes kizökkenteni és egy nyilvános kávézóban hangos nevetésre késztetni. Ma már kevesen járnak olvasni ilyen helyekre, pláne nem röhögnek a könyveken könnyeiket törölve. De bevállaltam, hogy hülyének nézzenek, mert egyszerűen kirobbant belőlem, amikor elképzeltem, ahogy a nyolcéves Tarantino azt üvölti a vászonnak, hogy:

Sz*pd szét a f*szom!

Abszurd, de kontextusában gyönyörű, és a könyv végére megértjük, hogy minden csupán a kontextuson múlik. Akkor a mozi ezen nevetett, ma miatta járnak az emberek moziba. Eteti az elmét. Olvastatja magát a kötet. Közelebb kerülünk mind a filmes kor egy ikonikus időszakának megértéséhez, mind Quentin Tarantino tekervényes elméjének feltérképezéséhez.

Szórakoztat és informál, s noha a rendező alapvetően nem szépirodalmi zseni – hogy a fordítás és lektorálás során mennyit finomodott a szöveg, azt sajnos nem tudom –, könyve dinamikus és kidolgozott írás. Nem gondolnám, hogy gyengének tűnik azok szemében, akik a mélyebb irodalom szerelmesei, de azoknak sem lesz túl megterhelő, akik a könnyedebb dolgokat kedvelik.

Izgalmas olvasmány ez mindazoknak, akik a filmes világ szerelmesei, azoknak meg végképp kötelező, akik Quentin Tarantino rajongói. A rendező kritikusait sem sarkallnám arra, hogy kerüljék el. Egyfalatnyi nyitottság is elég, hogy szórakoztató és informatív olvasmány legyen bárki számára.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)