Talán nincs is rendszerváltás Orosz István ikonikus plakátja nélkül

Csupó Gábor, Rófusz Ferenc, Ternovszky Béla, Mikulás Ferenc és Szilágyi Varga Zoltán után Orosz István volt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem mesterkurzusának vendége. A MOME animációsfilm-rendezés és rajzolás iránt érdeklődő hallgatói részére rendezett sorozat − melynek ötletgazdája és megvalósítója Kollarik Tamás docens − eseményeiről az Index rendszeresen beszámol, végtére is ez a műfaj a magyar művészeti szcénának az a szegmense, amely – egyes vélekedések szerint – a legmarkánsabban képviselteti magát a világ közvetlen élvonalában.

Hagyjuk már azt a plakátot...

Az Orosz István grafikussal, animációsfilm-rendezővel és íróval, a Kossuth-díjas Nemzet Művészével folyatott beszélgetés során érintettük az alábbi témákat:

• az ikonikus Tovarisi, konyec! plakát legendája,
• valójában minek is vallja magát a művész,
• hogyan került a Pannónia Stúdióba,
• milyen szerepe volt Rófusz Ferenc Oscar-díjas filmje, A légy elkészítésében,
• mivel lehetett jól keresni a 70-es, 80-as években,
• a tenisz és a futball volt a két „kiegészítő sport” a Pannóniában,
• miért nem disszidált Kanadába,
• hogyan került az MMA irodalmi tagozatába
• és miért egy kétszáz éve élt magyar sakkozó sztorija foglalkoztatja mostanában.

Némiképp kilóg a sorból a keddi vendég, Orosz István, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas grafikus, animációsfilm-rendező, író, aki országos hírnevét nem is annyira nagyszerű animációs filmjeinek, hanem egy falragasznak köszönheti, jóllehet művészileg ennél jóval értékesebb alkotásai is voltak az elmúlt fél évszázadban. A fiatalos művész, akiről senki nem mondaná meg, hogy 2023. október 24-én betöltötte a hetvenkettőt, meglehetősen morcos, amikor az egyetem aulájában megemlítem neki történelmi értékű plakátját, a Tovarisi, konyec!-et.

Jaj, Istenem, annyiszor elmeséltem már ennek a plakátnak a történetét....  – zsörtölődik.

Ettől függetlenül muszáj megkérdeznem, hogy tényleg Kaposi Sándor, a neves – amúgy már 25 éve elhunyt – futballbíró bikanyaka és tarkója látható-e a szovjet katonatiszt fejét hátulnézetben ábrázoló alkotáson.

„Na, látja, ez hamis legenda. Az én plakátomnak ugyanis nem volt modellje, egy elképzelt orosz katona tarkóját rajzoltam meg még 1985 környékén, és a grafika ott lógott a szobám falán. Nem is terveztem megjelentetni, csakhogy mivel jómagam kecskeméti vagyok, ezért jó ismerősöm volt Lezsák Sándor, a nyolcvanas évek végén kibontakozó Magyar Demokrata Fórum egyik vezéralakja, és amikor megmutattam neki, őt azonnal lenyűgözte. Azt mondta, annyira ütős a rajz, hogy plakátként be kellene vetni az 1990-es választási kampányban.”

Orosz István belement az elképzelésbe, a grafikát óriási példányszámban kinyomtatták, és egy éjszaka teleragasztották vele az országot. Annyira „ütött”, hogy  jómagam például a vaskos orosz tarkót látva szavaztam végül is az MDF-re, pedig eredetileg másik párttal rokonszenveztem...

Izgalmas kultúrtörténeti adalék, hogy Jankovics Marcell barátom is részt vett a plakátragasztásban – mosolyodik el a művész.

No és hogyan került a csizma az asztalra, miért terjedt el, hogy Kaposi Sándor volt a modell? 

A válasz egyszerű: Kaposiról egyszer egy filmstúdióban készültek fotók, és ő azt hitte, hogy az egyik felvételt használtam fel a plakáthoz. Csakhogy én nem is tudtam ezekről a fotókról, Kaposi viszont elkezdte terjeszteni, hogy ő volt a modell. Szegő András, a napokban elhunyt sportújságíró interjút készített Kaposival, majd leírta, amit mondott. Egyszer később velem is beszélgetett, és akkor azt is leírta, amit én mondtam, vagyis a városi legenda cáfolatát. Hát, ez a Tovarisi, konyec! hiteles története.

Bármennyire is unja már a művész a témát, azt azért elismeri, hogy 1990 környékén a plakát tényleg fontos művészeti ág volt, akkoriban rengeteg falragasz készült, nem csak politikaiak, ő például sok kulturális plakátot is rajzolt. 

Mára azonban a plakát eltűnőben van, a digitális, internetes megoldások kiszorították a falragaszokat, mivel egyrészt a világhálón publikált hirdetések előállítása sokkal olcsóbb, másrészt jóval gyorsabban és gyakorlatilag korlátlan példányszámban terjeszthetők – jelzi Orosz István.

Grafikus? Rajzfilmes? Irodalmár?

No de a mesterkurzus vezérfonala az animációsfilm-készítés. Amikor Kollarik Tamás, a MOME docense  – Gorka-Focht Máté doktorandusz mellett a beszélgetés egyik moderátora– felveti, vajon Orosz István animációsfilm-rajzolónak és rendezőnek vallja-e magát, a művész nem tiltakozik:

„Igen, hallgatok rá... – mondja. – Bár grafikusként diplomáztam az Iparművészeti Főiskolán. Úgy fogalmaznék: filmeket időről időre készítek, grafikákat azonban állandóan. Hogyan lett belőlem rajzfilmes? Bár Szoboszlay Péternél a főiskolán tanultam animációt, nem készültem rajzfilmesnek. Úgy kerültem végül a Pannóniába, hogy Gyulai Líviusz, aki munkatársat keresett egy egész estés film grafikai munkáihoz, átjött megnézni a diplomakiállításunkat, és engem választott, mint akivel szívesen dolgozna együtt. Ahogy a Tovarisi, konyec! című plakátom sikerének is ez volt a magyarázata: a legjobb történelmi pillanatban rajzoltam.”

Mi köze volt A légyhez?

Néhány évvel később Orosz István részt vett Rófusz Ferenc Oscar-díjjal elismert A légy című filmjének elkészítésében. 

„Nagyon lassan készült a film, már a hatodik határidőt is túllépte Feri, többünknek is be kellett szállni a háttérrajzolásba, hogy elkészüljön az alkotás. Olyanok is részt vettek a munkálatokban, akikről szerintem Feri nem is tudott” – árul el egy kulisszatitkot.

Akkoriban, a 70-es, 80-as években a tévésorozatokkal lehetett jól keresni, aztán sajnos a kilencvenes évektől a televízió mint megrendelő gyakorlatilag eltűnt. 

A mesterkurzus keddi estjén bemutatott első film, az 1985-ös Garabonciák egyik rendezője és a látványvilág megteremtője Keresztes Dóra volt, ezért ez a film kicsit kilóg a későbbi jellegzetes Orosz-opuszok sorából:

Az 1989-es Vigyázat, lépcső! azonban már összetéveszthetetlenül Orosz-alkotás, nem kevés politikai töltettel. Egy pesti bérház labirintusos tere egy korszak mozgalmi daloktól visszhangzó és tankokkal lövetett történelmének allegorikus helyszínévé válik. Persze ne felejtsük, hogy 1989-et írunk, már javában dübörög a rendszerváltás:

Orosz első, saját forgatókönyvéből rendezett filmje, a Csönd (1977) Ady Endre születésének századik évfordulójára készült. A kollázsanimáció színezett századelős fényképeket használ fel, hogy megteremtse azt a miliőt, amelybe Ady berobbant. 

Azok a pannóniás évek!

Az 1980-es Álomfejtő vagy az 1985-ös Ah, Amerika még szociológiai és dokumentum-elemeket használó film, szemben a későbbi alkotásokkal. Mint amilyen például a Fekete lyuk, fehér lyuk (2001), Az idő látképei, vagy a 2014-es A rajzoló. Az idő látképeit nézve az embernek a XIX. század második felében nyomtatott Verne-regények grafikái ugranak be, nem véletlenül. 

Orosz István nosztalgiával idézte fel a pannóniás éveket. 1989-es haláláig szinte állandó vágója volt Czipauer János, amikor pedig éppen nem rajzoltak, akkor vagy teniszeztek (Jankovics Marcell, Rófusz Ferenc), vagy futballoztak. Ez utóbbi sportágban Orosz mellett Maros Zoltán emelkedett ki, állítólag simán lehetett volna belőle NB I-es futballista...

Amikor Orosz elkészült a Vigyázat, lépcső!-vel, Matolcsy György, a Pannónia igazgatója a belső vetítéskor megjegyezte: 

A beszélgetés során felvetődött, hogy több magyar animációs filmessel, például Csupó Gáborral ellentétben Orosz István miért nem disszidált. Nos, Oroszról Jankovics Marcell egyszer találóan megjegyezte: ő nem térben, hanem időben disszidált. Vagyis a hetvenes, nyolcvanas évekből kiruccant a régmúltba, és történelmi témákat dolgozott fel. 

Egyszer azért majdnem kinn maradtam Kanadában Rófusz Ferinél, de aztán végül inkább hazajöttem... – töpreng a művész. 

Orosz érdekes módon a Magyar Művészeti Akadémián (MMA) az irodalmi tagozat tagja, aminek elmondása szerint talán ma az az oka, hogy manapság többet ír, mint rajzol. 

„Próbálok úgy is viselkedni, mintha az irodalmi tagozathoz tartoznék – mondja viccesen, aztán meg is kapjuk a magyarázatot: – Ha valamit elkezdek rajzolni, mivel ebben profi vagyok, már az elején tudom, hogy mi lesz a vége. És ez olyan deprimáló, lelomboz engem. Amikor azonban belekezdek egy írásműbe, sohasem tudom, hová lyukadok ki. Ez mennyivel izgalmasabb!”

Elfeledett sakkzseni a fókuszban

Mostanában a magyar történelem egy kevéssé ismert, mondhatni elfeledett zsenije foglalkoztatja: Grimm Vince élettörténetét írja. Ha az olvasó esetleg nem tudná, ki az a Grimm Vince, eláruljuk: az első világszínvonalú magyar sakkozó – mellesleg maga is grafikus. Aki 1800 (vagy 1801?) március 15-én született Bécsben, ezért Vincent Grimm néven is ismerik. Állítólag kölyökzseni volt, a Kempelen Farkas tervezte sakkautomatába ő bújt bele kisfiúként 1809-ben, amikor a gép megmérkőzött a győri csatában győztes Napóleonnal. Hogy igaz-e a legenda, vagy sem, már kideríthetetlen, de nem is ez a lényeg.

Grimm idővel Pestre költözött, tevékenyen részt vett az 1948–49-es szabadságharcban, litográfusként ő tervezte meg a Kossuth-bankókat, amiért menekülnie kellett a forradalom bukása után – meséli Orosz. – A szíriai Aleppóban telepedett le Bem apó környezetében, felvette a mohamedán hitet, de 1868-ban, a kiegyezés után visszatért Pestre, és az 1839-ben általa alapított Pesti Sakk-kör tiszteletbeli elnöke lett. 

Amikor megemlítjük, hogy a művész, mármint Orosz István, valójában polihisztor, ő szabadkozik.

Nem szeretem ezt a szót. Maradjunk inkább a grafikus megjelölésnél.

Mi is ennél maradtunk.

(Borítókép: Orosz István. Fotó: Papajcsik Péter / Index)