Budapest leghíresebb egykori bordélyháza ma is az elitet várja, csak máshogy

A ma is szemet gyönyörködtető épület 1903-tól egészen 1922-ig Maison Frida (Frida-lak) néven Budapest legfényűzőbb bordélyháza volt, ahová az elit tagjai jártak. Ekkor, a huszadik század elején gőzerővel fejlődő városban burjánzott a prostitúció, miközben a mindennapokat a merev erkölcsök jellemezték. Hogyan fér meg egymás mellett a kettő? Ezt mutatja be Kordos Szabolcs új könyvének Frida: a bujaság elegáns palotája című fejezete, amelyből részleteket közlünk.

Kezdetben egy Tóth Vilma nevű hölgy üzemeltette az apja által épített bérpalotát, amelyben ő maga is élt, a többi lakást pedig albérlőknek adta ki. 1903-ban aztán megérkezett Östreicher (néha Österreicher) Ede és felesége, Frida. A házaspár befektetés céljából vette meg az épületet. Szó szerint.

Eleve bordélyházat akartak nyitni, ami teljesen legális tevékenységnek számított akkoriban. 1867 óta életben volt az úgynevezett »bordélyházak és kéjnők iránti szabályrendelet«, amely legális keretek közé terelte a prostitúciót

– idézi a könyv Apró Bernadett történészt, doktoranduszhallgatót, a téma kutatóját. Ekkor, a huszadik század elején virágzott a szexipar a városban, hemzsegtek a kéjnők az utcákon, a bordélyokban, mulatókban, kávézókban. Ennek következményét az egészségügyi statisztikák is rögzítették: tízből négy férfi „bujakórban” szenvedett.

Miközben a régi, viktoriánus erkölcsi normák voltak még érvényben, hallgatólagosan azonban teljesen elfogadott volt, hogy az urak bordélyokba járnak, a tinédzser fiúkat is általában egy szakmabeli hölgy avatta be a rejtelmekbe – magyarázta a korabeli viszonyokat a dualizmus kori prostitúció kutatója.

Kéjpalota luxusbútorokkal, borsos árakkal

Az Östreicher házaspár egy olyan időszakban nyitotta meg luxuskéjlakát, amikor a hagyományos bordélyházak kezdtek kimenni a divatból, és a férfiak inkább már a mulatókban keresték a fizetős kalandokat. A Maison Frida a régi idők hangulatát hozta vissza, Östreicherék átalakították az épületet, a földszinten egy nagy szalon, az emeleteken pedig a lányok szobái kaptak helyet. Igazi kéjpalota volt ez, luxusbútorokkal és borsos árakkal. A madame szerepét a feleség, Frida töltötte be, aki vasmarokkal fogta a lányokat és irányította a napi üzletmenetet. Az a kétes dicsőség is neki jutott, hogy róla nevezték el a bordélyt.

A lányokról kevés ismeret maradt fenn, így abban sem lehetünk bizonyosak, hogy saját akaratukból voltak-e a Magyar utcában. Özönlöttek ekkoriban a bevándorlók a birodalom minden szegletéből a fejlődő Budapestre. Köztük voltak azok a lányok is, akik cselédként, pincérnőként, varrónőként próbáltak szerencsét, ami nemegyszer szexuális abúzussal, veréssel és napi tizenhat órányi munkával járt. Nem csoda, ha sokan úgy döntöttek, kitörnek ebből a létből, és megpróbálnak másként érvényesülni. A sokat szenvedett cselédek mellett gyakran megjelentek lenyűgöző modorú férfiak, akik házasságot és jó életet ígértek nekik. A lányok pedig elhitték – mert el akarták hinni –, hogy teljesül az álmuk, ám a gavallér a sokadik randi után zsarolásba kezdett: az ajándékokért visszamenőleg is pénzt kért, ennek hiányában pedig ledolgoztatta a lányokkal a „tartozásukat”.

A kéjnőket a nagy kereslet ellenére is általános megvetés övezte – emlékeztet a szerző. A politika mindent megtett, hogy ostorozza a prostitúciót, ám ez nem gátolt meg egyes képviselőket abban, hogy éjjel egy gyönyörű nőt tartsanak a karjaikban a Fridában.

Magándetektívek a kurtizán nyomában

Az adminisztrációs rendszer viszonylag egyszerű volt: a prostituáltjelölteknek be kellett menniük a rendőrkapitányságra, ahol kiválthatták a két hónapig érvényes engedélyt, a türelmi bárcát. „Tizenhét év volt az alsó korhatár, valamint büntetlen előélet kellett a bárcához, amit a madame-nak, vagyis Fridának is kérvényeznie kellett. A lányokat négynaponta megvizsgálta az orvos, ám ez hamis biztonságérzetet adott a kuncsaftoknak, mert a leírásokból tudjuk, hogy egy-egy lányra gyakran csak egy perc jutott” – magyarázta Apró Bernadett. 

A Magyar utcában volt akkoriban egy másik híres kéjtanya is, amit a művelt kurtizán, Pilisy Róza üzemeltetett. Az irodalmi és politikai szalonnak is beillő bordélyba járt Apponyi Albert, Krúdy Gyula és Zichy Jenő, azonban a konkurencia nem rontotta az üzletet, a Maison Frida hatalmas bevételt termelt.

A bordélyház-tulajdonos házaspár nem éppen a makulátlan üzleti hátteréről volt híres. Östreicher gyakran szerepelt az újságok hasábjain kétes ügyletei miatt. Okirat-hamisítás, sikkasztás volt a vád, a Maison Frida házigazdáját „hírhedt fővárosi uzsorásnak” titulálták a lapok, és egyszer leánykereskedelem miatt is feljelentették. De előfordult az is, hogy Frida asszony került a reflektorfénybe egy orosz nemesi sarjként bemutatott kurtizánja miatt, akiről kiderült, hogy magándetektívekkel keresteti a férje.

„A hármaskát becézni kell”

Az Östreicher házaspár 1922-ben adta el a házat egy bizonyos Krügler Jakabnénak, aki nem sokat változtatott az üzletmeneten. Végül 1927-ben hatóságilag bezáratták a kuplerájokat, innentől 1933-ig hivatalosan mulatóként funkcionált a lokál, bár szinte biztosra vehetjük, hogy a szolgáltatások továbbra is a bártól az ágyig terjedtek.

Ma a Magyar utca 29. előtt sétálva egy csodás vörös bejárati ajtó vonzza a tekintetet, ez azonban nem az épület múltjára utal, újabb kori szerzemény. A kapun belül egy pompás előtérből luxusapartmanok nyílnak, nyolc, belsőépítész által megálmodott lakás. A fülledt érzékiség még ma is belengi az épületet, erre utal a hármas számú apartman leírása, amely elérhető az interneten az érdeklődők számára: „A hármaskát becézni kell. Minden vonásában feminin, tüzes, kacér, csábító. Az érzékien piros szőnyegen a fehér kanapéfelhő kínál hellyel... Nőiségről mesél a hármaska, olyan mesét, amit a férfiak hallgatnak a legszívesebben.”

(A Károlyi-kert pedig pikáns titkokat rejt, itt meg is hallgatható a Pesten Innen, Budán túl - a We Love Budapest podcastje, az Index támogatásával.)

(Borítókép: Huszár Dávid)