Mutatjuk, melyik alkotás volt 2024 filmtörténeti szenzációjaHa csak az alábbi filmcímeket soroljuk, hogy A sípoló macskakő, Túsztörténet, Hosszú futásodra mindig számíthatunk, a Bástyasétány hetvennégy, A bankett vagy éppen a Társasutazás, akkor feltételes reflexként ugrik be Gazdag Gyula neve.
A magyar direct cinema meghatározó alakja szinte példátlanul fiatalon, 22 évesen, 1969-ben, még főiskolásként robbant be a honi dokumentumfilmes szcénába a Schirilla-mozival, amely a Hosszú futásodra mindig számíthatunk címet kapta. (A cím telitalálat volt.) Schirilla György neve a mai fiataloknak nem sokat mond, de a fanatikus sportember a Kádár-kor egyik ünnepelt alakja volt, mert 1967-ben, az akkoriban Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett puccs ötvenedik évfordulóján képes volt elfutni Budapesttől Moszkváig, ami pedig nem egy séta a parkban, nem bizony: 2216 kilométer.
A legendás filmkészítő idestova harminc éve a Robert Redford alapította Sundance Filmmakers Lab művészeti vezetője a Utah állambeli Park Cityben, a Sziklás-hegység bércei között. (Itt rendezték 2002-ben a Salt Lake City-i téli olimpia alpesi síszámait.) Emellett a UCLA, a University of California Los Angeles film, televízió és digitális média tanszékének emeritus professzora. Csaknem három évtizeden át Los Angeles Brentwood nevű negyedében élt, másfél éve azonban úgyszólván hazaköltözött, mert már Bécsben lakik, másfél órányi autóútra szülővárosától, Budapesttől.
Gazdag Gyula szellemi függetlenségét mindvégig, még a Kádár-rendszer viszonyai között is megőrizte, ahogy azt az Indexnek is elmesélte a díjátadás előestéjén készült beszélgetésben. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) rendszeresen vetítik filmjeit, amelyek minden generációt képesek a filmvászon elé szögezni, hiszen a rendszerváltás előtti Magyarországról ezekből lehet hiteles képet alkotni.
Gazdag filmjei nélkül vélhetően sokkal nehezebb lenne megérteni a Kádár-rendszer gondolkodásmódját: a valós, mégis rendkívül abszurd történetek, melyek a kamera előtt játszódnak le, a mai napig magával ragadják a nézőt. Az elkészülésükkor dobozba zárt filmek nagy részét csak a rendszerváltás után vetítették, attól kezdve azonban világszerte. Fesztiválról fesztiválra hívták őket, s a díjnyertes alkotásoknak köszönhetően került az alkotó a UCLA-re tanárként, valamint a Sundance-re mentorként is.
A Magyar Filmintézet digitalizálási és restaurálási programjának keretében több filmjét is felújították, ezekből négyet vetítettek szeptemberben a Film Maraton alkalmával. Az 1987-es Hol volt, hol nem volt… az egyik legismertebb, közel ötven nemzetközi fesztiválon szerepelt: többek között Cannes-ban, Londonban, Torontóban és Sydney-ben, díjat nyert Locarnóban, Salernóban és Sitges-ben.
A nagy formátumú alkotó díjait az életművét elismerő Moholy-Nagy-díj gyarapítja csütörtöktől; ezt iskolateremtő pedagógiai tevékenységéért és meghatározó jelentőségű filmjeiért, a világ, az emberi lélek rezdülései és a társadalom szövetének érzékeny és kifinomult megragadásáért ítélte neki a MOME.
Gazdag Gyuláról látható egy fotó az interneten, amelyen Robert Redford és Morgan Freeman mellett ül Park Cityben, a Sundance fesztivál idején. Az egyetemes filmművészet két óriása mellett egy magyar rendező. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogyan lehet megélni egy ilyen pillanatot.
Attól függ, hogy mikor – mosolyodott el Gazdag Gyula, amikor szóba hoztuk ezt az ikonikus jelenetet. – Amikor Morgan Freeman ott ült, az az én legelső napom volt a Sundance-en, 1994-ben. Akkor én még szinte semmit sem tudtam a Sundance-ről, és amikor ez a felvétel készült, arra gondoltam, minél előbb szeretnék hozzájutni egy repülőjegyhez, és elrepülni innen, mert én nem idevaló vagyok. Úgy gondoltam, nekem nincs keresnivalóm ezek között a hollywoodi nagyságok között.
Persze Redfordékat is anya szülte, csak a magyar filmrendező azt gondolta, ahhoz, hogy ez az egész működni tudjon, olyan háttér kell, amellyel Redford és Freeman rendelkezik. Gazdagnak pedig ez nem volt meg, innen táplálkozott a kishitűsége.
De ez az érzés nem tartott sokáig. Pontosan emlékszem, úgy osztottak be, hogy Freemannel mentünk egy forgatásra, közben beszélgettünk, és akkor megértettem, hogy itt nem számít, ki honnan jött, milyen előélete volt. Csak az számít, hogy kit mennyire érdekel a történetmesélés, mennyit tud hozzátenni ahhoz, amivel az a fiatal rendező küszködik, akit mentorálunk. És ha bármelyikünknek, bárhonnan jövet mondanivalója van, és a tapasztalatával hozzá tudja segíteni a fejlődéshez azt a fiatal rendezőt, akkor az illetőnek itt a helye.
Gazdag Gyula akkor, az első alkalommal egy hétig volt ott Park Cityben, és úgy gondolta, ez olyan fantasztikusan jó dolog, hogy ő ide vissza kell, hogy jöjjön akkor is, ha csak a padlót fogja söpörni.
Én sohasem voltam úgy filmsztárokkal, hogy a jelenlétüktől megbénultam, lefagytam volna – folytatta a mester. – Sohasem volt kisebbrendűségi érzésem, csupán azt gondoltam, hogy ez egy más világ. Az egyetlen nagy művész, akitől lefagytam, amikor találkoztam vele, az Yehudi Menuhin volt. Amikor bemutattak neki, az első gondolatom az volt, de hát Bartók neki írta a Hegedűversenyt! És hogy itt egy fantasztikus, számomra megfoghatatlan és elérhetetlen nagysággal állok szemben.
A magyar filmrendezőt nem annyira a hírnév nyűgözi le, hanem a teljesítmény, ami a hírnév mögött áll. És rádöbbent, hogy a Sundance házigazdáit is.
Redfordot addig is nagyon-nagyon tiszteltem, mielőtt megismertem, mégpedig azért, mert megcsinálta a Sundance fesztivált – magyarázta Gazdag. – A szakmában elért státusát olyasmire fordította, ami nemzedékeken keresztül is hatni fog, és jól fog hatni. És amikor elkezdtem dolgozni a Sundance-en, és a művészeti vezetője lettem a Labnek négy évvel azután, hogy megérkeztem, akkor is csak arról szólt az egész, hogy teljes erőbedobással kell dolgoznom, mert ez egy olyan fantasztikus projekt, amellyel szemben az embernek felelőssége van.
Ezen nagyon sokan dolgoznak minden évben, százhúszan, továbbá nagyon sok pénzbe kerül. Gazdag Gyula elmondása szerint minden évben izgul, mielőtt odautazik, hogy vajon sikerül-e. Legközelebb 2024 májusában utazik Park Citybe.
Komoly előkészületeket igényel részemről ez a munka, egy csapat dolgozik ezen. Vannak író-rendezők, akik ezt megelőzően, januárban egy forgatókönyvírói laben vesznek részt, és közülük kerül ki az a nyolc rendező, akivel mi, a mentorok dolgozni fogunk. Ezek általában pályakezdő, bár nem feltétlenül fiatal rendezők, akik között volt már ötvenéves is. Ő addig csak reklámfilmeket rendezett, és az volt az első játékfilmje.
Gazdagnak művészeti vezetőként nem az a dolga, hogy ítélkezzen, hanem azt kell megtudnia, hogy annak a tervnek, illetve a rendezőnek, amivel és akivel foglalkoznak, mire van szüksége, mi az a tapasztalat, amitől jobb lesz, amiből tanul valamit. Az a fontos, hogy az esetleges hibákat ekkor kövessék el, nem pedig akkor, amikor már a filmet készítik.
A jelöltek sok szűrőn mennek keresztül, mire ők nyolcan a filmtervükkel eljutnak Gazdag Gyuláig, azaz tényleg a legjobbak kerülnek oda.
Én abban hiszek, hogy minden történetnek megvannak a saját szabályai, és nem feltétlenül az általános történetmesélési szabályokat lehet és kell alkalmazni, amikor az ember egy sztorit filmre akar vinni. És a rendezőnek mindenképpen az a dolga, hogy rájöjjön, ezek a szabályok mik, amelyek ezt a speciális történetet igazgatják, ezek hogyan működnek.
Amit Gazdagék ott a Sundance-en csinálnak, az egyrészt csapatmunka, másrészt ennek a csapatnak az a feladata, hogy a rendező olyasmit tapasztaljon és tanuljon meg a jelenetekkel való munkából, amit alkalmazni tud részben a forgatókönyv átírásakor – ami mindig bekövetkezik ezek után –, részben pedig akkor, amikor elkészíti a filmet. A filmek elkészítéséhez a Sundance nem ad anyagi támogatást, ad viszont valamit, ami a pénznél sokkal értékesebb: hozzásegíti őket ahhoz, hogy megtalálják azokat a partnereket, producereket, akik majd finanszírozni fogják a filmet. Azok közül, akik Sundance-ben megfordultak, sokan függetlenek maradtak, és sokan betagozódtak a mainstreambe.
Amikor már leforgatták a filmet, és vágják, akkor szoktam néhány vágott változatot megnézni, és tanácsot adni – mondja a mester. – Az eltelt majdnem harminc év alatt rengetegen megfordultak nálam, sokan közülük később sokra vitték. Az első, 1994-es munkámból egy tényleg nagyon sikeres film került ki, a Boys don't cry, mi a magyar keresztségben A fiúk nem sírnak címet kapta, és amelynek Hilary Swank volt a főszereplője és Kimberly Peirce a rendezője. Swank ezzel a filmmel robbant be, és megkapta az Oscart. Swank egyébként nem volt ott Sundance-ben, de a filmben természetesen szerepelt.
Felmerül a kérdés, a Moholy-Nagy-díjjal valójában mit is ismernek el. Az életpályát?
Én azt hiszem, ezzel egyfajta mentalitást, gondolkodást, szellemiséget ismernek el, ami megjelenik az ember munkáiban – véli a díjazott. – Azt nem tudom, hogy mi a MOME mentalitása, de hogy Moholy-Nagy Lászlóéhoz kell passzolnia a mindenkori díjazottnak, az biztos.
Ennek része a nyitottság, a szabad gondolkodás, és ennek a megjelenése Gazdag alkotásaiban. A rendező reméli, hogy az ő munkásságában is ez tükröződik.
Érdekes, hogy mielőtt elkezdtük a beszélgetést, ön megjegyezte, olybá tűnik a filmjeimből, mintha néha fejjel mentem volna a falnak. Na hát, ez nekem sohasem jutott eszembe! Mégpedig azért nem, mert mindig minden történetet úgy közelítettem meg, akár színházban, akár dokumentum- vagy játékfilm esetében, hogy ez merőben más lesz, mint amit addig alkottam, és hogy ehhez miként lehet hozzáfogni. Engem az sohasem érdekelt, hogy azok, akik a napi kurzus szerint megpróbálják megszabni, hogyan szabad gondolkodni, és hogyan nem szabad gondolkodni, azok mit akarnak. Ez kívül maradt az én látóteremen, és nem is akartam, hogy ez másképpen legyen.
Gazdag sohasem, még 1990 előtt sem gondolkodott azon, vajon az a film, amibe belevágott, elkészülhet-e, vagy sem. Mégpedig azért nem, mert szinte percenként változott, mit szabad és mit nem. Lehetetlen volt számára az alkalmazkodás.
Ugyan ki tudta kitalálni azt, hogy egy vidéki párttitkár éppen mit gondol, milyen hatalmi játszmákat folytat, és egy fél év múlva az én filmem hogyan hat az ő karrierjére. Így aztán meg sem próbáltam, ezen gondolkozni.
Gazdag filmjei előbb-utóbb rendszerint kikerültek a dobozból, bár akad egy-kettő, amely az évtizedek során elkallódott, nem került sor a bemutatására.
Adja magát a kérdés, hogy az efféle mentorálás, ami Sundance-ben folyik, létezik-e Magyarországon. Mert bizony nem volna haszontalan.
A kilencvenes években én kezdeményeztem, és létre is hoztuk a Közép-európai Forgatókönyvíró Műhelyt, ami öt évig működött, és a Sundance támogatásával három ország, Lengyelország, Románia és Magyarország vett részt benne. Magyarország állandó résztvevő volt, a másik kettő változott. De öt év után a Sundance kiszállt azzal, hogy nem akar rátelepedni a projektre. Ebből aztán lett egy forgatókönyvíró műhely Lengyelországban Scrip Teast néven, de itthon nem lett folytatása.
Gazdag Gyula jelenleg nem is egy műhelyben dolgozik a Sundance mellett. Egy forgatókönyvön is dolgozik, játékfilmén, ami kosztümös, történelmi munka lesz, konkrétan 1921-ben játszódik a történet.
Ennél többet nem mondanék egyelőre. A forgatókönyv biztosan elkészül, remélem, a film is.
Ezt mi is reméljük…
(Borítókép: Gazdag Gyula. Fotó: Lakos Máté / MOME)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
