„Mindez hosszú távon roncsolja, beteggé teszi az embereket”

Miután az MMA szabályai azt írják elő, hogy minden akadémikusnak, így a zenészeknek is szóbeli előadást kell tartaniuk székfoglalóként, Ránki Dezső kétszeres Kossuth-díjas, Liszt-díjas zongoraművész, a Nemzet Művésze kihasználta az alkalmat, hogy elmondja a benne régóta érlelődő gondolatokat.

Elnézést kérek, hogy nem spontán beszélek, hanem előre leírtam mindent; ennek oka, hogy teljes mértékben gyakorlatlan vagyok ebben a műfajban, ez életem első ilyen jellegű szereplése

– mondta a zongoraművész.

Tapasztalatai – öt évtizedes koncertezés, több mint háromezer fellépés után – tizenkét fejezetben foglalta össze. A fejezetek egy része a szorosan vett előadó-művészeti szerephez kapcsolódott, de bőven beszélt a napjainkban tapasztalható, mindannyiunkat érintő jelenségekről is.

Előadói szabadosság

Ránki Dezső szerint akkor járunk el etikusan, ha a szerzők művét hűen adjuk elő. Saját egyéniségünket úgysem tudnánk „kikapcsolni”, ezért értelmetlen a ma divatos „mutasd meg magad” szlogen, mert a művészi szabadság fedőneve alatt felületes önmutogatásra, „szórakoztatásra” buzdít, a játszott műveket eszközként, ürügyként használva erre.

Meg kell említenem itt az utóbbi évek széles nyilvánosság előtt zajló komolyzenei tehetségkutató versenyeinek ezt erősítő, »sztárokat« kreálni akaró, vagyis e tekintetben igen káros hatását

– mondta. Szerinte csak akkor van esélyünk a közönséget ténylegesen bevonni az élménybe, ha egészen mélyre merülünk a műben, és olyan meggyőződéssel játsszuk, mintha magunk alkottuk volna. A régebbi korok zenéjét pedig úgy tudjuk aktualizálás vagy túlzásba vitt historizálás nélkül életképesen interpretálni, ha igyekszünk megismeri a korabeli játékmódra vonatkozó kutatások eredményeit, és bízunk a megérzéseinkben.

Érdekes volt hallani, hogy fizikailag sokkal könnyebb volt játszani a régebbi zongorákon, fortepianón és csembalón is.

és a régi zenéhez illő (de a maiban sem mellőzendő), könnyed kézzel előadott, finom nüanszokkal teli játék nehezen megoldható.

A régebbi zenék játszási stílusait elemezve úgy látja, hogy a legutóbbi húsz-harminc évben – az azt megelőző időszak puritánabb szemlélete után – megint erősödik a törekvés az egyéniség megjelenítésére, sajnos ennek vadhajtásaival együtt, az előadói szabadságot gyakran szabadossággá változtatva.

Túlpörgetett közvetítések

Az előadóművészi tevékenység elválaszthatatlan része a felvételek készítése, de mostanában egyre inkább csak a képfelvételeket favorizálják, mintha a puszta hang már nem lenne elég.

Természetesen a koncertélménynek fontos alkotórésze az előadó biológiai jelenléte, miként alakul át a mozgás hanggá, milyen egységet képez a látvány a «hallvánnyal«. Az utóbbi évek egyre erősödő trendje a képfelvételek készítésének módjában viszont tönkreteszi a zenei élményt, a túl gyakori, sokszor másodpercenkénti képváltással, körbejárással »érdekessé« akarják tenni az előadást, nehogy unatkozzon a közönség. Mintha koncert közben a hallgató fecskeként repülhetne összevissza a teremben, hogy jobban lásson, egyszer egészen messziről, egy pillanattal később a zenész arcába tolakodva.

Szerinte mindez teljesen fölösleges, zavaró, és megfosztja a közönséget az igazi zenei élménytől. Az ember érzékei közül a látás az elsődleges (kivéve a zenészeknél), amit látunk, felülírja, háttérbe szorítja, kísérőzenévé degradálja a muzsikát.

„A képfelvételek készítői – tisztelet és köszönet a kevés kivételnek! – sokszor semmibe veszik a zenei szempontokat a vakító reflektorokkal,

növelve az amúgy is meglévő stresszt, és még a jelenlévő közönséget is zavarva. Sajnos meg akarnak felelni a mostani, »pörgősnek« nevezett világnak. De hát nagyon rosszul állunk türelemmel, a mai elviselhetetlen mértékű információzuhatag miatt az ingerküszöb magas.”

Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, a művészt elborzasztja, amikor a „pörgős” jelzőt pozitívumként említik. Mostanában „mire valamit – egy képet, jelenséget – kezdenénk felfogni, már más van a szemünk előtt, másodpercenként kezdhetjük elölről, a saját gondolat kialakulásának a legcsekélyebb lehetőségét, idejét sem kapjuk meg, nehogy eszünkbe jusson máshová nézni vagy elkapcsolni. Mindez hosszú távon roncsolja, beteggé teszi az embereket.”

Szemfényvesztő cirkusz

Ránki Dezső szerint igaz, hogy egy előadóművész a mában él, nagyon fontos számára a visszajelzés, de nem árt, ha az a produkció, amit mindenképpen meg akar az illető mutatni, érdemes is arra.

Visszatetsző, amikor a pódiumon magabiztos viselkedést látunk, de közben hatásvadász külsőségekbe öltöztetett, kidolgozatlan, sekélyes játékot hallunk – sajnos gyakran még tehetséges zenészektől is.

Úgy véli, az utóbbi évtizedekben rendkívül megnehezült a pályakezdés, „az emberek pedig a média harsány, környezetszennyezésnek minősíthető látványkavalkádjától, agresszív reklámok és 

egyre ritkábban járnak koncertre, vagy veszik észre egyáltalán, hogy klasszikus zene is létezik. Ezt ellensúlyozandó próbálkoznak sokan még zenén kívüli sallangokkal is, a zene befogadását csak megnehezítő, zavaró látványelemek hozzáadásával, össze nem illő műfajok ízléstelen keverésével, hogy felkeltsék a figyelmet, és a magasra emelkedett ingerküszöböt átugorják” – véli a művész.

„Megütközve hallom sokszor, ahogy egyesek nagy elismeréssel, sőt elragadtatással nyilatkoznak, »posztolnak« saját magukról, mintha az öndicséret már nem volna büdös. A jó ízlés, önmérséklet, szerénység egyre inkább hiánycikk.

A nagy csinnadrattával meghirdetett, úgynevezett »sztárokkal« megtűzdelt, szemfényvesztő, cirkuszi produkció jellegű, ám általában kiábrándító művészi tartalmú előadásokkal szemben az inkább kisebb termekben, felkészülten előadott és bensőséges hangulatban átélt koncertek összehasonlíthatatlanul nagyobb értéket képviselnek, és ezt az értéket nem az eladott jegyek száma határozza meg.”

Hangzatos, üres frázisok nélkül

Ránki Dezső szerint kivételes tisztelet jár a kisebb hírverést kapó, de színvonalas koncerteknek, ahol a művészek nem hangzatos, üres frázisokat pufogtatnak, hanem igényes munkával tényleg sokat tesznek a zenéért.

Ezeken az előadásokon kaphat a hallgató lehetőséget és időt arra, hogy a tiszta zenében elmélyedve megízlelje a végtelent, ráismerjen saját legbensőbb érzéseire, békességet leljen és erőt az élet folytatásához. A világ ezzel ellenkező irányban halad sajnos, de a csaknem leküzdhetetlen nehézségek ellenére is próbáljunk hinni abban, hogy a jó minőségben, őszintén, felhajtás nélkül előadott zene egyedül is képes az embereket lekötni, és őket olyasmivel gazdagítani, amire semmilyen más művészet nem képes.”

Ránki Dezsőt a vastapssal jutalmazott akadémiai székfoglalója előtt Lantos István zongoraművész laudálta, aki szerint Ránki attól kezdve, hogy a 18 évesen megnyerte a zwickaui nemzetközi Schumann-verseny 1. díját, megkérdőjelezhetetlen etalon, világviszonylatban is mérce lett minden zongoraművész számára. Kiemelte Ránki Dezső társát, feleségét, Klukon Editet, aki amellett, hogy a felsége és gyermekeinek édesanyja, állandó kamarapartnere is.

(Borítókép: Ránki Dezső és Klukon Edit zongoraművész-házaspár Liszt-estje a XV. Ars Sacra fesztiválon a Budapest-Gazdagréti Szent Angyalok-plébániatemplomban 2021. szeptember 5-én. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)