Piroska nagyijának néznénk őket, pedig mesterségük a halál

Márt az ajánló is ütős.

Ilyen felütés után csakis magával ragadó lehet a sztori, és nyugodjanak meg, az is. 

Van egy Múzeum nevű szigorúan titkos szervezet, amely – a törvényekkel ellentétben – nem a jog-, hanem az igazságszolgáltatásra szakosodott. Röviddel a II. világháború befejezése után alakult egy brit és egy amerikai kémszolgálat utódszervezeteként a náci háborús bűnösök kiiktatására. Ennek érdekében magasan képzett és elhivatott bérgyilkosokat foglalkoztat, akiket hosszas lekáderezés után szerződtetnek, lehetőleg még az egyetemről vagy közvetlenül diploma után.

Ezután gondoskodnak arról, hogy amit csinálnak – mármint a törvény által elérhetetlen gonosztevők felkutatása és semlegesítése, akik nem kizárólag nácik, hiszen ők az idő előrehaladtával szép lassan kihaltak –, az örökre felderítetlen maradjon. (Afelől ne legyen kétségünk, hogy az eufemisztikusan „semlegesítésnek” titulált művelet valójában az illetők körmönfont módon történő kinyírását jelenti.) 

Nyugdíjas bérgyilkosok

Hőseink, Billie, Mary Alice, Helen és Natalie negyven évig dolgoztak a hálózatnak, és iktattak ki szakmányban célszemélyeket a világ minden pontján. Mára betöltötték a hatvanat, és eljött a nyugdíjazásuk ideje. A Múzeum nyugállományba vonulásuk alkalmából búcsúajándékként pazar karibi hajóútra fizeti be a négy védett korú hölgyet, akik azonban csak védett korúak, de nem hülyék. Így egyikük, Billie, kiszúrja, hogy a kéjutazás fedőnéven futó hajóutat valójában az utolsó útjuknak szánják, amelynek során – maradjunk ennél a terminus technicusnál – semlegesítik őket.

Legalábbis ez a Múzeum terve.

Egyik váratlan fordulat követi a másikat, mígnem elérkezünk a végső leszámolásig. Van itt szerelmi szál is, ne csodálkozzunk, egy szépkorú hölgynek/úrnak is van szíve, ami képes lángra lobbanni. (Lásd még: Szerelem a kolera idején.)

Meglehet, az elragadtatott recenziónak az (is) a magyarázata, hogy a recenzens is „veszélyes korban” van, ezért aztán erősen rezonál nála a könyv alapvető üzenete:

Meg halál. Sőt, az van igazán, úgy potyognak a jobbára élemedett korú kiiktatott főnökök, mint ősszel a legyek. A mesterlövésznek, a méregkeverőnek és a karatebajnoknak sem ajánlatos osztályon felüli matrónákkal ujjat húzni.

Sziporkázó vég

A krimi dialógusai úgy pattognak, mint egy 38-as Smith & Wesson lövedékei, az olvasónak fel kell kötnie a gatyát, ha lépést akar tartani a hölgyek dumájával. Időnként úgy érezzük magunkat, mintha a Ponyvaregényt néznénk, és Bruce Willist, John Travoltát meg Samuel L. Jacksont hallgatnánk.. 

Ha valakinek beugrik Richard Osman A csütörtöki nyomozóklub című krimifolyama, az nem tapogat rossz helyen, csak éppen a párhuzam azon a ponton véget is ér, hogy Deanna Raybourn hősei is ingyen utazhatnának a villamoson. Már ha Magyarországon élnének...

Szóval Ms. Raybourn minden, csak nem epigon, egyik eredeti fordulat éri a másikat. Egészen a (szó szerint) sziporkázó végkifejletig. 

Mindenképpen dicséret illeti a Magnólia Kiadót, mert boszorkányos gyorsasággal fordíttatta le az Egyesült Államokban fényes karriert befutó, 2022-ben megjelent könyvet. És ami nem magától értetődő a mai világban: Farkas Veronika, a műfordító kiváló munkát végzett. 

Pedig nem könnyű mesterség az övé, van olyan nehéz, mint a bérgyilkosé. Hiszen már Kosztolányi is megmondta: 

Farkas Veronikáé egyszerre szép és hű.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)