Miklósa Erika: A legmélyebb gödör alján megláttam, mi a lényeg

„Sírva indultunk mindig az éjféli misére – meséli Miklósa Erika, miközben meggyújtja a harmadik adventi gyertyát. Az asztalon mesebeli szarvasok, a tévé előtt karácsonyi manók, a tévében biatlonverseny vakítóan havas tájjal. A kertben szinte tavaszi napsütés: olyan meleg volt eddig, hogy a perzsa varázsfa sem hullatta le a leveleit, sőt még ezer színben sem pompázott, ahogy ősszel szokott, szinte zöld. – Sírtam, amikor a nagymamámmal elindultunk, de a templomban már jó volt: hatalmas és gyönyörű a szabadkai katolikus templom.”

Erika mezítláb jött elénk a kertbe, égszínkék pulcsijában még inkább ragyog, ráadásul mintha összeöltöztek volna a férjével, Zsolttal.

„Gyakran választjuk ugyanazt a színt, de ez teljesen véletlen” – állítják mindketten. Közben ránéznek a tévére, ugyanannak a biatlonos hölgynek drukkolnak, le sem tagadhatnák, milyen fontos szerepet játszik az életükben a sport. Erika 12-15 kilométereket fut mindennap a környező szőlőkben. Teljes közöttük az összhang, együtt kínálják a saját pálinkájukat, Zsolt elmeséli az egészet a kiváló minőségű gyümölcs beszerzésétől a nem akármilyen – krémes, aromás – cefre elkészítésén át a lepárlást rézüstben végző, megbízható és kipróbált főzde megtalálásáig. Erika véletlenül eltör egy üveget, Zsolt nevetve szedegeti a szilánkokat a talpa alól.

A Red Hot Chili Peppers és a valóságos élet

Ha most meg kellene fejteni, mi annak a harmóniának és boldogságnak a titka, ami belengi a házat, akkor nemcsak azért lennénk nehéz helyzetben, mert mindezt megfogalmazni nem könnyű feladat, hanem azért is, mert Erikát egy percre sem lehet leültetni, magnót bekapcsolni, kérdéseket feltenni – a harmadik mondat után felpattan.

Már nem tudom, hogyan jutottunk el ide, de 2012-ben, a Kossuth-díj átvétele előtt annyira izgult, hogy amikor a Parlament XIII-as kapuja előtt leparkolt, full hangerőre tekerte a Red Hot Chili Peppers új lemezén a Monarchy of Roses című számot, és azt üvöltötte az autóban. Majd kiszállt a magas sarkú cipőjében, a visszapillantó tükörben megigazította a haját, a kormányőr pedig, aki addig egy oszlop mögött állt, tisztelgett, és azt mondta: „Kezit csókolom, művésznő, nagyon jó a zenei ízlése!” Szóval nem tudom, hogyan jutottunk el idáig, de a következő pillanatban már ez a dal szólt a hangfalakból, ők pedig Zsolttal a legnagyobb természetességgel táncra perdültek, ahogy máskor is szokták.

Illetve hát, persze, úgy jutottunk el idáig, hogy a gyerekek, akik meghívják különböző iskolákba, megkérdezik tőle, hogy milyen zenéket szeret.

„Olyanokat kérdeznek, hogy miket eszem, milyen zenét hallgatok, a kislányom mit szeret – csupa hétköznapi dolgot, amit a saját kis életükkel párhuzamba lehet állítani. Mert az emberek azt gondolják, hogy aki ilyen meg olyan nagy sztár, az már teljesen mást csinál, de én próbálok természetes maradni. Bejárónőnk sincs. Egyszer, amikor még Bakonykútiban laktunk, egy tanárnő megállított egy iskolás csoportot a házunk előtt, és azt mondta: »Gyerekek, nézzétek ezt a szép házat, itt lakik a nemzet csalogánya, Miklósa Erika!« Én meg ott álltam az ablak mögött egy szakadt pólóban, és nem értettem.”

Azért láttunk már példát arra, hogy nem olyan könnyű megőrizni a természetességet, vetjük közbe, mire Erika elgondolkodva vesz egy szemet az olaj nélkül pörkölt mogyoróból:

„Lehet, hogy különleges állatfajta vagyok, mert mindig is igényem volt arra, hogy a valóságos élethez közöm legyen. A művészet része az életemnek, de nem az az életem. Fontos, hogy közöm legyen emberekhez, hogy elérhető legyek, hogy legyenek napi megtapasztalásaim.”

Hit, föld, közösség

A magnót és a kérdezősködést a fergeteges tánc után végképp elfelejtjük, és csak hagyjuk magunkat áramolni azzal az energiatöltettel, ami Erikától zúdul felénk. Honnan ez a sok erő, ez az energia? Apránként, ahogy beszélgetünk, azért minden kirajzolódik: Erika nem „titkol” el semmit, bőven jut belőle minden olyan léleknek, aki most kicsit gyengébbnek, csüggedtebbnek érzi magát.

Mert megpróbáltatások nem csak ebben az évben voltak, helyt kellett állnia 19 éves korától, amikor az Operaház legfiatalabb magánénekese lett, majd akkor is, amikor a világ legjelentősebb operaházaiban állt színpadra.

„Emlékszem, 306 forint volt a zsebemben, és nem tudtam, hogyan fogom megpályázni a milánói Scala ösztöndíját. És akkor fogtam, eladtam a lakásomat, és kimentem. Több ezren jelentkeztek, hetet vettek föl, köztük voltam.”

Erikáék házának egyik ablaka keresztet formáz, az emeleti nappaliban feszületeket gyűjtenek, a férjével mindketten katolikusok. 1997-ben, amikor elindult Milánóba, szintén imádkozott.

„Úgy kezdtem, hogy felrajzoltam egy keresztet a falra, és kértem a Jóistent, hogy segítsen. Ha nem ez az utam, akkor úgysem segített volna.”

A hit a nagymamáktól jön, a szabadkai és a dunafalvai nagyszülőktől, és a kamaszéveket leszámítva folyamatosan megmaradt. A szabadkai nagymamától jött a jótékonykodás, amit már kislányként is átélt – megszámlálhatatlan jótékonysági eseményen vesz részt Erika a mai napig, és akin csak tud, segít. A ház tele van olyan műalkotásokkal, amelyeket részben azért vásárolt, hogy támogassa az adott művészt.

A föld szeretetét a dunafalvai nagyszülőktől látta, akik gazdálkodtak, földet műveltek, állatokat tartottak, a közösségért való tevékenykedést pedig az édesapjától, aki állandóan szervezett valamilyen tábort, összejövetelt, kirándulást.

„Ebbe nőttem bele, tizenegy évesen már biciklitúrát szerveztem a társaimnak. Persze akkor még nem volt ilyen forgalom.”

Ahol lakik, ott rögtön a közösség lelke lesz: Bakonykútiban, amikor megvette az első kis vályogházat, minden házba bekopogtatott, bemutatkozott. Nyolcvan idős ember lakta a falut, „együtt nőttek” bele a világhírnévbe, látták, végigkövették az operadíva fejlődését. Aztán lett sok jótékonysági est, felújították a templomot, szépítgették a falut, Erika tizenöt évig tartott a helyieknek tornát. De amikor 22 év után elköltözött onnan, az nem csak azért történt, mert a Velencei-tó közelebb van Budapesthez.

„Kivetett magából a falu – mondja Erika keresetlen őszinteséggel. Megváltozott a település vezetése, szellemisége, a lakosság összetétele. – Eljutottam odáig, hogy nem akartam kimenni a házból, nem volt kedvem sétálni sem.”

A gödör alján

Költözött tehát túl a 45. életévén, de akkor már a férjével, Csiszár Zsolttal és az örökbe fogadott kislányukkal, Bibivel. Új lakóhelyükön – bár mindig megfogadja, hogy soha többet nem szervez semmit – újra a közösség motorja lett. Négy éve laknak a Velencei-tónál, de olyan barátokra leltek, mintha ideszülettek volna. A pázmándi Bálint Boráriumban, ahova időközben elindultunk ebédelni, mindenki ismer mindenkit, kedvesen ugratják egymást, a helyhez kötődő művészek ékszereiből és más portékákból lehet válogatni a ház előtti parányi karácsonyi vásárban. Erika nemrégiben adventi koncerten énekelt itt a környékbelieknek.

„A hegyoldalban lévő levendulás és az ottani terasz a nyári törzshely” – mutatja Erika. Ahogy körülnézünk a borárium téliesített teraszáról, körülöttünk szőlőültetvények, alattunk a pince, amely hamarosan Erikáék első saját borát is befogadja – maguk préselték rajnai rizlingből és kékfrankosból, a neve az, hogy Nyitány. Olyan magasan vagyunk, hogy ellátunk egészen Százhalombattáig.

„Ilyen perspektívából kell nézni mindent, fölülemelkedni a nehézségeken” – mondja Erika. Mert hiába a hit, a föld, a közösség, a család, még akkor is tud olyan történni, ami kibillenti az embert.

„Nekem idén nemcsak az Operaház főigazgatói pályázata volt ilyen, hanem még sok minden más is, amit ma már elengedtem. De akkor rosszulestek. Semmiből nem csinálok hiúsági kérdést, egyszerűen nem szeretek csalódni emberekben és helyzetekben. Mélyen lehúznak az efféle történések. Volt egy pont, amikor azt mondtam a férjemnek, hogy elfogyott a lelkierőm. Nagyon megijedt, mert nem nagyon hallott még tőlem ilyet, sőt egyáltalán nem hallott ilyesmit. Én pedig nem kezdtem azt mondogatni, hogy jól vagyok. Hagytam, hogy leérjek egészen a gödör aljára. És amikor leértem, megláttam, mi a lényeg. Minden a fejlődésünket szolgálja, ha az ember képes megérteni azt, ami történik vele” – mondja Erika, aki megerősödve került ki a nehézségekből, és nem fél semmitől. Nem fél újrakezdeni akár a nulláról.

„Van két kezem, tudok dolgozni, mitől féljek. Fel is hívtam a kertészünket, hogy vegyen fel segédmunkásnak. Röhögött, de én komolyan gondoltam. A férjem és a jóbarát Figula Mihály borász volt, aki tartotta bennem a lelket, ők mondták, hogy »emelkedj fölül ezen az egészen, te több vagy ennél«. Sokan nem látják, hogy mi a lényeg: hálás vagyok, hogy én ezt megtapasztalhattam.”

KvintEsszencia énekiskola

Erika ezt fogja tanítani a jövő szeptemberben elinduló énekiskolájában is, aminek a neve: KvintEsszencia. Az éneklési technika is fontos, de az a tartás, amivel ki kell állnia egy énekesnek, és az a hit, amivel végig kell mennie a pályán, talán még fontosabb.

„Ami rád van mérve, azt meg kell tenned, de lehet, hogy ez csak egyetlen dolog lesz az életben. Mindegy, melyik mestert választod, mert mindegyikkel oda fogsz érni. Ha nem, akkor az nem a te utad.”

A KvintEsszencia énekiskola a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán indul posztgraduális mesterképzésként, és az Erika által kitalált és kitapasztalt képzési móddal fejleszti majd az énekművészeket.

„A The Voice-ban is azt mondtam a versenyzőimnek, hogy ha jönnek velem, akkor megnyerhetik a versenyt – meséli Erika. – Mindig egy kicsit nehezebb dalokat választottam nekik, egy kicsivel több terhet raktam rájuk, és mindig tettünk bele egy kis áriát, díszítést. A lányok hittek nekem, jöttek velem, Erika meg is nyerte a versenyt, Alíz második lett úgy, hogy közben tiszta szívéből drukkolt a vetélytársának.”

Miklósa Erika napi 12 órákat dolgozott a versenyzőivel, az volt a cél, hogy rövid idő alatt nagy fejlődést érjen el velük, és ez sikerült. Az első helyezett Erikával és a szüleivel pedig különleges kapcsolat alakult ki: a lány elmesélte, hogy megálmodta az opera-énekesnővel való találkozást, még az előtt, hogy lett volna egyáltalán The Voice, és a kapcsolatot a verseny óta is tartják.

Arra kérdésre, hogy bármilyen más eredmény jó lett volna-e a számára, mint a győzelem, Miklósa Erika azt mondja: azt fogadta volna el, ami jön. Nem akarta „csak azért is” megmutatni, pedig a The Voice miatt is kapott hideget, meleget, hogy miért vállalta el. De ezért: hogy kipróbálja és bebizonyítsa annak a képzési metódusnak a sikerességét, amivel ilyen gyorsan és ekkora mértékben lehet fejleszteni az énektudást. És közben nagyon megszerette ő is és a kislánya is a zsűritársakat.

Az élet örömei

A boráriumban közben zajlik az élet, erdei gombás, lestyános vaddisznóragut eszünk juhtúrós sztrapacskával, utóbbi a ház specialitása, palotaforradalom tört ki legutóbb, amikor le akarták venni az étlapról. A tulajdonos és a pincérek is kedvesek, közvetlenek, Zsolt, Erika férje mindegyikkel vált néha egy-egy viccelődő mondatot.

Zsolttal viszonylag későn találkozott Erika, 42 évesen, amikor, ahogy meséli, már pontosan tudja az ember, mit akar, hogyan szeretne élni. Zsolt nélkül nem érthető meg a mai Miklósa Erika. Amikor mélypontra került a felesége, azt mondta neki, hogy „bármi történik is, mi itt vagyunk neked, és szeretünk”.

Zsolt ebéd közben elmeséli, hogy nagyon örült, amikor kiderült, kislányuk lesz, de ugyanúgy örült volna kisfiúnak is. És bár nagyon szeretett Bakonykútiban élni, előtte a XIII. kerületben is jó volt. Akkor is szívesen főz bográcsban, ha kettesben vannak, de szeretik vendégül látni a barátaikat is a nyári konyhában. Amikor rákérdezünk erre a „mindent úgy szeretünk, ahogy van” felfogásra, egy könyvvel válaszol, amit mostanában mesél Bibinek.

„Eleanor H. Porter írta, és az a címe, hogy Az élet játéka. Egy kislányról szól, akit a szülei halála után a nagynénje vesz magához, de nem valamelyik szép szobában helyezi el a sok közül, hanem a padlásra, nyomorúságos körülmények közé száműzi. A kislány azonban ebben a helyzetben is megtalálja a jót és az örömöt” – meséli Zsolt, és mosolyogva hozzáteszi: ha például véletlenül összetörsz valamit, örülj, hogy volt mit összetörni.

A házban egyébként ő a precíz, Erika a szétszórt, a dolgozószobájukban, ahol az egyik oldalon Zsolt dolgozik a mérnöki munkáin a vonalzóival és a számítógépével, rend van, a másik oldalon, ahol Erika gyakorol a zongoránál, művészi összevisszaság.

Karácsonykor most Erikáék látják vendégül a családot. Szomor Dezsőtől rendelték a halat a halászléhez, amit bográcsban főznek meg a nyári konyhában, hozzá az operadíva kézzel gyúrja a gyufatésztát, és készít még néhány finomságot.

„Ha kész a halászlé, akkor már jó, és onnantól kezdve mindenki akkor eszik, amikor akar – mondja Erika. – Van egy hosszú listánk a kedvenc filmekről az Igazából szerelemmel az élen: bekuckózunk, tévézünk, eszünk, beszélgetünk, nevetünk.”

A boráriumban beesteledik. Erika búcsúzóul meglep minket egy-egy aprósággal az adventi vásárból. Pedig a karácsonyi ajándékot már megkaptuk tőle, és nem akkor, amikor a kis dobozkákat a kezünkbe nyomta.

(Borítókép: Miklósa Erika. Fotó: Kaszás Tamás / Index)