„Ott lettek állatokká a leólmozott pokolvonat emberei”

„A Hideg krematórium magyarul született meg, de Jugoszláviában jelent meg először, ahol József, a nagybátyám a felszabadulás után élt – a magyarországi kiadást lehetetlenné tette az 1948-as szakadás Tito Jugoszláviája és a szovjet blokk között. A művek, amelyeket nagybátyám a háború után írt, emberi hangot adnak a történelemnek” – írta a Jelenkor Kiadó 2024-es magyar kiadásához fűzött jegyzetében Alexander Bruner, a szerző unokaöccse és irodalmi hagyatékának gondozója.

Az emberiesség elvesztésének lépései

„A könyv először 1950-ben, Tito viszonylagos szabadságot nyújtó Jugoszláviájában jelent meg – a háború után itt élt a budapesti születésű szerző –, majd egy időre elveszett a hidegháború mozdulatlanságában.

azt pedig, hogy hangsúlyozza, nem a »fasizmus áldozatainak« nehezen behatárolható csoportját, hanem a zsidókat akarták megsemmisíteni, a keleti sztálinisták nem tudták megemészteni. A két hatalmi tömb között egyensúlyozó semleges Jugoszlávia azonban kezdetben befogadón olvasta Debreczeni történetét, amely magyarul, az ország egyik hivatalosan elfogadott kisebbségi nyelvén egy állami kiadó gondozásában jelent meg” – ezt már Jonathan Freedland, a brit Orwell-díjas újságíró, a The Guardian egykori washingtoni tudósítója, jelenlegi rovatvezetője írja a kötet utószavában.

Freedland hozzáteszi, hogy mivel Debreczeni író, „természetesen azonnal megérti, hogy az első lépés a dehumanizáció felé a nyelven keresztül történik. Szenvtelenül rögzíti az emberiesség elvesztésének egyszerre belső és külső folyamatát:

A fürstensteini altáborban egy rabtársa úgy mutatkozik be: »Farkas volt a nevem. Doktor Farkas«. A mondat múlt ideje kísérteties.”

Az első Kelet-Európában

Debreczeni József 1905-ben született Budapesten, Brunner József néven. 1925 és 1932 között a szabadkai Napló szerkesztője volt, majd a budapesti Ünnep című képes hetilap szerkesztőségének tagjaként dolgozott 1938-ig, amikor az első zsidótörvény életbelépésekor elbocsátották.

1941 és 1944 között kényszermunkára ítélték, 1944. május 1-jén Auschwitzba deportálták, 14 hónapon keresztül raboskodott a gross-roseni láger különböző altáboraiban, míg végül a hideg krematóriumnak nevezett lágerkórházba került. A második világháború után – 1978-ban bekövetkezett haláláig – Belgrádban élt. A vajdasági magyar sajtó ismert és elismert tagjakét a Magyar Szó és az Újvidéki Rádió szerkesztőségében dolgozott, írásait vezető belgrádi lapok is közölték.

Az első kiadása után egy évvel, 1951-ben Bogdan Čiplić fordításában szerbhorvátul is megjelent, majd negyed évszázaddal később, 1975-ben Debreczeni József 70. születésnapjára újra kiadták magyarul, szerzője pedig elnyerte a Híd Irodalmi Díjat.

A pokolvonat emberei

2024-ben – 80 évvel az után, hogy Debreczenit Auschwitzba hurcolták – 15 kiadásban (angolul, csehül, finnül, franciául, hollandul, katalánul, magyarul, németül, olaszul, oroszul, portugálul, románul és spanyolul) jelenik meg a kötet, amely egyik kritikusa, Bori Imre szerint „a magyar irodalom szinte egyetlen autentikus táborregénye (...) hideg forrósággal megírt riportkönyv Auschwitz borzalmairól”.

Néhány részlet a könyvből:

„Azt hiszem, valahol Kelet-Európában a virágos erdőszélen, a vasúti töltés mentén ment végbe a csodálatos metamorfózis. Ott lettek állatokká a leólmozott pokolvonat emberei. Úgy, mint a többiek mind; a százezrek, akiket tizenöt országból ontott a téboly, halálgyárak és gázcsarnokok felé.”

„És hadd mondjam el mindjárt, amit akkor még nem tudtam, de később, tizennégy hónapon keresztül annyi dermedt, soha fel nem ocsúdó csodálkozással bámultam meg. A nácik módszeres leleménnyel teremtették meg haláltáboraikban a páriák szövevényes hierarchiáját. 

Az élelmiszer-elosztást, fegyelmezést, a közvetlen munkafelügyeletet, az elsőfokú terrort, szóval a végrehajtó hatalmat a valóságban a deportáltak közül találomra kiemelt hajcsárokra bízták. Tagadhatatlan, a rendszerben mélységes pszichológia rejlett. Kiagyalói ismerték a lélek ösztönrétegeit.”

„33031. Ezt a számot kapom. Én ezután nem én vagyok, hanem a 33031-es. (...) Sohasem szerettem a számot. Bűvöletében nem hittem. Értékmérőm inkább a szó volt. Számemlékezetem olyan gyönge, hogy tulajdon telefonhívómat is elfelejtettem akárhányszor. Most mégis pillanatok alatt vésődik belém örökre jövendő létem egyetlen megkülönböztető jele. A fontoskodó anyakönyvi adatok vezeték- és keresztneve, a becézőnév, amellyel anyám és kedvesem illettek valaha, elmerülnek a semmibe. »Dreiunddreissignulleinunddreissig«-nak hívnak ezentúl. Ebben és csakis ebben különbözöm a 74516-ostól vagy a 125993-astól.”

„Egyelőre valószínűtlen minden. Nehéz felocsúdni az önkívületszerű káprázatból, kiemelkedni a zsibbasztó rémületből, melybe belesüllyed mindenki, ha belép ide. A látottaknak egyszerűen nem hiszek. Elhatározom, hogy ijesztő látomások állandósulnak zaklatott énemben. Fejemre húzom a halott tetvektől nyüzsgő pokrócot, órák hosszat így maradok. A sötétségben keresem a világosságot, lehunyt pilláim mögött az elvesztett valóságot építem. Égek a hideg krematóriumban.”

Lélegzetelállító felfedezés

A Nyugati tér blog szerint a nemzetközi könyvkiadók lélegzetelállító felfedezésnek, a magyar holokausztirodalom elveszett remekművének tartják Debreczeni József munkáját. Jonathan Safran Foer, a Rém hangosan és irtó közel című regény amerikai írója kötelező olvasmánnyá tenné, mert szerinte a Hideg krematórium „megkerülhetetlen irodalmi mű és felülmúlhatatlan jelentőségű történelmi dokumentum”.

A naplóregényt olvasva Debreczeni József talán egyik első norvég olvasója, Karl Ove Knausgård így fogalmazott: „Egy szemtanú rendkívül erőteljes és mélységesen humánus beszámolója a táborok borzalmairól. Debreczeni érzékletesen írja le, mi mindent látott és tapasztalt fogsága idején, nemcsak a történelem egy általános eseményével szembesítve olvasóját, hanem a nagyon is sajátos, konkrét, pusztító valósággal – azzal a pokollal, ami maga volt a holokauszt.”

(Borítókép: Jelenkor)