Falhoz állították a politikust, de ő jobb sztorival állt elő

Kommunikációs tréningnek is felfogható Tasnádi István új darabjának eleje, annyi szabály repked arról, hogyan kell nézni, beszélni, lépni, kezet fogni, dominálni, de legfőképpen úgy hazudni, hogy a másik ne vegye észre.

A kamaradarab egyetlen – kétfiókos – íróasztal és két szék körül játszódik, ebben kell a politikusnőt játszó Péterfy Borinak és a kommunikációs trénert alakító Rohonyi Barnabásnak jelentős mélységeket és magasságokat megélnie. Ez meg is történik, hol az egyik, hol a másik kerül padlóra, igaz, a szituációk mozgalmasságát egy lámpa és egy kamera is fokozza.

A megérintett orr szabálya

A történet kezdetben rém egyszerű: az Ildikó nevű ambiciózus politikushoz – aki minél előbb államtitkár szeretne lenni – érkezik egy fiatal, szintén ambiciózus kommunikációs tréner, Berci, akit a kabinetiroda küldött, hogy a politikusnő egyetlen apró kommunikációs hibáját kijavítsa. Ildikó ugyanis beszédtechnikailag remekül el tudja mondani, hogy a sötétsárga sídzsekiben sakkozó Serény Sándor (vagy valami hasonló nevű ember) mit csinál, de amikor füllent, akkor elárulja magát. 

Erről kellene leszoktatnia a kommunikációs trénernek, aki lehengerlő stílusban indít, majd újabb és újabb fokozatba kapcsol. Előpakolja a kis ketyeréit, Ildikó mobilját egy Faraday-tasakba süllyeszti, hogy semmi ne zavarja a közös munkát. Kezdetben csak általános kérdésekre kell válaszolnia a politikusnőnek – hogy hívják, hol lakik, kik és mik voltak a szülei, milyen volt a gyerekkora –, de már ezeknél is elbukik. Utólag talán azt gondoljuk, nem is azért, mert megérintette az orrát, sokkal inkább az buktatja le, hogy Berci ismeri a múltját.

Kinek van igaza?

Ami innentől kezdődik, arról nehéz spoiler nélkül beszélni, úgyhogy nem is árulunk el részleteket. Legyen elég annyi, hogy Berci előad egy történetet, amely szerint nekik Ildikóval közös múltjuk lenne, amit a politikusnő sem tagad (nehéz is lenne, mert videófelvétel van róla), ám ő ugyanezt a történetet teljesen más összefüggésben tálalja. Egyik sztori durvább, mint a másik, nem csoda, hogy szélsőséges érzelmi és fizikai reakcióknak lehetünk tanúi. A kedélyesnek tűnő – bár figyelmeztető jelekkel teli – kezdés után tényleg úgy érezhetjük, mintha valami pszichothrillerbe keveredtünk volna, ahol 

A múltban valami titok lappang, ez nyilvánvaló, de hogy melyik verzió az igaz, azt ember legyen a talpán, aki kitalálja. Egy biztos, a nagy mellénnyel érkező, és eleinte lehengerlő stílusban kommunikáló, sőt a helyzetet alapvetően domináló Berci hamar elveszíti a lépéselőnyt. Ildikó a kezdeti sokk után megrázza magát, és úgy veszi át az irányítást, ahogy azt egy politikában edzett közéleti szereplőtől elvárhatjuk. Az igazság és hazugság határai elmosódnak, csak egy dolog biztos: Ildikónak nincs szüksége arra, hogy kommunikációs órákon tanítsák meg hazudni.

A hűvös profi és a kisfiú

Tasnádi István egyfelvonásos darabja, amelynek ősbemutatóját láthattuk a 6színben, az elején tele van olyan kifejezésekkel, amelyekkel napi rendszerességgel találkozunk, a nézők a közös tudás és a morális fölény élményével nevetnek a politika álságos jelenségein, fordulatain. Aztán hirtelen magánéleti drámába csap át a történet, ami átszínezi a politikusnő céljait, ambícióit is – ilyen gyerekkor után érthető, ha államtitkár akar lenni. 

Péterfy Bori hűvös profizmussal hozza a hűvösen profi és kőkemény politikusnőt, akit csak egy pillanatra lehet kibillenteni a maga köré húzott bástya védősáncai mögül. Rohonyi Barnabás Bercije pedig hiába tud sokat az emberi viselkedésről, egy nagy tapasztalatokkal bíró középkorú nővel szemben két perc alatt kisfiúvá válik. A pártnak azért ki lehet számlázni a megtartott órát – feltéve, ha egyáltalán a kabinetiroda küldte Ildikóhoz.

(Borítókép: Részlet a Mikor hazudtam? című előadásból. Fotó: Orlai Produkció)