Vecsei H. Miklós: Azzal kacagtatják a nézőket a színpadon, hogy kimondják, stadion

Sok szó esik mostanában Vecsei H. Miklósról, nem véletlenül, hiszen bár pályája elejétől kezdve rendkívül népszerű figurája a színházi szcénának, a Semmelweis című filmmel nyilvánvalóan karrierje egyik legmagasabb csúcsát érte el.

A Hasi becenéven is ismert színész többször megnyilatkozott már számára lényeges dolgokban, és most ismét így tett közösségi oldalán. A rendkívül mély, Vecsei sokszor felvállalt hitével sűrűn átszőtt értekezés kiindulópontja az a mondat, mely szerint:

A citált mondat nem sajátja. Nem sajátja a szó valódi értelmében, merthogy egy régebben olvasott cikkből idézi egy rendező gondolatait; és nem sajátja abban a vonatkozásban sem, amit ő gondol a színházról.

„A színház, ha valóban ellenzéki lenne, akkor meg kellene támadnia III. Richárdot, és meg kellene támadnia Macbethet és Lady Macbethet. De a színház nem támadhatja meg őket, mert tönkremegy. Mert ők mi vagyunk. Ezért olyan döbbenetes a színház. Vállalnunk kell az utolsó utáni másodpercig, hogy bűnösök vagyunk. Éppen ezért nem támadhatunk” – fogalmazott.

Mint írta, „segítenünk kell a felismerés és a bűnhődés útját még akkor is, ha az túl van a darab idején. Ez a vállalás teszi szakrálissá a színházat, még akkor is, ha annak a szakralitás egyáltalában nem lenne témája. Nekünk tulajdonképpen meg kell védenünk a bűnösöket, sőt meg kell szeretnünk őket, mert látnunk kell, hogy és miként estek ki a saját valóságukból, hogy hogyan és mikor vesztették el a szeretetet, talán már generációkkal ezelőtt”.

Hogyan kerül Isten a színpadra?

Egy ponton így folytatja a gondolatmenetét:

„Számomra épp az »ember« vállalásával indult el a szakrális színház, és nem Isten fölbukkanásával a színpadon. (Hiszen, ha Isten létezik, az emberrel együtt jelent meg a színpadon. Az ember magában vitte fel. Isten, ha van, ott van mindenütt, de kell neki a tér.)”

Kifejti, hogy az aktuálpolitikának miért lehet terepe az irodalom, a film, a média, és miért nem lehet az a színház.

Vecsei H. Miklós írása teljes terjedelmében itt olvasható: