A színész, akinek a táskájánál csak a szíve nagyobb

Nem volt könnyű időpontot egyeztetni Schneider Zoltánnal egy beszélgetéshez, a színész ugyanis – szinte – minden este színpadon van, A Séf meg a többek című szitkom főszerepét azonban annyira szerette volna eljátszani, hogy az időbeli egyeztetést is megoldották. A sorozatban egy fine dining étterem konyháját vezeti, és úgy bánik a beosztottjaival, mint jutasi őrmester a katonáival, ahogy Csáki Judit fogalmaz. „Mert így kell velük bánni” – mondja Schneider Zoltán, de közben úgy somolyog, hogy érezzük: a merev séfkabát alatt talán érző szív dobog.

Az építész nagypapa

Adódik persze a kérdés, hogy a színész szereti-e a fine dining konyhát, amire még nagyobb derültség a válasz: nem, ő inkább a töltött káposzta és a véres húsok oldalán áll. Egyébként szeret és tud is főzni, maga tölti és füstöli a kolbászt, és 

Hogy mennyi fér el ebből egy kézitáskában, azt nem tudni, mindenesetre Schneider Zoltán az este során folyamatosan pakolta ki az ajándékba hozott kisebb-nagyobb üvegeket: rumos áfonyalekvár, zöldparadicsom-szósz, erőspaprika-krém, gyömbéres barack – a csípős finomságokat a színész, a lekvárkülönlegességeket a felesége, Pallós Gabriella készíti.

A felesége sütőtudományáról a „sajtos” elnevezésű rudacska is árulkodik, a színész elmondása szerint ezért a Radnótiban ölni tudnának. Minden bemutató állandó szereplője a sajtos rúd, amit a Revizor-est vendégei is megkóstolhattak: mire körbeért a doboz, már nem nagyon maradt belőle. Budafoki házuk kertjében Schneider Zoltán szívesen kertészkedik is – a zöld paradicsomokat is ott szedte le, miután már nem volt idejük beérni –, és a Baross Gábor-telepi létezést nem cserélné el semmiért.

Ideszülettem, itt díszpolgár a nagyapám, Pelikán Imre építész, akiről a Baross Gábor-telepi Pelikán Imre Közösségi Házat is elnevezték, és aki számos lakóházat tervezett a kerületben

– meséli a színész.

Kőművesek és fényevők

Schneider Zoltán maga is majdnem az építőiparban kötött ki, ugyanis amikor másodszor sem vették föl a Színművészeti Főiskolára, akkor az apja – a katonatiszti pálya mellett – azt látta volna kifizetődőnek, ha valami kézzelfogható szakmát választ. Nincs kétségünk afelől, hogy Schneider bárhol megállta volna a helyét – amíg nem vették fel a főiskolára, telefonhálózat-szerelőként dolgozott, és nem is keresett rosszul –, de ő már harmadikos általános iskolás korában elhatározta, hogy színész lesz, és ebből nem engedett. Igaz, amikor felmászott a létrára, hogy segítsen befejezni a vakolást, a nagyapja mindig elmondta: 

A nagyapa másik híres mondása azután hangzott el, hogy látta az unokáját drótkötélen mászkálni a magasban egy előadáson. „Mennyit kapsz te ezért?” – kérdezte Schneider Zoltánt. „Tízezer forintot” – válaszolta a színész, mire a nagypapa: „Kapsz tőlem húszat, csak ne csináld.” Schneider Zoltán azonban csinálja, egészen azóta, hogy fölvették Zsámbéki Gábor osztályába. Persze van olyan darab, amit „pusztulat nehéz” elkezdeni, de aztán mindegyik előadásba „belejön”.

Cserhalmi és a zsámoly

Mindenütt szívesen dolgoztak vele, és ő is jól érezte magát a Székely Gábor-féle Új Színházban, és most a Radnótiban is, ahova még Bálint András igazgató hívta olyan szelíd, de kitartó erőszakkal, aminek nem lehetett ellenállni. Persze vonzerőt jelentett Cserhalmi György jelenléte is, akivel akkor mélyült el a barátságuk, amikor Schneider nagy levegőt vett, és elmondta neki, hogy sokkal jobban kijön Don Juan enerváltsága, ha nem olyan fickósan teszi fel a lábát az előadás egy pontján a zsámolyra, és Cserhalmi ezt egyetértően megköszönte. 

Arra a kérdésre, hogy meg lehet-e élni társulati tagként egy színésznek ma Magyarországon, megint csak a csibészes Schneider-féle mosoly a válasz: „Hát, ha fényevő, akkor igen. Vagy ha az öltözőben lakik.” Egy színésznek muszáj emellett mást is csinálnia, és ha szerencséje van, akkor olyan munkát talál, amit szeret: sorozatban játszik, szinkronizál.

Nincs füstölő és lótuszülés

Schneider Zoltán jelenleg a Radnóti Színházban, a Rózsavölgyi Szalonban, a Spinozában és a Pinceszínházban látható. Ha este játszik, akkor előtte átolvassa a szöveget – az ennek kulisszatitkait firtató kérdésre csak ennyit mond: „Közben eszem, szól a tévé, nem gyújtok füstölőt, nem ülök lótuszülésben.” A szövegeket viszonylag gyorsan megtanulja, és olyan biztosan tudja, hogy 

Ugyanilyen sziklaszilárdan viszi a szerepeit, az évad végi egyeztetéseken is gyorsan túlesnek. Nem szeret sokat lelkizni, beszélgetni a jelenetekről, inkább megcsinálja, amit a rendező kér – és néha azt is, amit nem. „Amikor addig-addig alakítom a szerepet, amíg nekem is tetszik, akkor szokott a rendező felkiáltani, hogy »tessék, erről beszéltem«!” – üt a tenyerébe nevetve Schneider Zoltán.

Hyppolit, a lakáj

Nyári előadásokat nem szívesen vállal, nem mintha nyaralni menne, inkább a kertjében szöszmötöl, meg ilyenkor éri utol magát. A Miért pont kivi? című előadással azonban kivételt tett, mert a Kőszegi Várszínház és a Rózsavölgyi Szalon közös produkciójának bumfordi és kissé kényszeres könyvelője azonnal magával ragadta. Arra a kérdésre, hogy tanulmányozta-e előtte a kényszeres viselkedés jellemzőit, nevetve válaszol: „Nem kellett tanulmányozni, elég kényszeres van a környezetemben.”

A Kőszegi Várszínházzal aztán olyan jó kapcsolat alakult ki, hogy idén is játszik náluk: a Hyppolit, a lakájban alakítja – nem, nem Schneider Mátyást, hanem Makács főtanácsost, aki mindig, minden körülmények között az Operában van. A partnere Molnár Piroska lesz. De nem hagyja magára a feleségét ekkor sem, közösen költöznek majd Kőszegre. Csáki Judit pedig a befőttesüvegekre nézve csak ennyit mond: „Ez a szerelem.” 

(Borítókép: Schneider Zoltán / Kallus György)