Presser Gábor: Félek, nem tudom erre a választ

Több mint három évtized elteltével újból együtt dolgozott Sztevanovity Dusán és Presser Gábor. Az alkotópáros legutoljára a mára kultikus A padlás című művet írták, most pedig Keresztes Tamás ötlete nyomán a Pinokkió zenés adaptációján dolgoztak.

Felkerestük Presser Gábort, hogy meséljen nekünk az alkotás háttérfolyamatairól, a mögöttes érzésekről és gondolatokról.

Interjúnkban többek között szó esik arról, hogy:

• mennyit változik menet közben egy színdarab,
• miért tartja élete legnehezebb munkájának a Pinokkiót,
• miért gondolja, hogy fontos lenne a színészek zenei oktatására nagyobb hangsúlyt fektetni,
• valójában mi is a feladata egy színház zenei igazgatójának.

Mindenkit meggyőzött

35 éve, A padlás óta nem dolgoztak együtt Sztevanovity Dusánnal színházi közegben, noha számos felkérést kaptak. Miben volt más a Pinokkió? Miért döntöttek úgy, hogy újból összeállnak egy ilyen jellegű projektre?

Engem egy hosszú beszélgetés győzött meg. Keresztes Tamás beült a vígszínházi szobámba, és elkezdte mesélni, milyen Pinokkió előadást képzel. Én meg csak figyeltem. Ez volt a legelső személyes beszélgetésünk, előtte csak a nézőtérről láttam őt. A jurányis Egy őrült naplóját addigra már háromszor néztem meg, s remélem, még fogom is. Egészen elképesztő színészi, zeneszerzői, díszlettervezői teljesítmény. Egy személyben. S akkor még hozzá Bodó Viktor, mint rendező. Ahogy Tamással beszélgettünk, lépésről lépésre szippantott be a Pinokkió-ügy. Ráadásul Dusán is megkedvelte őt.

Mit gondol, saját műfaján belül idővel a Pinokkió is olyan maradandóvá, olyan etalonná válik majd, mint anno A padlás? A visszajelzések, reakciók mennyiben idézik az akkori sikert?

Én egész másképp működöm, minthogy tudnék igen-nemmel válaszolni, egyáltalán ezen méricskélni. Ráadásul az első kérdésre precíz választ minimum 36 év múltán tudnék adni – hiszen azóta megy A padlás –, márpedig ennek viszonylag kicsi az esélye. A visszajelzések jók, legnagyobbrészt több mint biztatóak, pl. az Index elsőnek megjelent kritikája is, és a közönség is nagyon ünnepli a színészeket az előadások végén. Óriási jegyhiány van. De tudni kell, hibátlan darab, hibátlan előadás nincs, ezeket emberek csinálják, márpedig az embereket maga a jóisten csinálta, aztán tessék körbenézni.

Összességében elégedett a végeredménnyel? Van esetleg olyan dolog, amin változtatna, ha lehetőség adódna rá?

Minden este másképp és más mértékben vagyok elégedett, vagy nem, mert a színház egy élő szervezet. Színházban semmi sem történik meg kétszer pontosan ugyanúgy. És én mindig is változtatnék, korrigálnék, így vagyok összerakva. Nüanszokat még most, a tizedik előadás után is javítgatok egyre-másra, de ezeket már csak mi néhányan vesszük észre.

Rengeteg dal született a darabhoz, de akad olyan, amely koncepcionális okokból nem tudott bekerülni az előadásba, noha szerették volna színpadra vinni?

Ez előfordul, ez a munka része, el kell fogadni, akkor is, ha a kimaradt dalt szereted, jól működne a darabban, sőt, nagyon jónak is érzed. Aztán sajnálod, a szíved is megszakad érte.

Patchwork és Rossini

Az, hogy a későbbi adaptációk helyett az eredeti, 1881-es művet vették alapul, mennyiben változtatott a közlési módon, alkotási folyamaton?

Nehéz megmondani, hogy milyen lett volna, ha egy már kész, korábbi adaptációt fogadunk el alapnak, márpedig ilyenből ezer van. Nem túlzok, ha azt mondom, irgalmatlan mennyiségű Pinokkió előadás létezik, létezett világszerte, több-kevesebb sikerrel. Ez arra figyelmeztet, hogy ha kicsit mellényúlsz, nagyot lehet bukni vele. De Tamás koncepciója nagyon tetszett, s nem is bántam meg, hogy beszálltam. Szerintem az „új példány” készítése jó döntés volt a Víg részéről, egy már kész adaptáció átvétele könnyedén a manapság nagyon is dívó „franchise-élményt” hozhatja magával, ami végképp nem tartozott sem a színház, sem az alkotók szándékai közé.

Vagy hogy milyen legyen egy furcsa figurákkal telizsúfolt kocsmadal, vagy hogyan szólaljon meg az őt eldobó mamája után vágyódó Kanóc? Hogy ha Halász Jutka énekelni kezd, mit érzünk majd belül, vajon ez az Őszhajú kék tündér dala, vagy Halász Judité? Milyen duettet énekelhet egy Róka meg egy Macska? Persze hogy belehúztam kicsit Rossinit, remélem, megbocsátja.

de nem a dalok megírása volt nehéz, hanem annak kigondolása, hogy egy ennyire lineáris, egymás mögé ragasztott jelenetsort, amilyen a 150 ėve íródott Collodi sorozat, egyáltalán kell-e megpróbálni zeneileg valamennyire összefüggővé tenni, vagy minek is, hadd legyen egy színes patchwork, mint a darab maga is? Hogyan szülessen egy nagyobb ívű érzelmes dal, ha egyszer a Pinokkió történetben nincs is szerelmi motívum? Ha a mesebeli Pinokkió utazásának megállói nem feltétlenül zenedrámai fordulópontok. Az előadás legérzelmesebb szerzeménye a Kék lány dala. A „palacsintás” Elégedett dal pedig a legnépszerűbb. Dilemma volt, nem kellene-e visszatérnie a darabban? Úgy gondolom, a Pinokkióval való munkálkodás szinte semmiben sem hasonlított A padlásra, ha véletlenül most születik a Fényév távolság, ki kellett volna hagyjuk, nem tudnánk mire használni.

A mű egyik alapvető témája a hazugsághoz való viszonyulása az embernek. Miként lehet zenében – kimondottan a hangszeres zenét nézve – megjeleníteni ezt? Van zenei kifejező eszköze a hazugságnak? Létezik egyáltalán a zenében hazugság?

Félek, nem tudom erre a választ, mert azt se tudom, létezik-e zenében igazság, s ha igen, azt ki dönti el? Nyilván egyszerű lenne a hazugság zenei ábrázolása egy „hamis”, vagy hamisan eljátszott motívum beiktatásával, de ahhoz tudnunk kell, hogyan is szól az „igazi”, és az is kell, hogy a hallgató tudja, értse, s követni is tudja az adott zenedarab által elmesélt történetet, és ismerje fel, hogy az igazság hazug változatát hallja éppen, hiszen a hazugságot valamihez képest tudjuk felfogni. Azt hiszem, ez elég nyakatekertre sikerült magyarázat, lehet, hogy inkább egy elméleti szakembert kellene kérdezni, aki nálam szívesebben ad erre választ.

A Pinokkió számos komoly témát feszeget, úgymint: hátrányos megkülönböztetés, szegénység, átverés, kiszolgáltatottság. A dallamokban és a sorok között személyes élmények is megjelennek az ön, vagy Dusán életéből?

Nyilván könnyű lenne most igent mondani, de nem válaszolnék Dusán nevében, bár ismerve egymás életet, a fent említettek közül mindben volt, és még lehet is részünk, noha ezek a fogalmak nem feltétlenül tartoznak össze. Hiszen pont az a gáz, hogy a másik emberben nem a jót keressük, hanem a különbségeket, hogy ne fogadhassuk el. Engem idegesített az az eredeti, vagy legalábbis jól bevált motívum, hogy Pinokkió nagy jutalma az embergyerekké válás, nekem ez tök hamis, miközben van egy ilyen csodás kis figuránk, aki ugyan másképp különleges, de pont ezért még inkább szeretni, és befogadni való. Lehet, hogy Pinokkió a késő XIX. századi, fából faragott ET.

A színházi munka veszélyesebb

Sok remek színész lépett színpadra az előadáson, akik kiváló énekteljesítményt nyújtottak. Akad közöttük olyan, akit kiemelne, akinek esetleg a könnyűzenén belül is volna helye ? Akivel kapcsolatban akár dalszerzőként elgondolkodott, hogy külön is dolgozzon vele?

A „könnyűzene” szót élből utálom, mert rögtön leminősít, megbélyegez egy sok-sok műfajt magába foglaló bonyolult, összetett zenei csoportot. Jó néhány műfajt, stílust, amelyeknek a művelése nem feltétlenül „könnyű”. De a kérdésre válaszolva: a Víg társulata nagyon jól áll kitűnően éneklő színészekkel. A márciusi „Víg-Presser-50” című jubileumi koncertemen tucatnyi vígszínházi művész énekelt és játszott hangszeren – felsőfokon. Nem egy közülük dalíró is, de valójában ők prózai színészek egy hagyományos, prózai színházban, ahol az ő színészi tehetségük, adottságaik többnyire nagyobb súllyal nyomnak a latban, mint az éneklés. A Pinokkió szereposztása is részben ezt mutatja. Mindez persze szól arról is, hogy színházaink struktúrájában megfelelő súllyal lehetne ott a művészek ének-zenei képzése, karbantartása. Az illetékes döntéshozók részéről sokkal több zene iránti odafigyelésre, alázatra lenne szükség, már csak azért is, mert közben azt látjuk, hogy a prózai színházaink repertoárjának jelentős része zenés darabokból áll. A színházaknak járó támogatásokban ott kéne lennie egy, a színészek „zenei fejlesztésére” elkülöníthető tételnek. Egy dalszerzőnek – érthető módon – a színházi munka talán nagyobb kihívás, nagyobb feladat, és jóval „veszélyesebbnek” is tűnik, mint csak „egyszerűen” dalokat írni. És igen, vannak színészeink, akiket szívesen látnék magam mellett a hangstúdióban. Ez talán még meg is történhet.

1978 óta tölti be a Vígszínház zenei vezetői tisztségét, ezzel gyakorlatilag az egyik legrégebben hivatalban lévő művészeti vezető az egész magyar művészvilágban. Hogy látja, mi az, ami stabilitást ad egy ilyen pozícióban? Hogyan lehet évtizedeken át hatékonyan vezetni egy intézmény zenei részlegét?

A zenei vezető posztját nem úgy kell elképzelni, mint valamiféle igazgatóét, aki egy hatalmas íróasztal mögött ülve vállain egyensúlyozza a rá bízott színház minden terhét. Azt tapasztaltam, hogy a zenei vezetőnek valódi jogköre az esetleges véleményezési jog, jog a segítségnyújtásra, jog a javaslattevésre. Ez persze változóan hatékony, saját tehetsége mellett feletteseinek és azok környezetének hatására alakul olyanná, amilyen. Lehet olyan színiigazgatód, akivel egyfajta társként dolgozol, és olyan is, akinek főleg arra kell a zenei vezető, hogy a zenével kapcsolatos jó, vagy rossz döntéseit megvalósítsa, esetleg kijavítsa.

A színházak háttérstruktúrája is nagyon megváltozott, dolgozhat ott olyan munkatárs is, aki nem feltétlenül megszállottja a színháznak, feltehetőleg sohasem tudnál vele színházról, zenéről, egyáltalán művészetről beszélgetni. Mások meg egészen kicsi beosztásban is elkötelezett színházrajongók – mondják őket „régi bútordarabnak” is – van, hogy őket kell faggatni, őket érdemes hallgatni, mert amiket ők átélhettek, az nincs a lexikonokban. Színházban csak a legszigorúbb fegyelmi keretek között lehet rendesen dolgozni, de az egészet mégis az irracionalitás tartja össze.

(Borítókép: Presser Gábor 2021. augusztus 7-én. Fotó: Kaszás Tamás / Index)