Elrabolták az ismert politikust, de a család a saját drámájával volt elfoglalva

1978. március 16-án elrabolja Aldo Moro olasz politikust a Vörös Brigádok terrorszervezet, majd később ki is végzik. Ugyanezen a napon visszatér a Földre a Szojuz–27, Amszterdamban nagyszabású béketüntetést szerveznek a neutronbomba ellen, az ENSZ Biztonsági Tanácsa pedig békefenntartó „kéksisakosokat” küld Dél-Libanonba. Ez az az év, amikor az Egyesült Államok visszaadja Magyarországnak a Szent Koronát, és ez év január 26-án lett hatvanéves Nicolae Ceaușescu, a véres kezű diktátor, Románia akkori elnöke.

A darabbéli, átlagosnak mondható romániai magyar család életébe azonban vajmi kevéssé szüremkedik be a nagypolitika. Persze szól a rádió, a televízió, látják, hogy elrabolták Aldo Morót, de ott van nekik a saját életük, ami – 2024-ból visszatekintve – ugyanúgy nagypolitika. Az általános iskolás gyereknek fogalmazást kell írnia Ceaușescu elvtárs hatvanadik születésnapjára,

a nagybácsi elképesztő kreativitással fülhallgatót fabrikál, és azt is kitalálja, hogyan lehet fogni a nyugati adókat és zenét hallgatni. A nagypapa viszont csak ül a kerekesszékében – az ő élete Isonzóval maga a történelem.

Pszichodráma

Temesváron, a Műszaki Egyetem régi Hidrotechnikai Karának sok éve elhagyatott épületében vagyunk, ahova busszal szállítják a nézőket a belvárosból, és már ez átír mindent, amit a színházról gondolunk. Nemhogy közönségforgalmi terek nincsenek – úgymint mosdó, ruhatár, büfé –, de öltözők, függöny mögötti kulisszák és konkrétan színpad sincs. Igaz, ruhatár nem is kell, az épületben ugyanis fűtés sincs, az előadást kabátban nézzük.

A szünetekben a színház munkatársai forró teát kínálnak egy nagy fazékból merve, amit érdemes mértékkel fogyasztani, ha nem akarunk közelebbről megismerkedni az elhagyatott, leromlott állapotban lévő épület még annál is leromlottabb állapotú vécéjével.

Tomi Janežič szlovéniai rendező hosszas keresgélés után találta meg a helyet, ahol az előadást el tudta képzelni, és a munka úgy kezdődött, hogy szöveg nem volt, a színészek a helyszínen először csak beszélgettek. Egyfajta pszichodráma zajlott, mindenki elmesélte a saját történeteit, ebből állt össze aztán az előadás. Arról most ne beszéljünk, hogy a próbákat angolul tartották, a szöveget a színészek angolul adták elő, hogy aztán a kész produkcióban mindez már magyarul szólaljon meg – ez csak egyetlen momentum abból a munkából, amely a társulat alázatáról, elhivatottságáról, odaszánásáról szól. 

Gyökerek

Ami a közel ötórás előadás során elhangzik, mind igaz, a társulat valamelyik tagjával vagy annak családjával történt. És miközben tudjuk, hogy Romániában játszódik, valahogy mégis minden olyan ismerős. Magyarországon nem kellett attól félni, hogy a szomszéd szekus felesége megérzi a kávéillatot, de a valutát mi is eldugtuk, az iskolában minket is értek megalázó helyzetek, a módjával lázadó fiatalokat – akik itt néma bulit tartanak, körbeadva az egyetlen, összeeszkábált fülhallgatót – nálunk is bevitték és megverték, elég volt hozzá a hosszú haj, és minden családban akadt egy rokon, aki a disszidálást fontolgatta.

És igen, mi is a Gyökerek című sorozatot néztük esténként fekete-fehérben az egyetlen tévéadón. Azért ezen időzzünk el egy picit: a rabszolga Kunta Kinte véres és kegyetlen történetét követtük mi, gyerekek is, az elhurcolásától a megkorbácsolásán át a lábfeje levágásáig, mert ez volt. Aldo Moro elrablása pedig ugyanilyen távolinak és valószerűtlennek tűnt. A Gyökerek annyira mély közös tapasztalata ennek a generációnak, hogy a sorozat főcímdala az előadásnak is a „főcímdala” lett, amit egyébként a színészek maguk adtak elő különböző hangszereken játszva. 

A három felvonás alatt bejárjuk az elhagyatott épületet: először egy második emeleti előadóban ülünk, és jól megfér az eredeti „díszlet” (tábla, padsorok, faliújság, katedra) a család szegényes bútorzatával, például a konyhakredenccel. A második felvonás egy emelettel lejjebb egy vicces videóval kezdődik, ahol egy Carlo nevű olasz karakter – csak mert ő is szeretett volna bekerülni az előadásba – ellátogat azokra a helyszínekre, amelyek szóba kerültek. Így jutunk el Nova Goricába, amelyet a szlovén–olasz határ szel ketté – a szocializmus alatt itt lehetett legkönnyebben átszökni a szabad világba.

Egyre durvább sztorik

Az első két felvonás – a videóval és a képbe állandóan „belógó” hangmérnökkel – még akár viccesnek is mondható, a színészek azon a hangon játszanak, amely egy kicsit az improvizáció hatását kelti, és időnként bevonják a nézőket is. A jelmezük, a parókáik bumfordisága is mosolyt csal az arcunkra, és már-már ellágyulva nézzük a családot, ahogy békésen és magától értetődően él együtt három generáció az iskolás gyerektől – akinek soha nem volt saját szobája – a pelenkázásra szoruló nagypapáig (plusz a nagybácsi), amikor azon kapjuk magunkat, hogy egyre durvább sztorikat hallunk.

Nem, a Ceaușescu-rendszerben – és minden más szocialista országban – egyáltalán nem volt vicces az élet: de ez volt az életünk. Az, hogy valakinek cipóra verik a talpát „csak úgy”, eltörpül amellett a kegyetlenség mellett, ahogy megölik mondjuk a cigány fiút a darabban – ugyanolyan kegyetlenséget látunk, mint a Gyökerekben. És ha már gyökerek: a felmenőink sorsát kutatva döbbenhetünk rá, hogyan rakódnak egymásra a történelmi rétegek, hogyan küzd meg egy-egy nemzedék a rá rótt történelmi teherrel, és hogyan örökíti tovább.

Vér, víz, sár

A harmadik felvonásra lejutunk a földszintre, ahol már a szünetben konkrét lövészárokásás folyik. A színészek nem úgy csinálnak, mintha ásnának, hanem izzadnak, lihegnek, lapátolnak – már ez is elég lenne ahhoz, hogy teljes mértékben átérezzük ezeknek a művészeknek az elhivatottságát, de még erre is rá tudnak tenni egy lapáttal. Egy idő után talán már soknak is érezzük a vért, a vizet, a hideget, de amikor a saját „véres” lábnyomainkat nézegetve távozunk, megértjük, hogy ennél kevesebbel aligha lehet érzékelni azt a borzalmat, amit 

Az előadás szereplői – Balázs Attila, Borbély B. Emília, Czüvek Loránd, Jancsó Előd, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Mátyás Zsolt Imre, Simó Emese, Szőllősi Eszter és Vajda Boróka – mind egy kicsit magukat is alakítják ebben a dokufikcióban. Az 1978 egy tizenkét előadásból álló, Destin(y)ation című sorozat része, amely különböző országok színházait kapcsolja össze egy rendkívüli projekt keretében Nova Gorica (Szlovénia) – Gorizia (Olaszország) 2025 Európa Kulturális Fővárosa számára.

Simona Semenič neves szlovéniai drámaíró tizenkét kisebb darabot ír, amelyek összekötik majd a tizenkét előadást. A tizenkét történet a rendező gyermekkorának helyszíneiről indul, és nemzedékeken átívelő kérdésekről, határokról, társadalmi-politikai-ideológiai változásokról, háborúról beszél. Nova Gorica a rendező, Tomi Janežič szülővárosa, biztosan izgalmas kulturális helyszín lesz 2025-ben. 

(Borítókép: Beliczay László)