Békéscsaba musicallel is ünnepli Munkácsy Mihályt (1844–1900), aki 180 éve született. A helyi Jókai Színház arra vállalkozott, megmutatja, hogyan élt a festőzseni. Milyen volt a magánélete, mi motiválta. Az ötvenes években jelent meg Dallos Sándor A nap szerelmese és az Aranyecset című regénye. Ezek persze részben fikciók, de arra tesznek kísérletet, hogy ábrázolják Munkácsy életét, pályája kezdetétől egészen a betegsége okozta hanyatlásáig. Bognár Zsolt és Kiss Stefánia tizenkét évvel ezelőtt írta A Munkácsy, a festőfejedelem című musicalt, az ősbemutató 2013-ban a budapesti József Attila Színházban volt.
A Koltay Gábor által rendezett és átdolgozott darab nyitójelenetében a XIX. századi Párizsban találjuk magunkat, ahol Munkácsy ünnepelt sztár, és a tömeg arra vár, hogy megcsodálhassa a kiállítását. Közben táncolnak, énekelnek. A túl hangos zene miatt a dalok szövegét nem lehetett érteni. A színpadkép állandó darabjai a háttérben lógó Munkácsy-festmények.
A Puskás Dániel által megformált Munkácsyról hamar kiderül, szerették a nők. Már akkor is, amikor asztalostanoncként teltek a napjai, megannyi megaláztatás és kiközösítés közepette. De valahogy nem jött igazán át a figura. Az attitűdjéből, alkatából hiányzott a csibészség, a bohémság, amitől ezek a szituációk hitelesek lettek volna.
A történet szerint a fiatal Munkácsy még inasként Lángi Mihály (Balázsi Róbert) asztalosmester műhelyében habarodott bele Ancsába, a cselédlányba (Kiss Viktória). Többszöri légyottjuk után derült ki, hogy a lánytól elkapott egy nemi úton terjedő betegséget, a szifiliszt. A fiatalok a Nagy Erika által alakított Perzsihez, a bábaasszonyhoz rohantak segítségért.
Perzsi értő, segítő és a határaival tisztában lévő asszonyként nem ígér biztos gyógyulást a fiataloknak. Csak azt, amit valóban tehet. Ápolja és imádkozik érte. Hamar a szívébe fogadja a fiatal Munkácsyt, akire nemcsak egy bajba jutott fiúként tekint, hanem vágyait megmozgató férfiként is. Tűzvészben meghal, de Munkácsy életében örökre megmarad, mint lelkiismeretének hangja, aki még a túlvilágról is imádkozik érte.
Nagy Erika végig ragyogott. Olyan jelenléttel bírt a színpadon, hogy csak őt lehetett figyelni.
Csodálatos orgánumát, amely természetesen, erőteljesen, mégis lágyan töltötte be a nézőteret, órákig hallgattam volna, énekhangjával pedig a szívünket is megérintette. A játékának köszönhetően megérkeztem Békéscsabára. Már nem csupán követtem az eseményeket, de része lettem az ötpercenként forgó színpad történéseinek.
Ezt az élményt erősítette a Paál László festőművészt, Munkácsy barátját alakító Nagy Róbert is, aki mindenkit lejátszott, amikor színpadon volt. Karakteréből kifolyólag bohémnak, elegánsnak és jól fésültnek kellett lennie, amit végtelen természetességgel és remek arányérzékkel teljesített. Jól hozta a szépfiú szerepét, de nem csak azt. A lelkébe is bepillantást nyertünk, amikor úgy érezhette, hogy a zseni árnyékában kemény az élet: szakmailag valószínűleg sosem éri utol. Ráadásul úgy, hogy Munkácsy részben az ő biztatására jelentkezett a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahová fel is vették.
Itt ismerkedett meg a Csonka Dóra által megformált Koltay Denise bárókisasszonnyal, aki többször állt modellt a magyar festőnek. Kölcsönös vonzalmat éreztek egymás iránt, így csoporttársakból szerelmesek lettek. Csonka Dóra kevés eszközzel manír nélküli, mégis parádés alakítást nyújtott. Sugárzott belőle a nemesi méltóság, finoman és határozottan vezette szerelmüket.
És épp így vezetett minket a rendezés is. Minden azt szolgálta, hogy bemutassa, mekkora lángolás van a fiatalok közöttük: a színpadkép, a díszletek (Igaz-Juhász Katalin), a jelmezek (Vesztergombi Anikó), a dalok. Itt még Puskás Dániel is jól hozta a karakterét, viszont a musical első részében Munkácsy egy hátérbe szorított, jelentéktelen figura hatását keltette ünnepelt festő helyett...
Ez akkor érződött leginkább, amikor másokkal volt dialógusban. Talán a mellékszereplők erős alakításai miatt tűnt a főszereplő halványabbnak, de lehetett ez valamiféle rendezői koncepció is, mindenesetre a megvalósulás zavaró volt, mert Puskás játéka erőltetettnek tűnt, Munkácsy karaktere pedig elszürkült.
A második felvonásban viszont már az érett festőzsenit látjuk, ami neki és az előadásnak is jót tett. Jobban érezte és érzékeltette a drámát, az összetört embert. Munkácsy ekkor már Párizsban él feleségével, Cécile Papier-vel (Papp Barbara), közben szerelmét, Svent siratja. Ráadásul alkotói válságba kerül. Tudja, hogy képei nem a legmagasabb színvonalat képviselik, de ebből van a pénz, meg a hírnév − biztatják a körülötte lévők. A művész belső drámája ez. Papp Barbara jól hozza a feleség szerepét, aki inkább menedzserként dirigál a kapcsolatban.
Szerencsére eddigre kiderül, hogy Puskásban több van, mint amit eleinte kaptunk belőle. Tehetséges, ez kétségtelen, mert amit az előadás csúcspontján nyújtott, az katartikusra sikerült. A jelenet a Krisztus Pilátus előtt című festmény születésekor játszódik, amikor Munkácsy elfogadja, hogy megőrült, és ez az idegállapot mintha átlényegült volna Puskásba is.
A címszereplő szárnyalni kezdett, Megszállottan, teljesen átszellemülve játszott, és fantasztikusan énekelt.
A színpadon pedig életre kelt, ahogy Munkácsy előbb élő modellekkel kísérletezve, őket megrendezve álmodta meg a monumentális alkotást, amelyet aztán a vászonra vitt. Izgalmas volt figyelni, ahogy Puskás átvette a játékmester szerepét.
Kétségtelen, hogy ez a jelenet volt az előadás zenitje, amellyel a főszereplő önmagában képes volt katarzist teremteni. Bár az is izgalmas és feszültséggel teli volt, amikor évtizedek után Sven ismét megjelent a semmiből.
Az előadás közben szemtanúi lehettünk annak, milyen körülmények között, milyen hatások és élmények révén született meg egyik vagy másik festmény, mint például a Rőzsehordó nő, a Siralomház vagy az Elveszett paradicsom. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor a Szépművészeti Múzeumot járva nézzük a Textúra című produkciót, ahol színészek „keltik életre” a műalkotásokat.
A koreográfia (Lehoczky Orsolya) feledhető volt, és a zene (Turcsán András hangszerelés, Rázga Áron zenei vezető) sem volt túlságosan fülbemászó, egy-két kivételtől eltekintve. Bár akadt néhány remekül és szenvedélyesen elénekelt dal, az igazán jó musicaltől messze volt ez a produkció.
A kidolgozott színészi alakítások, árnyalt karakterábrázolások önmagukban, drámaként is megállták volna a helyüket. Az viszont mindenképpen az előadás előnyére vált, hogy nem feltétlen tolták az arcunkba, hogy Munkácsy Mihály mekkora magyar volt, ez pedig egy nemzeti színdarab. Épp ellenkezőleg, finom jelzésekkel, utalásokkal közölték csupán, s épp ettől vált szimpatikussá, szerethetővé, a hibái ellenére is. Az előadás összességében szép emléket állít a festőzseninek, amit érdemes megnézni.
(Borítókép: Nyári Attila / A-TEAM)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
