Mielőtt Írországba utaztam, sosem gondolkoztam el igazán azon, hogy az „idegenekben” vajon milyen kép él a szigetország lakóiról. Még annak ellenére sem foglalkoztatott túlságosan a kérdés, hogy angol két tanítási nyelvű általános iskolába jártam, ahol természetesen az ír történelemmel és kultúrával is megismerkedtem, aztán alapszakon is ezt az irányt választottam: a brit, az amerikai, a kanadai – és egyéb angolszász – kultúrák mellett természetesen rengeteget tanultam Írországról, az ír nyelvről is, több tucat ír regényt, több száz ír verset olvastam az egyetemi éveim alatt, és persze azóta is.
Rajongok Oscar Wilde-ért, James Joyce Ulysses című regénye életem egyik kedvenc olvasmánya, W. B. Yeats és Seamus Heaney verseit álmomból felkelve is kívülről fújom. Tudom, mi az az IRA és a burgonyaéhség, mikor volt az Easter Rising és a véres vasárnap. És mégis: máig nem gondolkoztam el azon, mit is mutatnak valójában magukból az írek a külföldieknek, annak a rengeteg turistának, aki az apró szigetországba utazik.
Utunk először Dublinba visz, véletlenül kifogjuk az időpontot, amikor Niall Horan koncertezik a fővárosban, így a repülőt elsősorban One Direction-pulcsis kamaszlányok és szüleik – s csak másodsorban jellegzetes külsejű írek – népesítik be. (A jellegzetes külsőbe most ne menjünk bele...)
Három dublini programot szerveztem le az utazás előtt:
Az íreket hamar gáláns, nagyvonalú és pozitív embereknek könyveltem el, ugyanis mindhárom, fejenként – alaphangon – nyolcezer forintos belépővel kecsegtető programra ingyen és bérmentve beengedtek, mi több, elmondásuk szerint nekik volt öröm és megtiszteltetés, hogy egy budapesti kulturális újságíró érdeklődik az események iránt. A szeszfőzde még a kísérőm jegyét is állta, pedig neki semmi köze az újságíráshoz. Igaz, esetükben bőven van mit a tejbe aprítani, de erről majd később.
Lepakolunk a szálláson, és rögtön a Trinity College felé vesszük az irányt: a The Book of Kells Experience-re invitált minket az egyetem. Az immerzív (látványos, virtuális, interaktív) kiállítás a nevéhez híven a kellsi kódex történetét mutatja be. A másfél óra alatt megjárható kulturális túra nemcsak tanulságos, de az immerzív résznek hála vizuálisan is roppant izgalmas élmény, ráadásul az eredeti kódexet is megnézhetjük. A míves könyv egy sötétített szoba közepén sejlik fel, speciális fénnyel világítják meg, fotózni azonban nem szabad, még vaku nélkül sem.
A kódex a IX. század elején készült, az ír nemzeti örökség egyik legjelentősebb nyelvi emléke. A korabeli ír miniatúrafestészet és kalligráfia mintapéldánya, ezért is őrzik féltve a Régi Könyvtárban. A kódexes szobát csupán néhány lépcsőfok választja el a híres-neves Long Roomtól, amely a dark academia szerelmeseinek kedvelt célpontja.
Bár az utolsó turnusban érkezünk, a terem még mindig tele turistákkal. Minden bizonnyal a rengeteg látogató miatt került egy hatalmas földgolyó is a terembe. Luke Jerram Gaia című alkotásával a művész szándéka az, hogy felhívja a figyelmet a bolygó egészségére, arra ösztönözve a látogatókat, hogy megkérdőjelezzék egyéni és kollektív szerepüket a Föld gondozásában.
A könyvtárat éppen rekonstruálják, a polcok fele üres, több mint kétszázezer régi könyveknek csak hűlt helye maradt, közben már egy-két újabb, hófehér mellszobor világít a megsárgult filozófusok és irodalmárok másainak sorában. Minden bizonnyal Milton és Newton szobrait is hamarosan kicserélik majd...
Bár James Joyce életének csak töredékét töltötte Dublinban, mégis ő az írek – és a város – első számú írója. A dublini James Joyce Centre több túrát is szervez a legendás szerző nevével fémjelezve. Ulysses-rajongóként bejelentkezem a Footsteps of Leopold Bloom Walking Tourra. A kétórás gyalogos túrát Dr. Josh Q. Newman vezeti, aki nemhogy nem dublini, de még csak nem is ír: a fiatal kutató a New York-i Buffalóból származik, James Joyce-fanatikusként azonban az ír fővárosban tanult és dolgozik.
A túra nyomon követi a főhős, Leopold Bloom pontos útvonalát a kötet Laisztrügónok című fejezetében. Idegenvezetőnk elmagyarázza Bloom különböző megfigyeléseit az életről, a városról és az epizód témájáról, vagyis az ételekről. Megállunk az O'Connell hídnál, a Trinity College-nél, a Bank of Irelandnél, a Grafton Streeten, a Davy Byrnes előtt – ahol máig rendelhető Bloom menüje, a gorgonzolás finomság –, végül a Nemzeti Múzeumnál zárjuk a sétát.
Newman olyan beleéléssel adja át a tananyagot, hogy valósággal visszarepülünk az időben, és magunk előtt látjuk a korabeli Dublint. Spanyol, amerikai és angol turisták vannak a csoportban, mindegyikük olvasta a könyvet – még szerencse, hisz, bár a Ulysses ismerete nélkül is roppant élvezetes a séta, csak a sztorit ismerve éri meg igazán.
A szállásunktól néhány perc sétára található Dublin talán leglátogatottabb épülete, a Guinness Storehouse. A fekete sörről híres város központjában magasodó monstrumba szó szerint percenként engedik be a csoportokat.
Hétemeletnyi látnivaló VÁR egy épületben, ahol már több mint 250 éve főzik a sört.
A sörfőzési folyamatot szerencsére művészi, mégis felettébb kortárs köntösbe bugyolálva tálalják. Az interaktív kiállításon a látogatók elmélyülhetnek az ikonikus Guinness-reklámok világában, szelfipontokon pózolhatnak, megtanulhatják, hogyan igyák helyesen a sört, illetve azt is, hogyan kell csapolni a sötét nedűt. Az épület tetején végül ingyenes kóstoló várja az ínyenceket: itt nyer csak igazán értelmet a túra. Bár a Guinness látszólag nem mindenkinek ízlik – sokan szinte érintetlenül hagyják a pulton a teli korsójukat –, mások sorra húzzák le az édeskés habú, mégis keserű italt.
És ha már alkohol, nem mehetünk el szó nélkül az ország talán leghíresebb pubja, a Temple Bar mellett sem. Be is térünk egyik este a centrumban pöffeszkedő kocsmába, ahol pontosan azt kapjuk, amire számítunk: nyomorgást. Na persze nem anyagi értelemben. Valóságos tömegnyomor van a pubban, nemhogy egy tűt, de egy atommagot nem lehet leejteni az épületben. Ha valaki ezt élvezi – márpedig látszólag sokan –, az hazudik. Fullasztó az egész, úgy préselődünk össze, mint sprotni a konzervben.
Az estéhez élő zene dukál, Lady Gaga és Bradley Cooper híján egy alkoholmámorban úszó ír gitáros adja elő a Shallow című slágert, a szintén bódult állapotban levő közönség úgy borul le a zenész elé, mintha az Úristen állna előttük. Magyar kocsmában ilyet még nem tapasztaltunk...
Mi azonban fellélegzünk, a friss levegő megtölti a tüdőnket: az épület közepén egy nyitott teraszba lépünk, ahol legnagyobb meglepetésünkre még ülőhely is akad, gyorsan le is huppanunk. Mellettünk whisky-kólát szürcsölő helyiek poénkodnak egymással, ölelgetik a pincért, aki kényszeredett mosollyal tolja el magától a részeg fazonokat. Szemben egy fiatal srác szenved, hogy befűzze randipartnerét, de szemlátomást nem igazán nyűgözi le a lányt.
Másik oldalunkon a város legszebb nője bagózik. Magányosan ücsörög, a telefonjába mélyed, közben elszív egy cigit, felkeni a csillámló szájfényt a kirúzsozott ajkára, aztán elmegy. Öt perc múlva visszajön, megismétli a rutint, majd ismét eltűnik a tömegben. Végül egy ordítozó csapat vágódik le az asztalunkhoz, a sör majdnem felborul, mekkora szerencse, hogy éppen indulunk a mosdóba, ahol Fuck the English!-t ordibál két huszonéves fiú, mi meg elégedetten könyveljük el, hogy a Temple Bart is kipipáltuk.
Egyik nap azért átugrunk a sziget nyugati partján fekvő Galwaybe, hogy Írország másik felébe is belekóstolhassunk. Örömmel látjuk, hogy a kisváros – amelyet 2020-ban Európa kulturális fővárosává választottak – pezseg az élettől, és mindenhol Claddagh-gyűrűket kapni. Bár Ed Sheeran sehol, Galway Girl szobra mellé bárki beülhet a főutcán, ahogy Oscar Wild mása mellé is.
A bohém kisváros remek éttermekkel és piaccal, érdekes kiállításokkal, rengeteg street arttal, vintage boltokkal és tengerparti sétányokkal igyekszik magába szippantani az embert, ami sikerül is: teljesen más hangulatot kapunk itt, mint a fővárosban. Ha pedig a nap is süt, az ember vissza sem vágyódik Dublinba...
(Borítókép: Dublin, Irország 2021. április 8-án. Fotó: Artur Widak / NurPhoto / Getty Images)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
