Charles Bukowski harminc éve halt meg, azóta halhatatlan

Karakteres, mélyen barázdált arca, élveteg, olykor morózus tekintete visszaköszön a közösségi oldalakról is – a műveiből vett idézetekkel együtt. Azok is találkoznak vele, és megosztják, akik nem olvastak tőle semmit sem. Az amerikai költő, író egész életében úgy volt underground, hogy ez egy cseppet sem érdekelte. Élt, ahogy élt, őszintén. Szerette az italt, szerette a nőket, a lóversenyt és a bokszot. És mindezekről kendőzetlenül írt verseket, novellákat, regényeket.

Önéletrajzi ihletésű regényei egyszerre mesélnek az adott korról, szegénységről és nyomorról, kilátástalanságról, magányról, az emberi kapcsolatokról, ragaszkodásról, szeretetről, szeretethiányról – na meg az ivásról.

Egyszerűen, könnyeden és közérthetően írt, mégsem nevezhető ponyvaírónak, noha utolsó, 1994-es regénye éppen a Ponyva címet kapta. Nem véletlenül, fricska volt, egy detektívregény-parafrázis, szépirodalom, ponyvába csomagolva.

Talán pont őszintesége miatt vált Bukowski mára olyan ikonná, ami egyébként meglehet, hogy zavarná. Minden bizonnyal nem volt ellenére a rajongás, de nem szerette a külsőségeket, a felületességet és a tumultust maga körül. Legalábbis józanul nem. Nem volt egyértelmű, markáns politikai kiállása, de ez nem jelenti azt, hogy a politika hidegen hagyta. Saját bőrén szerzett tapasztalatai alapján jól ismerte a periféria minden nyomorúságos problémáját. Műveiből komoly társadalomkritika olvasható ki, de nem direkten, nem szájbarágós módon. Olyan problémákra tudott rávilágítani, amelyek most, évtizedekkel később még aktuálisabbak, mint akkor.

A szegény feketék gyűlölködtek. A szegény fehérek gyűlölködtek. A fehérek és a feketék csak akkor keveredtek, ha sok pénzük lett. Voltak olyan fehérek, akik szerették a feketéket. De nagyon kevés fekete szerette a fehéreket – már ha egyáltalán akadt köztük ilyen. Még mindig nem tudtak elégtételt venni. És lehet, hogy soha nem is fognak tudni. Egy kapitalista társadalomban a vesztesek a győztesek rabszolgái, és több vesztesnek kell lennie, mint győztesnek. (Részlet Charles Bukowski 1989-es, Hollywood című regényéből – magyar fordítás: Pritz Péter.)

Rövid, karcos megállapítás, és egyáltalán nem nehéz belelátni az Egyesült Államok jelenét, illetve közelmúltját.

Nem próbálta, csinálta

Henry Charles Bukowski német anya és német-amerikai apa gyermekeként, Heinrich Karl Bukowski néven született 1920. augusztus 16-án, a németországi Andernachban. Bukowski hároméves volt, amikor a család átköltözött az Egyesült Államokba. Érdekes belegondolni, vajon mi lett volna Bukowskiból, ha a család Németországban marad. A 20-as években már szárnyait bontogatta az Adolf Hitler vezette náci párt, amely később hatalomra jutva világháborúba taszította a világot. Talán biztosra vehetjük, hogy Bukowski nevét ma nem ismernénk, ha ilyen körülmények között nő fel. Szerencsére nem így lett, és Los Angeles vált az otthonává.

A Bukowski család nem tartozott a legszegényebbek közé, de az amerikai társadalom perifériájára csúsztak.

Minderről, valamint az alkohollal való találkozásáról, első próbálkozásairól a női nem felé, megpróbáltatásairól egyik legjobb könyvében, az 1982-es Ham on Rye című regényében mesélt (magyar fordításban A kezdő címet kapta).

Valójában Bukowski előbb volt költő, mint regényíró. Egy 1981-es interjúban is elmondta, hogy tizenhárom éves korában kezdett el írni. Akkoriban folyamatosan fájdalmas kezelésekre járt a bőre miatt (lásd A kezdőben).

Hatalmas kelések jöttek ki rajtam, és semmit sem lehetett tenni ellenük. Azt hiszem, ez késztetett arra, hogy elgondolkodjak valamin, amin az ember ebben a korban nem gondolkodik túl sokat: a valóság fájdalmán és brutalitásán

– mondta Bukowski. Az egyetemet végül nem végezte el, állítása szerint több száz munkahelye volt, lényegében mindenféle fizikai melót elvállalt, de sehol sem maradt sokáig. Erről az időszakról az 1975-ben megjelent, öniróniával és rengeteg tragikomikummal fűszerezett Tótumfaktumban írt.

Versekkel kezdte

Harmincöt évesen már kőkemény alkoholista volt, vérző gyomorfekéllyel kórházba került, és majdnem meghalt. Miután kijött a kórházból, teherautó-sofőrként kapott munkát, és elkezdett verseket írni. Később véletlenszerűen egy texasi magazinnak küldött belőlük néhányat. Az utána következő időszakot így foglalta össze az előbb idézett 1981-es interjúban:

Azt gondoltam: felbosszantok egy öreg nőt, aki majd visszaküldi őket. Ehelyett kaptam egy hatalmas levelet egy nőtől, aki zseninek nevezett. Egyik dolog a másikhoz vezetett. Eljött meglátogatni, megismerkedtünk, összeházasodtunk. Aztán kiderült, hogy milliomosnő, és ez rossz volt. Két év után elvált tőlem, és én örültem neki.

Ezután találkozott Frances Smith költőnővel, akitől 1964-ben lánya született. „A lányom most 16 éves, zseniális, most érettségizett” – nyilatkozta Bukowski 1981-ben, de akkor már Linda Lee Beighle-vel élt együtt, akit 1985-ben feleségül vett, és az író haláláig együtt éltek.

Novellái és versei jelentek meg, de első, Post Office vagyis Posta című regényére 1971-ig kellett várni. Bukowski az 50-es és a 60-as években is dolgozott postai alkalmazottként, az itt szerzett élményei inspirálták az írásban. Innentől kezdve újabb és újabb regényeket írt, amelyek meghozták számára a sikert: 1975-ben érkezett a már említett Tótumfaktum, 1978-ban a Nők, 1982-ben a szintén említett A kezdő, 1989-ben a Hollywood és végül 1994-ben a Ponyva.

A Hollywood érdekessége, hogy annak a filmnek a születését meséli el, amelynek a forgatókönyvét Bukowski írta, és amelyből Barbet Schroeder rendezésében – Mickey Rourke, illetve Faye Dunaway főszereplésével – 1987-ben Barfly címmel (magyarul Törzsvendég) készült film. Egy kocsmai jelenetben statisztaként maga Bukowski is látható, amint egy sör felett ücsörög a pultnál.

A filmben Rourke játszotta Bukowski alteregóját, a lecsúszott, alkoholista Henry Chinaskit, akit a regényeihez alkotott meg az író. Chinaski, csakúgy mint Bukowski, iszik, nőzik és lóversenyre jár.

Bár Bukowski költőként is maradandót alkotott – telt házas felolvasóesteket tartott az Egyesült Államokban és pl. szülőhazájában, Németországban is –, regényei, az önéletrajzi ihletésű Chinaski-történetek teszik őt öröklétűvé az irodalomban.

Bukowski 1994. március 9-én halt meg. Los Angelesben nyugszik. „Don't try” – olvasható a sírkövén, vagyis „Ne próbáld”. Ő nem próbálta, csinálta.

Úgy írt, mintha forgatókönyvet írt volna

Minden összefügg mindennel, mert Bukowski halálának évében utazott ki Los Angelesbe Pritz Péter, aki aztán az elmúlt évtizedekben az író „magyar hangjává”, fordítójává vált. Több interjúban is elmondta, hogy a villamoson egy Magyar Narancs-lapszámban olvasott először Bukowskitól egy részletet, majd már Los Angelesben ugyanabban a könyvtárban kereste meg az író műveit, ahová korábban ő maga is járt. Pritz tervei között szerepelt az is, hogy meglátogatja Bukowskit, de addigra az író meghalt. Maradtak a könyvei, a rajongás, és így született meg a gondolat, hogy lefordítja a Ponyvát.

Ez volt az első Bukowski-regény, amely Pritz Péter fordításában a kétezres évek elején megjelent, aztán érkezett a többi is. Eddig tizenhárom kötet köszönhető neki, közöttük vannak verses és novellás összeállítások is, de ő fordította le Bukowski szórakoztató, fekete-fehér képekkel illusztrált beszámolóját az 1978-as európai körútjáról (a Shakespeare ilyet nem csinálta Cartaphilus Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2011-ben).

Pritz Péter maga is újságíró, zenei vonalon mozog, jelenleg az online Open Air Rádió vezető szerkesztője, emellett angoltanárként és műfordítóként dolgozik. Nem csupán azon munkálkodik, hogy még több Bukowskihoz jussanak a magyar olvasók, hanem például ő fordította le a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosának, Flea-nek LSD gyerekeknek című önéletrajzát (Helikon Kiadó, 2020), a Foo Fighters frontemberének, Dave Grohlnak A történetmondó című önéletrajzát (Helikon Kiadó, 2022), egyebek mellett pedig újrafordította Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban című kultikus regényét (Cartaphilus, 2011 / Trubadúr, 2017 / Helikon, 2020) is.

Ma talán ki sem adnák a műveit

Stílszerűen egy bárban, félhomályban találkoztunk Pritz Péterrel, hogy pár hangulatoldó sör után megfejtsük a Bukowski-hatást: mi a sikerének titka, miért szeretik millióan világszerte? Pritz Péter szerint mindannyiunknak van egy olyan énje, amit nem mer megélni:

Mindannyian szeretnénk Keith Richards, Ozzy Osbourne vagy Iggy Pop lenni, de ezt nem merjük bevállalni. Aztán itt van Charles Bukowski, aki egy olyan életről írt, amit élhetnénk mi is, ha igazán tökös csávók lennénk. És most természetesen nem csak az alkoholizálásra gondolok, hanem arra a konok, de elegáns kívülállásra, amivel az életét élte, és amiből a műveit is írta. A saját életében mindenki lázadó individuum szeretne lenni, de ezt nem mindenki teheti meg. Illetve csak kevesen. Amikor azonban Bukowskit olvassák, akkor azonosulni tudnak vele, mert azt mond, amit akar, azt csinál, amit akar – és ez mindig olyan vonzó. Senki nem szólhat be neki, százötven állást hagyott ott, csak gépel otthon, miközben békésen, csendesen meghágja a világot.

Pritz kiemelte, hogy Bukowski még írógépen dolgozott, többnyire alkohol társaságában. „Ha részegen írsz az írógépeden, akkor nem akarsz rengeteg jelzővel nagyon-nagyon hosszú mondatokat írni, hanem csak a lényegre törekszel. A legegyszerűbb stílusban a lehető legnagyobb hatást tudta elérni. Bukowski úgy írt, mintha mindig forgatókönyvet írt volna, bár ez nem biztos, hogy tudatos volt, csak ezt a benyomást keltik a művei” – jegyezte meg Bukowski stílusával kapcsolatban magyar fordítója.

Pritz Péter szerint Bukowski titka az, hogy mindenki kap tőle valamit; kortól, nemtől függetlenül saját identitása, szexuális habitusa és társadalmi hovatartozása alapján le tudja vetíteni otthon Bukowski „forgatókönyvéből” a saját életére reflektáló kisfilmjét.

Bukowski gyakran volt obszcén, trágár, szókimondó, magasról tett a politikai korrektségre, a nőkkel való viszonyát pedig aligha lehet romantikusnak nevezni, ámbár nagyon tudott szeretni, és emiatt szenvedni is. Arra a kérdésre, hogy ha ma élne, és most kezdene el írni, félresöpörnék-e a jelenkor morális ítészei, Pritz azt válaszolta: vélhetően igen.

De az a jó, hogy 1920-ban született, az 1950-es években kezdett el komolyabban írni, az 1980-as évek végére lett befutott író, vagyis addigra már harminc éve írt, és amióta meghalt, halhatatlan. Szerintem Bukowskit már nem lehet eltörölni. Harminc év telt el a halála óta, és azóta sokkal népszerűbb, mint valaha volt

– mondta a fordítója.

Annak, aki most merülne el a Bukowski-életműben, Pritz Péter A kezdőt ajánlja: „Ha valaki meg akar ismerkedni Charles Bukowskival, és képbe akar kerülni azzal, hogy miért lett az az ember, aki, akkor A kezdőből megtudhatja. Az élete első kb. húsz évéről szól.” A kezdőben minden traumája benne van, amelyek azzá a költővé és íróvá formálták, ahogyan a világ megismerte őt, és ahogyan milliók rajonganak érte.

Mint azt megírtuk, hét év után először jelenik meg Charles Bukowskinak új könyve itthon: a Troubadour Books Kiadó és a Vörösbegy Könyvek gondozásában érkezik A város legszebb nője című novelláskötet, amit szintén Pritz Péter fordított. Emellett a kiadó tovább gondozza az író életművét Magyarországon, régi-új és eddig még ki nem adott köteteket terveznek megjelentetni (az életműsorozat magyar fordításának már Facebook-oldala is van: Charles Bukowski fordítva). A város legszebb nője első bemutatója április 10-én lesz a budapesti Nemdebárban.

(Borítókép: Charles Bukowski amerikai író és költő megjelenik az „Apostrophes” című talk show-ban 1978. szeptember 21-én Párizsban. Fotó: Ulf Andersen / Getty Images)