Nyolc év után ismét arénakoncertet adott a Quimby – igaz, kicsit másképp

Ha egy hete kijelentettük, hogy kamaszokkal volt tele a Dome, most megkockáztatjuk, hogy zömében a szüleik – sok esetben nagyszüleik – generációja látogatott el a szombat esti koncertre. Idén 33 éves a Quimby, a közönségük velük együtt nőtt fel, nem csoda, hogy tinédzserré szellemültek át a bulin – sokan úgy nyomták a táncot (és/vagy az alkoholt), hogy majd szétestek. 

Második felvonás

A Class & Roll-projekt nem új keletű dolog, a Quimby és a Danubia Zenekar először 2018-ban dolgozott együtt, akkor a Quimby-dalok a szimfonikus zenekar felkérésére szólaltak meg áthangszerelve. Mivel a közös munkában rengeteg inspiráció és lehetőség rejlett, hat év után újra összeálltak: a március 9-i Class & Roll karmestere Balassa Krisztián volt, a zenei átiratokat Ott Rezső zeneszerző komponálta.

A zenészek már több mint fél éve készültek a 2024-es bulira: az MVM Dome-ban a hallgatóságnak a színtiszta rock and roll mellett szimfonikus átiratokat és sosem hallott hangszerelésben megszólaló Quimby-slágereket ígértek. Sőt valódi összművészeti eseményként aposztrofálták, hiszen a műsorhoz új vizuális koncepció is készült.

Sohavégetnemérős

Varga Livius, a Quimby minden szempontból ütős zenésze korábban azt ígérte, a koncerten végigutazhatunk a teljes Quimby-palettán: az Ékszerelmére nagy slágereitől kezdve a legutóbbi nagylemezen hallható dalokig rengeteg nóta el fog hangzani. Nem beszélt mellé, ugyanis több mint két órán keresztül nyomták a show-t, és tényleg pörögtek a dalok.

Pedig a nyitány, már ami a koncert kezdetét jelenti, egy pillanatra megtorpantotta a múltidézést.

azt hitték, a koncertet el sem tudják kezdeni, ám szerencsére az egész csak vaklárma volt. A 20 órai kezdés helyett 20 óra 17 perckor kivonult a színpadra a Danubia, és ráhangolta a közönséget a következő két órára. 20 óra 21 perckor megérkezett a Quimby is, a türelmetlenül fészkelődő hallgatóság pedig hatalmas Na végréket szólt oda egymásnak.

A Quimby rajongótábora amúgy nem kapkodta el az érkezést, a koncert előtt tíz perccel még úgy tűnt, bőven lesz helyünk, a kezdésre aztán egész sokan lettünk, de lapjára így sem kellett állnia senkinek.

Az ígért vizuális élmény már az Androidő című nyitószámnál megmutatkozott: steampunkhatású háttérvetítés adta meg az est kezdőlöketét. Minden számhoz más háttér dukált, a szemek bőven kielégülhettek az izgalmas és felettébb változatos vetítésektől és fényelemektől. A fényre és a videotechnikára láthatóan társművészetként tekintettek. A vetítések mintegy 400 négyzetméternyi ledfalon tárultak a közönség elé.

Az a fránya megafon

Ami a dalokat illeti, voltak számok, amelyekhez a Danubia Zenekar apró kis hangulatokat tett hozzá, de főleg a Quimby játszott, míg voltak olyan nóták, amelyeket Kiss Tibiék eredeti valójukban, szimfonikus kíséret nélkül adtak elő. Az olyan dalokat, mint a Varga Livius énekelte A prófétát viszont csak a klasszikus zenészek kísérték.

Egónia, Forradalom, Halleluja, Libido, Káosz amigos (Nika kisfiának kérésére), dzsesszes Johnny Cash-átirat – volt itt minden, magyar és angol dalok vegyesen, igaz, a dallista velejét azért a magyar számok adták.

A megafonnal előadott dalból ugyanakkor semmit nem lehetett érteni, Quimby-laikusként (a háttérből, valamint az egy-egy kiszűrődő szóból ítélve) a Ventilátor bluesra tettem a voksom. Tetszett ez a megvalósítás, a furcsa, de ötletes elem, kár, hogy tényleg a hangzás rovására ment a trükk. 

Quimby-energia

Aztán felcsendültek a klasszik Quimby-nóták, először az Autó egy szerpentinen, a mellettem álló biztonsági pedig poénkodva odaszólt, hogy a közönség 90 százaléka emiatt jött. Valószínűleg igaza volt, hiszen itt éreztük igazán, hogy Quimby-koncerten járunk. (Ugyanez vonatkozik a Most múlik pontosanra is...)

Meg vagyunk hatódva, az a helyzet, és az ADHD-m sem csillapodik itt a színpadon

– szólt a közönséghez a koncert második felében Kiss Tibi, akinek láthatóan megmelengette a szívét a közönség energiája, a zenészek felé áradó szeretete és tisztelete.

A koncert, bár alapból pörgős, műfajilag változatos és vizuálisan élvezetes volt, kicsit hosszúra sikeredett. A securitys munkatársak másfél óra után már kétségbeesetten néztek rám, hogy tudom-e, hány szám van még hátra. Azt nem, feleltem, csak hogy állítólag több mint két órát játszanak. Na, itt volt egy kis fintorgás, néhányan már a közönség soraiból is várták a buli végét, de ők eleve a tömeg végén álltak. 

A bár a színapadon látszott, hogy az énekesek is fáradnak, a Quimby azonban hozta, amit vártunk tőle: három és fél évtized után is hangulatos, vibe-olgatós muzsikákkal és koncertélménnyel ajándékozta meg a közönséget.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)