Kocsmában „szabatta át” a fejét, amikor zavarta a szépfiúskatulya

Zayzon Zsolt, a Thália Színház társulatának mindent bíró székely sztárja a beszélgetésben többek között elárulta, hogy

• miért nem fél a színházban,
• mitől fél a színházon kívül,
• miért verekedett fiatalon,
• mi vonzza a rendezésben,
• és mit jelent székelynek lenni.

A néha már-már illuzionista trükköket idéző színpadi karakterváltások komoly fizikai erőnlétet kívánnak meg. Sokat sportol?

Fiatal koromban komolyan sportoltam, jelenleg falat mászok. A fiammal bukkantunk rá erre, és nagyon élvezem.

Mit sportolt fiatalon?

Tizenhárom évig jéghokiztam, a gimi alatt végig kosaraztam. Még a főiskola alatt is játszottam a Maros megyei bajnokságban. Amikor már Pécsett dolgoztam, vendégek voltunk a kaposvári Csiky Gergely Színház kosárcsapatában, és meg is nyertük a Somogy megyei amatőrbajnokságot. Pedig voltak olyan csapatok, ahol három-négy exprofi tolta, és tényleg egész komoly meccsek dübörögtek. Utána jött egy időszak, amikor szinte semmit nem sportoltam. Főleg, amikor megszületett a fiam, mert akkor megvontam magamtól ezeket a „hobbikat”. Tavaly találtam rá Samuval a mászásra, ami csodálatos élmény, és rájöttem, hogy ez is kell, mert nagyon bezártam magam a színházba.

Ezt hogy érti?

Észrevettem, hogy szinte csak a színháznak élek. Most próbálom kidugni a fejem.

Ezt az önkéntes bezárkózás már huszonkét éve tart. Még mindig annyira szeret játszani, mint amikor úgy döntött, hogy színész lesz?

Szerencsére igen. Nyilván vannak nehezebb időszakok. Ilyen volt például idén, amikor be kellett ugranom a Farsang című előadásba, miközben a saját szerepeim is rengeteg energiát igényeltek. Az ilyen „ugrások” egyre nehezebbek, az idegrendszer elkezd félni.

Félve is megoldotta?

Persze, de amikor elkezdtem tanulni a szöveget, és azt mondtam, hogy az első jelenet megvan, gyorsan jött a stressz.

Mitől stresszelt?

Attól például, hogy bár úgy éreztem, tudom a szöveget, amikor letettem a példányt, tíz perc múlva arra gondoltam: mi van, ha ez a színpadon nem megy? Utána jött az Egy a ráadás, amiről tudtam, hogy embert próbáló lesz, ráadásul ezeknél a karaktereknél sem szerettem volna a felszínnél maradni.

Egy emelet, egy karakter

Hogyan készült fel arra, hogy ebben a darabban másodpercek alatt kell átugrania egyik karakterből a másikba?

A harmadik emeleten lakom, többnyire gyalog járok, nem liftezek. Elkezdtem azzal játszani, hogy az elsőre Billyként mentem föl, a másodikra Ruppertként, a harmadikra mint Michael. Azt az elején is tudtam, hogy itt a testtartással muszáj operálni, hiszen sokszor csak egy pillanatra villannak föl a figurák. Tehát mindegyiknél le kell rakni egy biztos alapot, és nagyon külön kell választani a karaktereket. Bár a darab műfaját tekintve bohózat, ugyanúgy álltam hozzá, mintha Csehov-szerep lenne.

Azzal a különbséggel, hogy ott egy színésznek egy karaktert kell összeraknia, itt viszont mindjárt hármat.

Igen, de én mindig szerettem ezeket a feladatokat. A Tháliában nagyon sok stílusgyakorlatot kell játszanunk, és valahogy az egész pályafutásom során törekedtem is arra, hogy ne skatulyázzanak be.

Hogy lehet ilyesmire törekedni?

Például úgy, hogy amikor Marosvásárhelyen, fiatal színész koromban úgy éreztem, hogy be akarnak tenni a szépfiúskatulyába, szétverettem az arcomat.

Hogyan?

Egy kocsmai verekedéssel.

Mit művelt?

Belekötöttem egy társaságba, és onnan ment magától.

Sikerrel járt?

Kaptam rendesen.

Megérte?

Akkor úgy éreztem. A saját belső képem nem mindig egyezik azzal, amit rólam gondolnak. Régen nagyon nem szerettem, amikor azt mondták, hogy a színpadon legyek szépfiú. Valószínűleg ez is egyfajta belső bizonytalanságból eredt.

Milyen szerepek érdekelték?

Gimnazista koromban kezdtem beleásni magam a szépirodalomba. Nagyon megfogtak például Dosztojevszkij őrült figurái. Az őrültek mindig sokkal jobban érdekeltek, és színészként volt bennem olyan félelem, hogy ezekről lemaradok.

Skótok, székelyek, csibészek

Ehhez képest jól érzi magát a Tháliában?

Jól. Már az ötödik évadot töltöm itt, és szerencsére elég sok stílusgyakorlatot kellett csinálnom. Most jutottam el oda, hogy újra hiányzik az, hogy egy embert formáljak meg. Klasszikus értelemben vett szerepben, amelynek íve van, eleje, közepe, vége, eljut valahova, fejlődik. Mélyreható szakmai vágyaim kezdtek újra bimbózni.

Az Egy a ráadás című darab másfajta feladat, de szintén színészi bravúrt igényel. Három teljesen különböző karaktert kell megformálnia, akik ráadásul ikrek. Az egyik majdnem a butaságig egyszerű srác, a másik egy vagány, a harmadik meg professzor. Ráadásul abban a pillanatban, ahogy karaktert vált, a nézőnek azonnal tudnia kell, hogy most éppen kit lát. Mire támaszkodik?

Michael például egy skót csibész, akinek az eredeti verzióban erős skót akcentusa van. A mi változatunkban Tasnádi Csaba rendező eredetileg valami palócra gondolt. Nekem viszont a székely stílus jobban kézre állt, így végül ennél maradtunk.

Merthogy maga is székely?

Természetesen. Székelyföldről származom, édesanyám gyergyói székely, édesapám pedig háromszéki.

Tudja, honnan származik a családneve?

Azt mondják, hogy a zajzon egy úz törzs neve volt. Azért telepítették le őket a határra, mert elég vadak voltak, és ha jött az ellenség, akkor őket üsse, vágja először. A Nyíri–Zayzon család az 1200-as években kapott kutyabőrt. A régi időkben folyamatosan kaszaboltak, ők meg mindig ott voltak valaki mellett. A famíliánk például részt vett a Bethlen elleni gyilkossági kísérlet leverésében is.

Ezek szerint családilag is érintett a Tündérkert című sorozatban, amelyben Thurzó György nádort alakította?

Vannak családi szálak, 1600-valahánytól megvan a családfánk. Ez a família soha nem lett nagy nemesi család, de egészen érdekes története van.

Vissza a jövőbe, tehát ebben a vígjátékban találhatunk egy skót–székely szálat, de honnan jött Ruppert, a klasszikafilológus karaktere?

Ehhez is van kötődésem. Pedagóguscsaládból származom, édesanyám tanítónő, édesapám földrajz-biológia szakos tanár. Apám tipikus filosz, és egy sor tulajdonságát örököltem. Teljesen másképpen nőttem fel, mint ő, egész másképp használom a testem, mégis sokan azok közül, akik ismerték fiatal korában, azt mondják, hogy rengeteg hasonló gesztusunk van. A genetikai kódot nem lehet megmásítani. Amikor Ruppert bőrébe bújok, előttem van apukám, amikor valamiről elkezd magyarázni, és olyankor átalakul a testtartása. Ha olyasmiről kellett beszélnie, amit nagyon tudott, valami megváltozott rajta. Érdekes kívülről megfigyelni, hogy a szellemi magabiztosság testtartásbéli különbséget is okoz. Ebből próbáltam megfogalmazni ezt a figurát.

A harmadik karakter Billy, aki nagyon egyszerű srác.

Nála is próbáltam egyfajta fejlődéstörténetet találni. Megmutatni, hogyan szabadul fel ez a rebbenékeny, mindent a barátjára hagyó fiú, hogyan válik magabiztossá.

Erre az egyszerűségre is volt mintája?

Nem, én találtam ki ezt a körömpiszkálós, behúzott hátú figurát. Nála az a vezérelv, hogy amit mondanak neki, az úgy is van.

Ebből az attitűdből mennyi van meg Zayzon Zsoltban?

Szerintem mindenféle karakter ott él bennünk. Én például, mivel ebben nőttem fel, a világ bármelyik színházában biztonságban érzem magam. Nagyon komoly kudarcra nem számíthatok, mert tudom a dolgokat. Viszont a külvilág ijesztő néha.

Mi benne a félelmetes?

Ha például el kell mennem a postára kifizetni egy csekket, az nekem nyűg, gond. Amikor el kell intéznem egy hivatalos ügyet, mindig hagyom a körmömre égni, mert valósággal rettegek az ilyesmitől. A színházon belüli attitűdöm sokkal magabiztosabb, hiszen ismerem a hely törvényszerűségeit, de ahogy innen kimegyek, bármikor adódhat olyan helyzet, amiben teszetosza vagyok.

Ehhez képest azért elég sokat váltott. Marosvásárhelyen elvégezte a Színművészeti Egyetemet, utána fix helye volt a színházban, tanársegédként oktatott is az egyetemen. Nyitva állt az ajtó a rendező szakos doktori diplomához, erre beleugrott az ismeretlenbe, és átjött Magyarországra.

Igen, két sporttáskával.

Aztán itt is körbejárta az országot. Volt Pécsett, Szombathelyen...

Miskolcon, Kecskeméten, Pesten. Egész komoly kört írtam le.

Ez inkább szakmai bátorságra vall, mint teszetoszaságra, hiszen sokan belekapaszkodnak a biztosba.

Már ismerem annyira magam, hogy tudjam, nem fogok belelustulni abba, hogy immár az ötödik évadot töltöm a Thália társulatában, ahol biztos helyem van. Régebben viszont élt bennem egyfajta félelem a megtorpanástól. Ez abból is eredhetett, hogy láttam kollégákat, akik évtizedekig ugyanabban a vidéki színházban dolgoztak, tudták, hogy a közönség szereti őket, és már nem tépték szét magukat a próbákon, az előadásokon. Kevés olyan idős vidéki színésszel találkoztam, aki elégedett lett volna a karrierjével.

Sok elégedett idős budapesti színésszel találkozott?

Nem. Ez egy fura szakma egy pici országban. Ha egy olyan sorozat, amilyen a Tündérkert is volt, Amerikában készül, abban egy szerep nem csak arra elég, hogy a színész kifizethesse belőle az adósságait. Nekünk ennyi adatott. De nem panaszkodom, hiszen minden fiatal magyar kolléga vágyik arra, hogy Pesten legyen színész. Ez nekem megadatott.

A másik oka annak, hogy átjött Magyarországra, a filmezés volt. Ez mennyire valósult meg?

Beindult, aztán egyelőre leállt.

Mennyire tartja motiváló erőnek a pénzt?

Pénzügyekben nem vagyok erős. Nyilván jó lenne, és egyre kínzóbb vágyam is az, hogy legyen saját otthonom. Tizenhét évesen felbatyuztam, azóta járom az országot albérletről albérletre, amelyeket soha nem éreztem otthonomnak. Amikor hazamegyek a szüleimhez, akkor érzek egyfajta megnyugvást. Ezért is szoktam nyaranta minél több időt tölteni Csíkszeredában a barátaimmal, a szüleimmel. Az is lehet persze, hogy ha végre sikerül összeszednem annyi pénzt, hogy legyen egy lakásom, rádöbbenek, hogy nem is ez volt az oka a bizonytalanságomnak.

Haza és otthon

Hanem mi?

Íróként Kurt Vonnegut az abszolút kedvencem. Két-három évente újraolvasom az összes könyvét. Amerikaiként és bevándorlóként fogalmazza meg magát, bár Amerikában született. Nem tudom pontosan elmondani, miért és hogyan, de bennem is van egy hasonló érzés. Pedig a dédnagyapám és a dédnagyanyám Budapesten élt.

Gondolkodott olyasmin, hogy tovább is mehetne?

Meg sem fordult a fejemben. A Magyarországra költözést nyilván nem úgy éltem meg, hogy egy idegen országba jöttem. Csak az nem érti, aki nem akarja megérteni, hogy egy székelynek mindig Budapest a fővárosa, nem pedig Bukarest. Ennyi idő után sem lehetett kiirtani ezt a fajta öntudatot, ami szerintem nagyon szép dolog. Nem szeretem, amikor ezt valaki meglovagolja, azt sem, amikor visszaél vele, egyszerűen csak mint tényt kellene ezt is jól kezelni.

Azt mondta valahol, hogy egy különleges adottsággal rendelkezik, amelynek révén előbb-utóbb valóra válnak a vágyai. Mi az, amiről most úgy gondolja, hogy előbb vagy utóbb meg kell valósulnia?

Arról nem beszélhetek, mert titok, de nyilván szeretnék sokat filmezni.

Van egyéb nem titkos vágya is?

A másik vágyam, amiről beszélhetek, és beszélek is, a meg nem szűnő színházi autizmusomhoz kapcsolódik. Szeretnék többet rendezni.

Nagyon tetszett a Thália Télikertjében látható rendezése. Martin McDonagh A koponya című fekete komédiáját állította színre. Nyilván van tehetsége ehhez is, de miért fontos egy színésznek, hogy rendezzen?

Ahogy telnek az évek, egyre inkább foglalkoztat az, hogy ne csak egy szereppel, hanem az egész történettel foglalkozzam. Sokkal komplexebb és bonyolultabb dolog, és nagyon más idegrendszert, más neuronokat mozgat meg. A rendezés ráadásul színészként is visszahat rám. Sok mindenre megtanított például azzal kapcsolatban, hogy mennyire másképp kellene hozzáállnunk egy-egy próbafolyamathoz.

Milyen értelemben?

Néha akad egyfajta slendriánság. A magyar színházakban kialakult gyakorlat a nagyjából hathetes próbafolyamat a premierig. Azt gondolom, hogy színészként kutya kötelességünk arra trenírozni magunkat, hogy ha hat hét van rá, akkor hat hét alatt kell elkészülni. Sokan finiselnek a színészek közül. Lazáznak négy hétig, majd az utolsó két hétben megnyomják. Ilyenkor fölteszem a kérdést, akár a saját színházamban, akár másutt: mi lenne, ha ügy volna minden színész számára egy-egy bemutató? Mi lenne, ha azt a hat hetet tényleg nagyon komoly, koncentrált állapotban, közös alkotókedvvel csinálnánk végig? Úgy, hogy mindenki valamilyen szinten félreteszi az egyéb bajait. Nyilván létezik magánélet, amióta gyerekem van, nekem is rengeteg feladatot kell beosztanom, de úgy érzem, ez nem lehet kizáró ok.

Rendezőként mit tart fontosnak?

Még nem tartom magam rendezőnek, de amikor rendezek, azt gondolom, hogy amikor az ember ebbe pozícióba kerül, kutya kötelessége nagyon felkészülni. Ki kell találnia, mit is szeretne, de gondolkodnia kell egyéb opciókon is.

Ez nem bizonytalanság?

Nem, ez szükséglet. Amikor Cseke Péter osztályát tanítottam Kecskeméten, egy Három nővér-vizsgát csináltunk a gyerekekkel. Ott volt a fejemben, hogy mit akarok, de egyszerűen nem állt össze a próbákon. Hosszú-hosszú ideig másra hárítottam a felelősséget, ám egy éjszaka hirtelen leesett, hogy ez szimplán nem működik. Elméletben csodálatos, de nem lehet a gyakorlatba átültetni. Ilyesmire is számítani kell egy rendezés alatt, akkor is, amikor maximálisan felkészült a rendező. Ráadásul ezeken túl is rengeteg tényezőre kell figyelni. Nyilván nem lehet az összes színész hat hétig végig jó passzban, tehát ápolni kell a lelküket, odafigyelni arra, ki hol tart éppen. Színészként én is elvárom ezt.

Szokták ápolni a lelkét a rendezők?

Például az Egy a ráadás alatt nagyon-nagyon szép volt az a figyelem, amit Tasnádi Csabától kaptam. Nagyon igyekezett koncentrálni arra, hogy ne menjek tönkre. De volt már rossz tapasztalatom is.

Milos Forman könyvében olvastam, hogy a színészet nagyon egyszerű. „Megveted a lábad, belenézel a partner szemébe, és elkezdesz igazat beszélni!” Ez tényleg ennyire egyszerű?

Ez egyáltalán nem egyszerű, de én is ezt hoztam otthonról. Apám egyetlen életviteli tanáccsal látott el. Azt mondta, mindegy, mit csinálsz, de tegyél bele mindent, próbálj meg a tudásod szerint a legtöbbet kihozni belőle, végezz becsületes munkát. Bármennyire is „hülyegyerek” voltam akkoriban, szeretem annyira a szakmámat, hogy ezt a tanítást sohase felejtsem el.

(Borítókép: Zayzon Zsolt játszik Marc szerepében Yasmina Reza Művészet című darabjának fotós próbáján a Thália Télikertben 2020. szeptember 2-án. Fotó: Mónus Márton / MTI)