Slash és zenekara olyat tett Budapesten, amit korábban még sehol

A rockzene talán legközismertebb gitárosát valószínűleg kevés embernek kell bemutatni. Bongyor haj, nagy cilinder, aranyszínű Gibson Les Paul-gitár, na meg az elhagyhatatlan napszemüveg, plusz néhány évtizeddel korábban pár szál bagaretta. Slash egy életre, vagy inkább jó pár emberöltőre beírta magát a rocktörténelembe a Guns N‘ Roses tagjaként –

Viszont ha valaki igazi ikon, akkor az anyazenekar szakadása sem állhatja útját életpályájának, amit a Les Paul-gitárok rajongója be is bizonyított. Noha volt egy-két tévút, vagy kevésbé sikeres formáció, amiben megfordult, szólókarrierje és vendégszereplései életben tartották a legendát, amely 2010 után éledt igazán újjá.

A fent említett évben ugyanis megjelent első szólólemeze, amelyhez persze kellett koncertzenekar. Az akkori Slash című album, amin Ozzy Osbourne-tól kezdve Adam Levine-en és Lemmy Kilmisteren át egészen Fergie-ig és Chris Cornellig mindenki szerepelt, hozott egy igazi vérfrissítést, egy új áttörést,

További négy lemez jelent meg az Apocalyptic Love-tól (2012) a 4 című albumig (2022), elérkezve a mai naphoz, amikor már az sem jelent kihívást Slashnek és társainak, hogy egy több mint kétórás bulit szünet nélkül, majd’ húsz dallal végigtoljanak, és ne a Guns N‘ Roses-számok, vagy a feldolgozások domináljanak, hanem saját, elmúlt másfél évtizedben lefektetett munkásságuk.

Extra a magyar közönségnek

Persze a mostani koncertlista jelentős részét az új lemez dalai tették ki, de minden albumról érkeztek jól ismert szerzemények, akár a World On Fire, a Driving Rain vagy a mára slágerré vált Anastasia. Slash debütáló szólólemezéről azok a dalok szólaltak meg most is – a fellépés legnagyobb sikereiként –, amelyek a rendszeres koncertszettet alkotják. Ilyen az eredetileg is Myles Kennedy által énekelt Back From Cali és Starlight, vagy az azóta eltávozott Lemmy Kilmisterrel közös dal, a Doctor Alibi, amit szokásosan

A basszerező énekes ezenfelül két másik dalt is énekelt a színpadon: egyik a szintén bejáratott Always on the Run Lenny Kravitztől, azonban a másik nóta valódi meglepetés volt. 

Valamiért a magyar közönségnek gyakran kedveskednek nemzetközi sztárfellépők valami extra fűszerrel, amit most Slashék sem hagytak ki. Minden koncertjükön elő szokott kerülni egy-egy Guns N‘ Roses-dal is, amik közül leggyakrabban a Bad Apples vagy a Don‘t Damn Me hangzik el. A mai kivétel volt. Még Kerns is megjegyezte, hogy szerencsés gazfickók vannak a Dome-ban, hisz premiert hallhatnak,

Persze nem volt hálátlan a nézősereg, volt üdvrivalgás dögivel. Todd Kerns ráadásul olyan erővel hozta Axl Rose visító vokáljait, hogy majd’ leszakadt az arcunk – még az utolsó kitartott hangot is frankón elcsípte, ami nem piskóta. Ezen a ponton muszáj kiemelni a basszeres énekes teljesítményét, aki nem csupán hangszerén állt helyt, hanem vokális adottságai is figyelemreméltóak – az esetek zömében ő adja a magas vokálokat Myles Kennedy mellett, akinek szintén nincs alacsony hangja. Emellett rendelkezik azzal az abszolút szemtelen és pofátlan rocksztárattitűddel, amivel hergeli, pörgeti és szórakoztatja a közönséget kétszáz százalékon, szünet nélkül.

Okos döntés

A teljes The Conspirators érdemel egy extra pacsit, ugyanis poénosan kedveskedtek a magyar közönségnek „DAMMIT” feliratú piros-fehér-zöld zászlóval a színpadon, trikolór pólóval Kernsen, valamint Bren Fitz, a banda dobosa magyar címeres, piros sportmezt viselt. Energiában egy percig sem spóroltak. Rohangáltak (persze nem Fitz, a dobbal), tomboltak (na, azt már Fitz is), mindenféle apró show-elemmel spékelték meg a bulit egymás gitárjainak pengetésétől a közönség énekeltetéséig.

Szintén odatette magát Myles Kennedy is, bár az énekes hangja kissé fáradt volt. Ez viszont semmit sem vett el abból, hogy a közönségre milyen fantasztikus hatást tudott gyakorolni, csupán érződött, hogy egy-két magas hangnál spórol az energiával, finoman variál az éneken – vagy a közönségre hagyja. Ennek ellenére egy hamis hangot sem hozott, így minden apró kis pihenő,

Aztán persze – ha már miatta mozdult meg a többezres tömeg – kicsit dumáljunk Slashről is. Megjelent az ikonikus szettben az ikonikus hangszerrel, és annyit vett ki a buliból, amennyit illedelmesen ki lehetett, miközben beletette a full energiát. Annyira maximumon pörgött, hogy valószínűleg egy futballcsapatnak elegendő izzadságot termelt ki egymaga, ami még a gitárján is ömlött végig.

Emellett, ami igazán szimpatikus volt, hogy szemben a legtöbb híres gitárossal, Slash nem próbált túlzóan virtuózkodni. Noha szinte minden dalban volt egy-egy szóló betét, ezek sosem mentek a buli vagy a hangulat rovására, sosem esett át a ló túloldalára. Összesen kétszer kapott nagyobb teret, hogy ami a csövön kifér, azt kipörgesse, annak ellenére, hogy több mint 20 szám ment le a koncerten.

Egyszer, úgy a buli közepén, tekert egyet – itt vagy tíz percig szólózott, az élete során felszedett összes technikai húzást összehegesztve –, utána pedig a koncert legutolsó dalánál, az Anastasia végén. Ezáltal meg tudta mutatni, hogy ő továbbra is az a rocklegenda, aki, de a közönségnek nem nagyon adott esélyt, hogy besokalljon. Ennél a két alkalomnál Myles Kennedy is beszállt a gitáros körbe egy hathúrossal, hogy adjon némi extra testet a zenének, és ne csak ácsorogjon közel negyedórát a színpad szélén.

Ragyogjon mindenki!

Az énekes is megcsillogtatta egy-két helyen, hogy nem véletlenül olyan ismert a neve. Ezekre spórolt az energiával, és hibátlanul kivitelezte az összes bravúrt. Mellette a dobos, Bren Fitz is ragyogott kicsit a World On Fire-ben, amihez flitter sem kellett. Dobszólókat megszégyenítő, hatalmas ovációt kapott érte – akárcsak akkor, amikor az Elton John-átdolgozás (mert ilyen is volt), a Rocket Man alatt zongorán kísérte a bandát ütőshangszere helyett.

A színpadi látvány talán ez alatt a dal alatt volt a legsepciálisabb, de itt is viszonylag minimál. A koncert nem a nagy effektshow-ra ment. Egy darab molinó a háttérben, fényekből nem több, mint ami valóban szükséges, és kész. Az össz díszlet – a magyar zászlón kívül – az erősítők tetejére felpakolt játékok voltak: bólogatós fejű rohamosztagos-figura, Godzilla-baba, gumidinók,

A bulit a Rocket Man után szokásosan Slash szólókarrierének sikerslágerével, az Anastasia című dallal zárták. Ezután megtörtént a jól ismert pengető- és dobverőosztogatás, néhány setlist is kiment, meg némileg rendhagyó módon – ha jól láttuk a távolból – használt dobbőröket is kiosztott Fitz.

A majd' telt házas buli – a küzdőtér fullon volt, a lelátók is népesek, egyedül a kiemelt álló szekcióban volt egy tíz-húsz százalékos embermínusz –, amit Slashék előtt a Mammoth WVH, Wolfgang Van Halen bandája pörgetett fel, hangulatában és hangzásában is élvezhető, szórakoztató volt. Egy gitárközpontú zenénél a riffek „érthetősége” kritikus kérdés, de a Dome hangosítói remekül megugrották ezt a feladatot. Az ének is kivehető volt, a basszus megszólalt, a dob pedig tisztának hatott – legalábbis a mi, 103-as szektorunkból így hallottuk.

Egyedül talán a kamerás urak munkásságát lehet egy ponton, mondjuk úgy, érdekesnek nevezni. Számos szuperközelit kaptunk Slash arcáról, de úgy, hogy még a napszemüvege tükröződésében is nézhettük, ő kb. mit lát. Ugyanilyen részletes látványt adtak a gitárlegenda kézjátékáról, az énekesek arcrezdüléseiről − valamint az első sorban csápoló egyik hölgy telt kebleiről. Érdekes megmozdulás, de nem leszünk álszentek:

Ezt leszámítva egy szinte hibátlannak mondható koncertet kaptunk, amit szemlátomást a banda és a közönség is élvezett. A ki- és bejutás is gyors, egyszerű volt, extra metrókocsi érkezett a tömeg eloszlatására, valamint a kötelezően felvásárolandó műanyag poharakból is a koncerthez illő, cilinderes kígyó mintájú, kimondottan tetszetős verziót kaptunk. Technikailag minden adott volt, innentől csupán ízlés kérdése, ki hogyan élte meg az estét. Mi jól szórakoztunk.

(Borítókép: Slash Budapesten, az MVM Dome színpadán 2024. április 19-én. Fotó: Németh Kata / Index)