A 2024-es Biennálé olyan művészeket részesített előnyben, akik még soha nem vettek részt a Nemzetközi Kiállításon – igaz, közülük többen bekerültek már a Nemzeti Pavilonokban, kísérő rendezvényeken vagy más módon megvalósult eseményekbe, ahol képviselhették országaikat.
Az idei téma, vagyis a Stranieri Ovunque a párizsi eredetű és palermói székhelyű Claire Fontaine kollektíva 2004-ben megkezdett munkasorozatából származik. A művek különböző színű neonszobrokból állnak, amelyek számos nyelven jelenítik meg a kifejezést. A Stranieri Ovunque eredetileg azonban egy torinói kollektíva nevéből származik, amely a 2000-es évek elején a rasszizmus és az idegengyűlölet ellen harcolt Olaszországban. Ez a törekvés a Biennálén is érzékelhető.
A Stranieri Ovunque kifejezésnek több jelentése is van. Először is, bárhová mész, és bárhol vagy, mindig találkozol külföldiekkel. Ők, mi mindenhol ott vagyunk. Másodszor, bárhol is találod magad, legbelül mindig külföldi vagy
– idézi a Biennálé a kurátor szavait.
Etomológiai értelemben az „idegen” szó a „furcsa” (angolul queer) kifejezéssel is azonosítható. A queer kifejezés azonban a szexuális kisebbségeket is lefedi, a kiállítás pedig ezeket az alkotókat és műveiket (is) állítja a középpontba. Sőt nemcsak a szexualitásukban és nemi identitásukban eltérő alkotók munkáit láthatjuk, de a
Vagyis akármilyen szociális, a „sztenderdtől eltérő” háttérrel rendelkezzen a művész, nem számít, az alkotások önmagukért beszélnek. Az eseményen bárki és mindenki képviselheti magát, kultúráját, értékrendjét és persze országát.
Spanyolország: A főbejárathoz legközelebb eső épület, a spanyol pavilon első ránézésre nem volt túl bizalomgerjesztő, azt hittük, egy újabb megrázó „migránsozás” (szívfacsaró fotók felsorakoztatása) szemtanúi leszünk, ám nem is tévedhettünk volna nagyobbat.
Ahogy beléptünk az ajtón, és megpillantottuk az első műalkotást, máris elkönyveltük, hogy ez az egész biennálé legjobb tárlata, holott nem volt viszonyítási alapunk. A megérzésünk nem csalt, e sorok szerzője teljesen beleszeretett a Pinacoteca migrante címet viselő kiállításba, amely − bár nevéből ítélve a migráció témáját dolgozza fel −, nem úgy és nem olyan formában, ahogy azt az anyag megtekintése előtt gondoltuk.
Sandra Gamarra perui művésznő képviseli Spanyolországot a fesztiválon, ez az első alkalom az elmúlt hatvan évben, hogy nem az országban született művész állít ki a biennálén.
A projekt (amelynek kurátora Agustín Pérez Rubioa) a gyarmati narratívákat és a történelmi reprezentációs módokat kérdőjelezi meg. Ugyanakkor a spanyol festészeti örökség (Murillo, Zurbarán, Velázquez) újragondolása, az elnyomott kultúrák előtérbe helyezése kap hangsúlyt a hat termen végigvonuló kiállításon.
A spanyolokra jellemző finom irodalmiság, esztétikum, érzékiség és szépség tökéletesen megjelenik ezen a kiállításon.
Metszetek, portrék, tájképek, növényi maradványok és szobrok is feltűnnek a válogatásban – egyszerre érezzük úgy, mintha egy XIX. századi természettudós laborjában sétálnánk, aztán a következő szobában már egy klasszikus múzeumba kerülünk át.
Szerbia: Semmi sem repíti jobban haza a magyar lelket, mint a szerb pavilon. Annyira Balkán, annyira ismerős, hogy arra nincsenek szavak. És bár Magyarország szigorúan véve nem a Balkán része, pontosan tudjuk, hogy hagyományaink, életvitelünk, világnézetünk és látványvilágunk (a tájak, a helyszínek, az építészeti stílusok stb.) rémisztően hasonlítanak a balkáni népekére.
Talán éppen ez a hasonlóság az, ami megragadja, bevonja, végül alig ereszti a magyar látogatót. A pavilon szinte minden eleme, minden millimétere, minden atomja nosztalgikus érzést vált ki belőlünk – gyermekkorunk képei, ismerős márkák, táblák, molinók, használati tárgyak, épületrészek, szagok és dallamok vesznek körbe.
A nyugati szemmel nézve lepukkadtnak mondható, mégis komfortérzetet adó jelenetet csak az értheti meg és érezheti át igazán, aki ebbe született bele.
Aleksandar Denić Exposition Coloniale című kiállítása egy letűnt korszak, mégis máig aktuális világ következményeire világít rá. A művész a vizuális történetmesélés és szimbolikus, valamint szemiotikai építkezés révén alkot képet a valóságról.
Az összetett struktúrák és térbeli elrendezések a társadalom szorongását tükrözik. A kiállítás szimbólumrendszere kihívások elé állítja a nézőket, rákényszerítve őket arra, hogy megvizsgálják a hatalom dinamikáról, a fogyasztásról és napjaink keserű valóságáról alkotott képet.
Németország: Ottlétünkkor a német pavilon előtt kígyózott a leghosszabb sor, több száz ember várta a bebocsátást – nem csoda, tekintve, hogy egyszerre érdekes, látványos és tanulságos, ráadásul fontos üzenetet fogalmaz meg.
A Tresholds névre keresztelt retrofuturisztikus tárlat kurátora Çağla Ilk, aki Michael Akstaller, Yael Bartana, Robert Lippok, Ersan Mondtag, Nicole L'Huillier és Jan St. Werner művészeket hívta össze a koncepció megalkotásához. A pavilon kilép a kertből, és a szomszédos La Certosa szigetre is kiterjed. Yael Bartana és Ersan Mondtag a pavilon épületében debütál, míg a másik helyszínen Michael Akstaller, Nicole L'Huillier, Robert Lippok és Jan St. Werner munkái bővítik a kiállítást.
A liminális terek (vagyis a nem-helyek) általában az átmenet, átalakulás határterületei, nosztalgiát keltenek az emberben. Egyszerre izgatóak és nyomasztóak, összekötik a teret és az időt, pontosabban minden határt elmosnak közöttük. Ilyen térbe került át a Tresholds is.
A pavilon központi motívuma a Föld, amelyet Mondtag szimbolikusan és szó szerint is Anatóliából a német pavilonba helyez át. A látszólag régészeti táj közepén az öt előadóművésszel életrajzi töredékeket idéz meg: munkahely, gyár, lakóhely, közterület.
Azáltal, hogy a pavilon középpontjába a migránsok és a keletnémet életrajzok motívumait helyezi, Mondtag a hősi történetírás, a reprezentáció és a narratíva kérdéseit veti fel egy posztindusztriális táj peremén.
+1: Magyarország
Nem feledkezhetünk meg a magyar pavilonról sem, amelyet a Ludwig Múzeum állított össze. Idén Nemes Márton képvisel minket Techno Zen című kiállításával. A hazai csapatról már korábban írtunk, ide kattintva olvashatja el erről szóló cikkünket.
(Borítókép: Gáll Anna / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
