Rendkívüli turnéra indítják Olaszország egyik legféltettebb gyűjteményétVasszigorral betartva az 50 kilométer per órás sebességet, lépésben érkezünk meg Szabadkára, a történelmi Magyarország valamikori második legnagyobb településére, amely még manapság, a tenyérnyi területűre csonkított Szerbia legészakibb nagyvárosaként is 105 ezer lelket számlál. Mire föl a vasszigor? Nos, rémtörténetek járnak szájról szájra, hogy ha az embert 51 kilométer per órával bemérik a szerb rendőrök, akkor már gigantikus méretű pénzbírságot sóznak a nyakába... Szabadkán egyébként valaha villamossal is lehetett utazni, sajnos azonban ötven évvel ezelőtt megszüntették a városban a villamosközlekedést, az évforduló alkalmából kiállítást is rendeztek a városi múzeumban.
A város lakosságának az utolsó monarchiai népszámláláskor még 58,7 százaléka magyar volt, a 2022-es adatok alapján ugyanez a percent már csak 26,2. Mindegy is – vagyis dehogy mindegy, de hát ez van... –,
a nagybányai festők műveiből összeállított vándorkiállítás harmadik állomása a Szabadkai Városi Múzeum.
Az az épület, amely 1830 és 1930 között a Vajdasági Magyar Képtárnak adott otthont. Volt azonban még három óránk a megnyitóig, és ha az embernek van három üres órája Szabadkán – Kosztolányi Dezső és unokaöccse, a két évvel a nagy költő után született Csáth Géza városában –, akkor azt bűn lenne hagyni veszendőbe menni.
Röpke kitérőként érdemes felidézni azt az életrajzi kuriózumot, ami több legendánál, és Kosztolányi 1885. március 29-én, virágvasárnapkor történt megszületését övezi. Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona így mesélte el a jeles eseményt a férjéről írt életrajzi könyvben:
„Úgy történt, hogy még vagy két hét múlva várta az örömöt, de amikor öltözködni kezdett, valahová letette az aranyóráját. Az óra pedig eltűnt. Ellopta valaki. A fiatalasszonyt nagyon bántotta a veszteség. Duplafedelű, kulcsra járó aranyóra volt, a kis lánc végében szűzmáriás érem fityegett, tömör aranyból. Keservesen siratta a férjétől kapott kedves ajándékot, s a nagy izgalomban, sírásban hamarosan meglett a gyermek. Szállóigévé vált Szabadkán a gyermeket váró, szüléstől rettegő fiatal anyák között: »Bárcsak nekem is ellopnák már az aranyórámat, mint Brenner Lálikának.«”
Brenner Lálika becsületes neve Brenner Eulália volt, aki tizennyolc évesen adott életet fiának, Dezsőnek, és aki sohasem tudta feldolgozni azt a valóban feldolgozhatatlan traumát, hogy túlélte elsőszülött fiát.
De az épület, amit meg akarunk nézni, nem kötődik konkrétan az Édes Anna írójához. A szabadkai zsinagógáról beszélünk, a történelmi Magyarország legszebb zsidó imaházáról, amely sokak szerint a Dohány utcait is felülmúlja szépségében, ha méreteiben nem is.
1899-ben a Szegedi Zsidó Hitközség tervpályázatot hirdetett egy új zsinagóga építésére, amely pályázatra a Komor Marcell – Jakab Dezső építészpáros is beadta forradalmian újszerű tervét, de amelyet éppen ezért elutasítottak. Igen ám, de a szegediek megvételre felajánlották Komorék pályázati anyagát, amelyre Szabadka zsidó közössége – akik mindig is pártfogolták az újat és meghökkentőt – azonnal lecsapott. A 256 818 koronás költséget roppant kreatív módon ötszázalékos kamatozású kötvények kibocsátásból finanszírozták, és 1903. szeptember 17-én ünnepélyes keretek között átadták a szabadkai zsinagógát.
A népi szecesszió stílusa, amelyben a pompás zsinagóga felépült, jellegzetesen magyar,
és határozott szakítást jelent a Szabadka építészetét meghatározó másik stílussal, a historizmussal. Akkora sikere volt az épületnek, hogy Komor és Jakab kapott megbízást a késő szecesszió másik remeke, a szabadkai városháza megtervezésére is.
De nem Szabadka építészeti remekeit megcsodálni érkeztünk a délvidéki nagyvárosba – amúgy azért is –, hanem a Nagybányai remekművek magángyűjteményekből című kiállítás megnyitójára. A tárlat anyagának körülbelül felét már tavaly nyáron Nagybányán és novemberben Marosvásárhelyen megcsodálhattuk, és ezekről a kiállításokról az Index olvasói is értesülhettek.
Ez utóbbi esemény akkora szenzáció volt a székelyföldi város történetében, hogy a helyiek a mai napig emlegetik. Ami azt illeti, erre Szabadkán is minden esély megvan.
A Városi Múzeumban – amely már önmagában, kiállítások nélkül is a népi szecesszió remeke – Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Pacsay-Tomassich Orsolya, a Közép-európai Épített Örökség Megőrző Alapítvány kuratóriumi tagja, Vigh Annamária, a Szépművészeti Múzeum általános igazgatóhelyettese és Ninkov Kovacsevics Olga, a Szabadkai Városi Múzeum igazgató-helyettese mondott megnyitóbeszédet, no és természetesen Korani Eleni, az Ernst Galéria tulajdonosa, a kiállítás kurátora.
„A Szabadkai Városi Múzeum által rendelkezésre bocsátott öt festményt leszámítva valamennyi kép magángyűjteményekből került a nagyközönség elé, adott esetben olyan remekművek, amelyeket csak akkor lehetett megtekinteni, ha a szóban forgó gyűjtő meghívta vacsorára az embert – fogalmazott Korani Eleni. – A harmincöt alkotásban tizenhat újnak számít a Marosvásárhelyen látottakhoz képest. Az alkotások a festőiskola 1896-os, a Millennium évétől datálható kibontakozásától kezdve az 1930-as évekig nyújtanak betekintést a plein air naturalizmustól az impresszionizmus és posztimpresszionizmus vonulatán át az avantgárd irányzatok felé. A művésztelep legjelesebb mestereinek képeiből válogattunk: többek között Ferenczy Károly, Iványi-Grünwald Béla, Kádár Géza, Patkó Károly, Czóbel Béla, Boromisza Tibor, Kernstok Károly, Pechán József, Perlrott Csaba Vilmos, Plány Ervin, Tihanyi Lajos és Ziffer Sándor vásznait csodálhatjuk meg.”
A kurátor kuriózumként említette a kapcsolódási pontokat Nagybánya és Szabadka között, amire a laikus nem is gondolna, hiszen a történelmi Magyarország igencsak egymástól távol fekvő pontjairól beszélünk.
Pechán József, az egyik jelentős nagybányai festő például Szabadka szülöttje volt, és megannyi festményének témája a délvidéki táj.
„A Nagybánya Vándorkiállítás koncepciója minden helyszínen más és más, ami egyrészt lehetőséget teremt az új, korábban nem látott alkotások bemutatására, másrészt reflektál a helyi kulturális sajátosságokra. A szabadkai tárlaton ezúttal nem csupán a megszokott tájképek, hanem városképek, életképek is nagyobb arányban jelennek meg. Tizenhat teljesen új, Nagybányán vagy Marosvásárhelyen nem szerepelt kép is látható, kiemelt figyelmet szentelve a vajdasági gyökerekkel rendelkező Pechán József lenyűgöző alkotásainak. A korábbi kiállításokon is nagy igény merült fel arra, hogy tárlatvezetés keretében is megismerhessék az érdeklődők a nagybányai festőiskola művészeinek életútját és a képek történetét. A Közép-európai Örökség Program szervezésében a látogatóknak erre is lehetősége lesz, továbbá ingyenes előadáson is részt vehetnek Ninkov K. Olga, a Szabadkai Városi Múzeum művészettörténésze és Barki Gergely művészettörténész közreműködésével” – hangsúlyozta a kurátor.
A Városi Múzeumban olyan nagy jelentőségű műveket láthat a közönség, mint a vajdasági Pechán József örökségvédelem alatt álló Koradélután (1908) és Napfényes utca lovasfogattal (1911) című festménye, Ziffer Sándor Zöld szoba (1908) című szintén védett alkotása, Patkó Károly számtalan nemzetközi kiállítást látott Nagybánya (1926) című festménye, Czóbel Béla rendkívül korai Csendélet zöld ajtóval (Porcelánok), (1905) című festménye, valamint Ferenczy Károly Léderer Rudolf lánya (1909) című részletgazdag fenséges női portréja.
Tihanyi Lajos Kornstein Egon hegedűművészről készült portréja e sorok írójának személyes kedvence.
Utóbbi művészettörténeti szempontból kiemelt értéket képvisel, hiszen Kornsteinnek, az első világháborús hős tisztnek köszönhetően valósulhatott meg az 1918-as belgrádi magyar képzőművészeti kiállítás, amely a korabeli feljegyzések szerint a legszebben prezentálta a modern művészetet, és mutatta be külföldön a magyar magasművészet kiválóságait.
A kiállított festmények június 30-ig tekinthetők meg a Szabadkai Városi Múzeumban.
(Borítókép: Szabadkai zsinagóga. Fotó: Gáll András)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
