Pokorny Lia estjén felrobbant a nézőtér

Egy cipő, egy csúcsdísz és egy tál macaron. Ezt a három tárgyat tette ki Pokorny Lia már az előtérben a nézők elé, a feje fölé pedig egy szövegbuborékot tartott, amire ezt írta:

Mi jut róla eszedbe?

Aki a színésznő kedves invitálására közelebb merészkedett az asztalhoz, még tollat is ragadhatott, hogy a papírból kivágott – szívekből, figurákból, cipőkből álló – láncdíszekre ráírja, mi jut eszébe a kipakolt tárgyakról. Máris beugorhatott Hamupipőke boldogságot hozó cipője, a legcsúcsszuperebb ünnep, a karácsony és a lágyan roppanó, színes macaronok idillje. 

De ez csak lassan esik le, mert Pokorny Lia olyan bájos, olyan kedves és vicces, annyira visz magával, hogy csak egy idő után vesszük észre, hogy azt a szívszorító érzést is „ő idézi elő” azzal, ahogy ezeket a – Bársony Kriszta életét kísérő – történeteket elmeséli.

Érzelmi hullámvasút

Pedig az előadás pontosan ezt ígéri: improvizációval és interaktivitással fűszerezett, porcukor illatú estet, ahol felülünk az érzelmi hullámvasútra, és fejest ugrunk egy különös kalandokkal teli utazásba. Az interaktivitás már az előtérben elkezdődik, aztán az előadás első perceiben folytatódik, és Pokorny Lia mindezt úgy csinálja, hogy a közönség egykettőre közösséggé válik, egymásra mosolygó, beszélgető emberekkel.

Aztán szétnyílik a függöny, és ott áll egyetlen díszletelemként egy karácsonyfa. Mert a karácsonynak mindig és minden körülmények között tökéletesen kell sikerülnie. Ha törik, ha szakad. A karácsony mutatja meg kicsiben – gondoljuk – az egész életünket. Ha az rendben van, ha friss a hal, dobozokban áll a sütemény és hegyekben a sok ajándék, a lakást pedig csillogó biszbaszok díszítik minden négyzetcentiméteren, akkor minden oké. Akkor szeretet van, béke és egymásra figyelés, csak nagyon kell akarni.

A karácsony persze sok mindent megmutat, tükröt tart elénk, és bármennyire fájdalmas, érdemes belenézni, mert válaszokat találhatunk a hullámokban előtörő érzéseink mélyén.

Karácsony egyedül

Bársony Kriszta ugyanezt teszi. Elmeséli az életét egészen kislány korától, azt,  ahogy elképzelte a nagy őt és a nagy ővel összehozott családi idillt. Aztán a stációkat, ahogy ez a nagy ő először, úgy tűnik, megérkezik, aztán újabb és újabb nagy ők következnek, és mindegyikről kiderül, hogy mégsem azok. Egy valami azonban közös bennük, ennek gyökere pedig a múltban, a gyerekkorban keresendő, és egészen döbbenetes történeten keresztül kapunk itt is bizonyosságot arról, hogy milyen meghatározó szerepet tölt be egy lány egész életében az apa, 

És aztán hiába döntjük el, hogy mi aztán nem követjük el ugyanazokat a hibákat, bizony hatalmas hibákat fogunk elkövetni, és ott állunk majd újra egy megtépázott karácsony közepén egy kamasszal, akiről nem tudjuk, mikor távolodott el tőlünk ennyire, pedig mi csak jót akartunk.

Pokorny Lia Bársony Krisztája imádnivaló nő, és nem tudni, hogyan csinálja, de minden helyzetben és minden kapcsolatban működik benne az az optimizmus és jóra való törekvés, amit nem tudott belőle kiölni sem a súlyosan nárcisztikus apa, sem a korlátozó és manipulatív exek sora, 

Bársony Kriszta megy előre, és mire rájön az élete alapvető mozgatórugóira, már boldogan díszíti az általunk, nézők által telerajzolt papírdíszekkel a karácsonyfát, mert tudja: hiába van épp egyedül – a fia itt, az anyja ott –, nem magányos, mert végre közel került ahhoz, akit eddig a sok-sok megfelelési kényszer közepette igyekezett elnyomni és elhallgattatni: saját magához.

Járunk?

Pokorny Lia úgy visz minket végig Bársony Kriszta történetén, hogy közben hangosan kacagunk. Nemcsak azért, mert a legabszurdabb helyzeteket iszonyú vicces hangsúllyal és grimaszokkal tudja előadni, hanem azért is, mert biztos kézzel választja ki a közönség soraiból azokat, akik partnerek a hülyéskedésben. Tökéletes instrukciókat ad, hogyan legyen a színpadra hívott néző mindenre igent mondó feleség, tenyérbemászó stílusú kamasz, vagy csak elsuhanó táj a végre elváló anya autója mellett, miközben ő lobogó hajjal üvölti, hogy

I want to break free!

A zenék egyébként is nagy szerepet kapnak, hiszen mindennél pontosabban tudnak illusztrálni egy-egy korszakot vagy helyzetet. Például amikor a kamaszok Kriszta gyerekkorában – mielőtt feltennék a célratörő „Járunk?” kérdést – azért tisztázzák, hogy a kiszemelt lány Bros-rajongó (zene!) vagy netán depeche-es (zene!). És akkor még nem beszéltünk a Házibuli 2-ről Sophie Marceau-val és Pierre Cossóval – ki ne képzelte volna a helyükbe magát! Bár arra a nem várt esetre, ha egy lány mégsem találkozott volna jártában-keltében Pierre Cossóval, kellett egy B terv is.

Szex és New York

A nagy nevetések közepette aztán időnként elhallgatunk – ezekben a percekben olyan csend van a nézőtéren, hogy úgy érezzük, bármeddig tudnánk hallgatni ezeket nehéz, mégis simogató, vigasztaló, bársonyos szavakat. 

Amikor Bársony Kriszta terápiába megy – pedig először úgy gondolja, dehogy fogja ő megosztani a problémáit másokkal –, mi is ott ülünk vele a körben. Igen, függők vagyunk mindannyian, kapcsolatfüggők, társfüggők, esetleg játékfüggők, érzelmi evők, vásárlásmániások vagy munkaalkoholisták – ki-ki lenézhet a saját bugyrai mélyére.

De nem kell félni, mert Pokorny Lia fogja a kezünket, és a mosolya már nem azt üzeni, hogy mosolyogni kell, hogy elfogadjanak, szeressenek, és nehogy elhagyjanak vagy elutasítsanak, hanem azt, hogy így vagy jól, ahogy vagy. A sebeiddel, a kudarcaiddal, a bukásaiddal, az újrakezdéseiddel, és ha ezt egyelőre senki nem látja, csak te magad, az is jó. 

Az előadást Botos Éva rendezte, és tényleg elég a produkcióhoz néhány szék meg az ominózus karácsonyfa – Pokorny Lia bejátssza a teret. Hol Bridget Jonest idézi meg, hol a Szex és New York világát, utóbbit zenével is, amikor pedig azokat az érveket sorolja, amiket elvált nőként kapott, hogy miért nem fog pasit találni (túl kövér, túl sovány, túl öreg, túl fiatal, gyereke van, márpedig a férfiak más kölkét nem nevelik föl satöbbi, satöbbi), még Psota Irén hangján is megszólal. A komikáén, aki ugyanígy betöltötte a teret, és ugyanilyen viccesen drámai hitelességgel tudott a magánéleti bajlódásainkról mesélni.

És bármi történik is – bár a cipős történet ép ésszel alig felfogható –, a végére kisimul a lelkünk, és megkapjuk a majdnem tökéletes boldogság receptjét. Nem a macaron az.

(Borítókép: Pokorny Lia. Fotó: Horváth Judit)