Megkérdezte a merénylőt, megtenné-e újra?

A Kés mint cím, nem tartozik Salman Rushdie legbriliánsabb metaforái közé – mint például Az éjfél gyermekei vagy a Sálímár bohóc –, bár ez némileg érthető, hiszen ez egy igaz és brutális történeten alapul.

A borítón és a könyv címében is a kés a főszereplő, nem véletlenül, hiszen azzal próbálta megölni az írót egy iszlám fundamentalista, a kaliforniai születésű Hadi Matar 2022. augusztus 12-én. A borzalmas hír azonnal bejárta a világsajtót, s a médiumok, közöttük az Index is, azóta rendszeresen beszámol arról, ha Rushdie (élet)jelet ad magáról. 

Matar három évtizeddel azután támadta meg az írót, hogy a Sátáni versek című könyve miatt Irán legfőbb politikai és vallási vezetője, Ruholláh Khomeini fatvát adott ki Rushdie-ra. Akkoriban bőven akadtak, akik nem sajnálták emiatt, ám a két évvel ezelőtti merényletet mindenki elítélte. 

Már az első oldalon egyből behúz a sztori, letehetetlen a könyv, de rögtön jön a kérdés, vajon képes lesz-e 248 oldalon keresztül fenntartani az érdeklődést. Spoiler: képes, az más kérdés, hogyan. 

A memoár önmagában nehéz vállalkozás, pláne ha egy szörnyű, embert próbáló eseményre fókuszál. Az irodalmi életben visszatérő vitatéma, hogy a traumaírás tekinthető-e szépirodalomnak. Sokan azt vallják, a szövegnek – hát még a megélt drámának – idő kell, hogy leülepedjen, s kemény munka, míg abból értékes mű születik.

Nem az első memoárja

Az indiai-brit sikerszerző könyvében nemcsak a merényletet elemzi mélyen, hanem az abból való felépülését is az olvasók elé tárja. Vagyis azt az időszakot, amelyet feleségével, Rachel Eliza Griffiths költővel ketten csináltak végig. Rushdie hálás ezért, így  összetartozásuk, szerelmük hangsúlyos elem a műben, de nem árnyalja, így az idill olvasóként néha tud szirupos lenni.

Mindig is hittem abban, hogy a szerelem egy erő, hogy a legerősebb formájában hegyeket képes megmozgatni. Megváltoztatja a világot.

Rushdie-nak nem ez az első memoárja, a 2012-ben megjelent Joseph Antonban már írt korántsem egyszerű életéről. Akkor egyes szám harmadik személyben szólalt meg, most viszont közvetlenebb hangnemben, egyes szám első személyben beszél. S épp ezért volt érdekes megtapasztalni, hogy mégis milyen elidegenítő, szikár maradt a közlés. Pedig az író 

Ennek az lett a vége, hogy azon kaptam magam, akármennyire is akarok, képtelen vagyok azonosulni a főhőssel. Persze sajnálom őt, és szörnyű, ami vele történt, de nem tudtam a történetbe belehelyezkedni, külső szemlélő maradtam. 

A könyv első fejezetében Rushdie felteszi magának a kérdést, vajon miért nem küzdött támadója ellen, vagy miért nem menekült el. „Annyira fatalista vagyok, hogy hajlandó voltam magam egyszerűen megadni a gyilkosomnak?” Egyszer elfogadta, hogy így viselkedett, máskor azonban szégyent érzett. Arra jutott, hogy „az erőszak célpontjai válságot élnek át a valóságérzékelésükben. (…) Labilissá válnak, sőt összezavarodnak – mindannyian.” Elméjük már nem tudja, hogyan működjön.

Képzelt riport egy merénylővel

Salman Rushdie arra is keresi a választ, mi motiválta az általa Gy.-nek (gyagyás, de lehet gyilkos is) nevezett támadóját, akiről kiderült, hogy nagyon keveset olvasott a műveiből, még a Sátáni versekből is csupán pár oldalt − amely tény teljesen értelmetlenné teszi a gyilkossági kísérletet.

A Booker-díjas író nem egészen dokumentarista módon írta meg az esetet, a fikció is jelen van a memoárban. Külön fejezetben meséli el pl. támadójával való találkozásait, beszélgetéseit, ám ezek a valóságban nem történtek meg. Matar ugyanis bűnét azért követte el, mert áldozatát hiteltelennek tartotta. Rushdie szerint ez nem meggyőző érv, innen jött az ötlet, hogy képzeletbeli társalgást folytasson egy érdekesebb, értelmesebb „ellenféllel”.

Ahhoz képest, hogy a párbeszéd csupán az író fejében valósul meg, elmeséli, hogyan készült rá: például sem túl barátságos, sem túl rideg nem akart lenni. „Meg kell próbálnom kitalálni, valóságossá tenni őt. Nem tudom, képes vagyok-e rá.” De meg akarja tudni, mit érez az elkövető.

• Átgondolta-e a történteket?
• Rágódik-e rajtuk?
• Megtenné-e ismét?

Ám a bestsellerszerző ebben a küzdelemben szellemi előnyét is beveti, ezért olykor úgy érezni, egyenesen felvág a tudásával. Műve ugyanis hemzseg az irodalmi utalásoktól – mások mellett Henry Jamesre, Elias Canettire és John Berrymanre utal –, ám ettől sok ponton közhelyessé válik az írás.

Ezzel szemben végtelenül szimpatikus, ahogy a művészet erejéről értekezik. Mint írja: „A művészet szembeszegezi a művész szenvedélyes látomását korának bevett eszméivel. A klisék elfogadott eszmék, amiképp az ideológiák is – azok is, amelyek nem. Elfogad érveket, kritikát, sőt elutasítást is. Erőszakot nem. És végül túléli az elnyomóit.”

Nem mestermű, hanem egy mester műve

A könyv legjobb részei a támadás érzelmi következményeit kutatják – és tágabb értelemben a brutalitás megfontolására is szolgálnak. De az erőszakról, a valóságról és a fikcióról szóló gondolatok nem hemzsegnek a műben.

Nem arról van szó, hogy Rushdie-nak ne lenne több, mélyebb mondanivalója, hanem arról, hogy ezek a pontok mára már ismerősek, és nem sok jelentőséggel bírnak narratívája többi részében. A könyv nem mestermű, de érezhető, hogy egy mester műve. Izgalmasan felépített, érdekes a történetvezetés, és a kiváló magyar fordításnak köszönhetően − amely Greskovits Endre munkája −, dinamikus, jól olvasható szöveget kapunk. 

Összegezve, a Kés nem szerepel az író legnagyobb művei között. Ám megértjük, hogy Salman Rushdie emléket akart állítani gyötrelmének, és ha ez segíti őt a gyógyulásában, akkor legyen, megérte. 

(Borítókép: Salman Rushdie: Kés. Fotó: Németh Kata / Index)

Salman Rushdie: Kés

Helikon kiadó, 2024

Fordította: Greskovits Endre

Oldal: 248