Lelőtte a feleségét, de ikonná vált, és még a macskákba is beleszeretett

William S. Burroughs (1914–1997) nem éppen az a fazon, akiből manapság ünnepelt alkotó lehetne, bár visszatekintve az életére már az is meglepő, hogy egyáltalán azzá válhatott. Mint ahogy az is meglepő, hogy a jelenkor morális ítészei még nem ásták el jó mélyre életművét és emlékét. Nem volt ugyanis mintapolgár, vad, megbotránkoztató és öntörvényű életet élt, nemegyszer meggyűlt a baja a hatóságokkal, persze ezt csak magának köszönhette.

A mélyből merített

Burroughs egyike volt az amerikai beatnemzedék nagyjainak, Jack Kerouac (többek között a beatnemzedék bibliájának tekintett Úton szerzője) és Allen Ginsberg (a beatnemzedék egyik legjelentősebb költője) mellett. Utóbbinak sokat köszönhet Burroughs, mert írásra ösztönözte, segítette, és többször kihúzta a gödörből. Burroughs egy gazdag amerikai családban született, szóval a lehetőségei adottak voltak ahhoz, hogy valamire vigye, és tisztes polgári életet éljen. Jó kezdésnek ígérkezett, hogy a Harvard Egyetemre járt, később akár lehetett volna belőle orvos is, ehelyett sokat utazgatott (például Európában), illetve elmerült az önpusztításban és a homoszexuális szubkultúrában. Burroughs kétszer volt házas, de már pubertáskora óta tisztában volt homoszexualitásával. A beatnemzedék ikonjaira egyébként jellemző volt a biszexualitás.

Burroughs egész életét meghatározták a kábítószerek, heroinfüggő volt, de egyéb drogokat sem vetett meg.

Első regénye, a Narkós (Junky) 1953-ban jelent meg, majd 1959-ben a Meztelen ebéd (Naked Lunch), amely meghozta számára a világsikert. A Meztelen ebéd egy ideig tiltott mű volt az Egyesült Államokban, és később is csak mindenféle tiltakozásokat övezve sikerült kiadni. Allen Ginsberg is hozzájárult ahhoz, hogy végül megjelenhetett, a Meztelen ebéd irodalmi értéke mellett érvelt. Azonos címmel 1991-ben film készült David Cronenberg rendezésében a könyvből, noha sajátos interpretációról, nem egy sima feldolgozásról van szó. A Meztelen ebédet lehetetlen lenne filmvászonra átültetni, vagy ha igen, akkor sohasem mutatná be egy mozi sem. Ettől függetlenül Cronenberg műve így is a filmtörténelem talán egyik legbizarrabb alkotása (Peter Weller pedig egyik legsúlyosabb alakítását nyújtotta benne).

Burroughs állítása szerint azután fordult igazán az írás felé, hogy 1951-ben mexikói tartózkodása alatt részegen és feltehetően kábítószer hatása alatt fejbe lőtte feleségét, Joan Vollmert. A tragédia (vagyis hát tulajdonképpen gyilkosság) mély nyomott hagyott Burroughsban. Pontosan már sosem derül ki, hogy mi történt, de állítólag

A nő azonnal meghalt, ennek ellenére Burroughs mégsem egy mexikói börtönben töltötte a következő évtizedeket. Szépen visszatért az Egyesült Államokba, és csak távollétében ítélték el emberölésért, mindössze két év felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Vélhetően tehetős családja közbenjárásának köszönhette az enyhe ítéletet. Burroughs élete végéig fegyvermániás maradt, és lelkesen gyakorolta a célba lövést. Több félresikerült Tell Vilmos-os próbálkozásáról nem tudni. Az írás mellett később festeni kezdett, a 80-as években fejlesztette ki saját technikáját, absztrakt, szokatlan kollázsokat és kompozíciókat hozott létre.

Ikon volt – és ma is az

Életviteléhez képest Burroughs nagyon szép kort élt meg, 83 évesen távozott a földi világból. Már életében körülrajongott, kultikus figurává vált, az ellenkultúra egyik ikonja volt.

Hatással volt a popkultúrára, az irodalomra és a zenére. Például a harminc éve öngyilkosságba menekülő Kurt Cobain, a Nirvana frontembere is lelkes rajongója volt. De hosszú a listája azon zenészeknek, akikre Burroughs hatott, és akikkel kapcsolatba is került (a teljesség igénye nélkül: Tom Waits, Nick Cave, David Bowie, Sting, Mick Jagger). Manapság is rengeteg Burroughs-idézet és kép található az íróról a közösségi médiában, vagyis Burroughs még ma is egy ikon.

Az 1980-as években a kansasi kisvárosba, Lawrence-be költözött egy kis tornácos farmerházba, ahol aztán több kóbor macskát is befogadott, és elkötelezett macskaimádóvá vált. Először 1986-ban jelent meg csupán 133 példányban – majd 1992-ben tömegkiadásban is – a The Cat Inside (magyarul A benti macska címmel a Jaffa Kiadó adta ki) című könyvecskéje, amely Burroughs afféle személyes „macskanaplója” saját megfigyeléseiről, viszonyáról a macskáihoz, illetve rövid fejtegetéseit tartalmazza az ember és a macskák kapcsolatáról. Félreérthetetlenül az ember pusztításra való hajlama miatti aggodalma és megvetése is visszaköszön az oldalakról.

A macskák különleges helyet foglalnak el az irodalomban, számos író tart, tartott macskát vagy macskákat (szintén a teljesség igénye nélkül a lelkes macskabarát írók közé sorolható: Hermann Hesse, Charles Bukowski, Philip K. Dick és Murakami Haruki is).

A macskák felbukkanása az irodalmi művekben gyakran bír titokzatos vagy misztikus jelentéssel. Mintha a macskáknak lenne valamiféle transzcendens kapcsolatuk a művészetekre fogékony alkotókkal. Egy ponton az idős Burroughs maga fedi fel könyvecskéje esszenciáját a macskákkal kapcsolatban:

Ez a macskás könyv egy allegória, amelyben a szerző múltja egy macskák által előadott színjátékban elevenedik meg. Nem mintha a macskák bábok lennének. Távolról sem. Élő, lélegző teremtmények, és amikor bármilyen más élőlénnyel kapcsolatba kerülünk, az szomorú: mert látjuk a korlátokat, a fájdalmat, a félelmet és az elmúlást. Ezt jelenti a kapcsolat. Ezt látom, amikor megérintek egy macskát, és azon kapom magam, hogy könnyek csorognak az arcomon.

Burroughs kifejezetten szelídebb arcát mutatja A benti macskában, amely olvasmányos, könnyed, olykor humoros, olykor szomorkás, de szerethető kis könyvecske, töprengések laza láncolata, nem csak macskabarátoknak.

William S. Burroughs: A benti macska
Jaffa Kiadó 2024
Fordította: Illés Róbert 
127 oldal

(Borítókép:  William Burroughs. Fotó: Jerome Prebois / Kipa / Sygma / Getty Images)