Lekerül a műsorról az Alföldi Róberttel és Stohl Andrással futó darab

További Kultúr cikkek

2022-ben nagylelkű felajánlásaikkal megmentették a nézők az Átrium Színházban futó kedvenc előadásaikat, ennek ellenére ez az évad lesz az utolsó a Kultúrbrigád csapatának a színházban. És valóban, július 14-én elbúcsúzik az épülettől a Kultúrbrigád, velük együtt pedig olyan produkciók, mint Az Őrült Nők Ketrece, az Igenis, miniszterelnök úr! vagy a Holt költők társasága.

Aki szeretett bele bármikor, bármilyen színielőadásba, az nyilván átesett már egy-két fájó búcsún, darabtemetőn. És bár nehéz egy ilyet elfogadni, mégis hozza magával az új „szerelem” lehetőségét, hogy jöhet akár valami jobb is, hiszen a színház, a társulat él tovább. Ám az tud igazán fájni, amikor úgy tűnik el a kulturális életből tizenhat produkció, hogy nem marad utánuk semmi, csak nagy kérdőjelek. Hogy legalább a kérdések ne lógjanak a levegőben, a válaszokért megkerestük Zsedényi Balázst, a Kultúrbrigád és az Átrium Színház operatív igazgatóját.

Rögtön az elején tisztáztuk, hogy maga a színházi épület továbbra is működni fog, hogy pontosan milyen formában, az még kérdéses, illetve ez majd a tulajdonosok döntésén múlik. Abban viszont nincs változás, hogy a Kultúrbrigád produkciói a továbbiakban itt nem lesznek láthatók.

Belefáradtak a szélmalomharcba

„Nekünk mint üzemeltetőnek, 2024 júliusában lejár a szerződésünk, és bejelentettük, hogy nem is szeretnénk meghosszabbítani, mert abban a keretben, ahogy eddig működtünk, nem tudjuk tovább folytatni. Egyszerűen nem fenntartható, mert felemészti az összes emberi és anyagi energiánkat. Hat éve széllel szemben próbálunk valahogy lavírozni, és elfáradtunk.

Ráadásul lelkileg is megvisel minket, hogy mennyire méltánytalan ez a helyzet, egy olyan teljesítmény után, ami miatt egyáltalán most az Index is kíváncsi arra, mi lesz velünk. Hiszen az lenne a normális, hogy ez virágozzon tovább, tekintve, hogy az előadásaink kifejezetten sikeresek és általában telt házasak

– mondja az operatív igazgató.

Zsedényi nem titkolja, hogy terembérletet nem kellett fizetniük, az Átrium Színházat a tulajdonosok kvázi mecénásként ingyen a rendelkezésükre bocsátották, ám fenntartási költségei is hatalmasak egy ilyen intézménynek. Kezdve a brutálisan megemelt rezsitől az állagmegóváson át a felújításig. A másik oka annak, hogy fel kellett adniuk a működésüket az, hogy megszűntek az állami támogatások. Erről így beszél: „Ezt abból a kontextusból érdemes nézni, hogy egy hasonló méretű színház Magyarországon mennyi állami támogatással működik, függetlenül attól, hogy milyen a művészeti arculata, és hogy sikeres-e vagy nem. Még a bulvárszínházak is több száz milliós állami támogatással tudnak csak életben maradni.

Végtelenül álságos azt mondani, hogy a függetlenek éljenek meg a piacról.

Mutassák meg azt a piacot! Egyébként mi megpróbáltuk, de képtelenség ezt hosszú távon vinni. Ezért is fejezzük be.”

Felvetődik a kérdés, mennyiért kellett volna adni a jegyeket, hogy támogatás nélkül is fennmaradjon a társulat. Az operatív igazgató azt feleli, csak viszonyszámot tud mondani, mert reális jegyárakon gondolkozni csak reális piaci helyzetben lehet. Ha az átlagjegyár 8 ezer forint helyett mondjuk 15 ezer forint lenne, akkor talán már rentábilis lehetne egy előadás.

De nem tehetjük meg, hogy felvisszük az árakat, hiszen ha senki más nem emel, akkor nyilván a nézők oda fognak menni, amit meg tudnak fizetni. Az nem igazán jut eszükbe az embereknek, hogy az olcsó jegyekhez ők már rég hozzátették az adójukat, hiszen azt az állam támogatásként elutalta a kiváltságos színházaknak. Így működik jelenleg a kultúrafinanszírozás. Vagyis a színházak – különböző arányban – közpénzt kapnak azért, hogy működni tudjanak. Ha pedig ebből mi kinullázódunk, akkor nem fenntartható a működés.

A mecénások akkor tűntek el, amikor a TAO

A kulturális irányítás azt mondja, mecénásokat kell bevonni, csakhogy ennek a lehetőségét épp ők tették lehetetlenné a TAO eltörlésével. Tehát nincs meg a törvényi támogatás. „2017-ben öt előadást magánszemélyek és cégek finanszírozásával hoztunk létre. Volt egy kiszámítható jogi környezete annak, hogy ha sikeresek vagyunk, milyen anyagi következményekkel számolhatunk.

És nem, nem jachtot akartunk venni, hogy az Adrián bulizzunk.

Azok az emberek és cégek, akik anno minket támogattak, az esetek többségében azt mondták, hogy most ideadják ezt az összeget, és remélik, leszünk annyira sikeresek, hogy ezt vissza tudjuk adni, amit aztán ismét szívesen beforgatnak egy új produkcióba. Ez persze már történelem, de az a bizonyos mecenatúra, amit most hiányol a kulturális miniszter, az létezett – állami segítséggel.”

Zsedényi Balázs elárulta azt is, hogy bár látszólag nagyon sikeresek, hiszen szinte minden este telt ház előtt játszanak, bizony nekik is voltak bukásaik, és azokat is kell tudni finanszírozni. Mert az pont annyiba kerül, mint a siker, de csak a premier után derül ki, érdemes volt-e pénzt tenni bele.

Ha az ember elővesz egy musicalt, tegyük fel, ez Az Őrült Nők Ketrece. Tegyük fel, felkéri Alföldi Róbertet rendezőnek és Stohl Andrást az egyik főszereplőnek, akkor azt is feltesszük, hogy legalább ötszázszor fog menni. Ezt gondoljuk előre. Ehhez képest a bemutató napján a meghirdetett tíz előadásból nyolc volt eladva. Aztán robbant, persze, de tuti siker nincs.

Zsedényi így folytatja: „Nyilván nagyobb az esélye erre, ha ismert rendezőt, ismert színészt, ismert darabot választunk. De ha csak ezt csináljuk, egyrészt baromi unalmas színház lesz, másrészt akkor is van rizikó. Az Igenis, miniszterelnök úr! darabunknak van egy hangzatos címe, Alföldi Róbert a főszereplője, mégis, a bemutató előtt két nappal úgy volt, hogy ezt lehet, hogy inkább nem kellene megmutatnunk a közönségnek. Végül a főpróba harmadik percében nyílt színi taps tört ki, és gyakorlatilag ezzel a cunamival ment végig az egész előadás, meg aztán jót tett neki, hogy betiltották Pécsett, de egyszerűen nem tudod előre, hogy siker lesz-e.”

A színházkultúra nemzeti érték

Azokra a véleményekre, amelyek szerint túl sok a színház Magyarországon, így reagált Zsedényi Balázs: „Ha azt gondoljuk, hogy az a kőszínházi struktúra, illetve az a színházkultúra, ami az elmúlt 100-120 évben kialakult Magyarországon, nemzeti érték, akkor úgy vélem, nem sok. Rengetegen járnak színházba, és még többen szeretnének. Ez szerintem tök jó. Sok nyugati országban nem ilyen arányú ez, azért sem, mert olyan jegyárak vannak, hogy nem tudják megvenni. Magyarország azt az utat választotta, hogy inkább a közösből ad, hogy sokan járhassanak színházba, hogy ne kizárólag az elit szórakozása legyen. Én ezzel egyetértek. De baromira nem mindegy, mi megy a színházakban, és hogy ami megy, az embereket érdekli-e.

vannak olyan közpénzzel kitömött teátrumok, ahova senki sem jár, mégis azt kommunikálják, hogy magas kulturális értéket képvisel.

Azt gondolom, van korreláció a közönség jegyvásárlási igénye és a színpadon látott teljesítmény között. Természetesen nem egyenesen arányos, hiszen akkor a 2000-es években a Barátok közt lett volna a legmagasabb szintű kulturális tevékenység, de lehet, hogy inkább szakembereknek és nem politikusoknak kellene eldönteni, hogy ezeket az arányokat hogyan lehet úgy beállítani, hogy az valóban előremutató és értéket képviselő produkciókat és színházakat termeljen ki magából, és ne csak öncélú művésztelepek és bulvárszínházak legyenek.”

A közönség egyértelműen igennel szavazott a Kultúrbrigád tevékenységére, de kérdés, mi lesz a jelenleg műsoron lévő tizenhat darabbal. Valóban soha többé nem láthatjuk ezeket? A társulat honlapján található egy „megrendelés” fül, ami azt a reményt keltheti, hogy az előadásokat lesz mód életben tartani.

A Kultúrbrigád egy szellemiség

„Keressük a produkciók helyét, és nem fogunk elugrani a lehetőségektől, de nem mindenáron. Érezhető egy olyan elvárás, hogy aki a kultúrában vagy az oktatásban dolgozik, az legyen mindenek felett elhivatott. Mi is azok vagyunk, és igen, szenvedélyesen szeretünk színházat csinálni, de nem tűzön-vízen keresztül. Az elmúlt öt-hat év tényleg kiégette a társaságot. Szeretnénk venni egy nagy levegőt, és ránézni arra, mi történt az elmúlt 12 évben velünk, és miről érdemes beszélni a továbbiakban.

Nagyon sokat dolgozunk azon, hogy legalább néhány produkciónak legyen túlélése,

de az egészen biztos, hogy az előadások egy része nem lesz látható 2024. július 14. után” – osztotta meg velünk Zsedény Balázs.

Beavatott minket abba is, hogy vidékre vinni egy produkciót igen drága, ezért „tájolásból” nem lehet megélni. És túl azon, hogy a színészeknek karban kell tartaniuk a szerepeket, fontos része a működésnek a már említett hátország. Egy, az Átriumhoz hasonló méretű színházat általában 70-80 fővel visznek, ők azonban huszonöten vannak, ami az jelenti, hogy mindenki két-három poszton teljesít. Ez egyrészt nem üzembiztos, másrészt nem lehet hosszú távon bírni. Nagyon megbecsülik az embereiket, mert hozzáértő, a darabot ismerő staff nélkül nincs jó előadás. Ezért próbálják őket megtartani, amíg csak tudják. A színészi gárda ilyen szempontból könnyebb eset, hiszen nem az Átrium szerződtetett művészei.

A Kultúrbrigád egy brand, ami összefogja ezeket a produkciókat és a benne lévő embereket. Egy eszmeiség, szellemiség, egy közösség, olyan színházi gondolkodás, ami sokaknak nyilván szimpatikus, úgy a művészi oldalon, mint a közönség részéről. Mi ügyeket csinálunk.

Arról beszél, náluk nincs olyan, hogy be kell mutatni egy előadást, mert el kell költeni azt a pénzt, amit erre kaptak. Minden produkciónknak van valami nagyon körülhatárolható, a társadalom egészét érintő gondolatisága. „Amikor átvettük az Átrium üzemeltetését, az első bemutatónk Fassbinder A félelem megeszi a lelket című előadása volt. Na most, egy kvázi szórakoztató színház esetében talán logikusabb lett volna az Egy szoknya, egy nadrág. De mi azt gondoltuk, hogy érdemesebb egy idősödőfélben lévő takarítónő és egy fiatal bevándorló srác történetét elmesélni. Ami azóta is színpadon van, és Hernádi Judit díjat kapott érte. Ezért csinálunk színházat, hogy ügyekről beszéljünk” – emlékszik vissza a kezdetekre.

A szabadság a nullpont

Mondhatjuk, az is egy ügy, hogy a Kultúrbrigád közönsége ne maradjon szellemi táplálék nélkül. Ergo, játszóhely kell. És kapnak is megkereséseket, egészen furcsa helyekről is, ám csak olyan ajánlaton gondolkodnak, ami összeegyeztethető saját eszmeiségükkel. Egy dolog egészen biztos, színház üzemeltetésének gondját nem veszik többé a nyakukba, befogadó tereknek azonban örülnének.

„Informálisan kaptunk olyan helyről megkeresést Az Őrült Nők Ketrecére, hogy hanyatt dobná magát mindenki, ha elárulnám honnan...” – mondja. A Kultúrbrigád azonban kitart az elvei mellett.

Az egyetlen dolog, ami ezt az egészet működteti, az a szabadság. Annak a szabadsága, hogy ami a színpadon zajlik, az csak és kizárólag annak az alkotói stábnak a döntéseiből születik, akiknek a neve ki van írva a színlapra. Senki más nem szól bele. Ez a nullpont, és ebben nincsen semmilyen kompromisszum.

Szomorú és egyben meghatott is, amikor arról beszél, milyen hatások érték őket.
„Azt tapasztaltuk az elmúlt öt évben, hogy ez a típusú szabadság, ez igazából senkinek nem fontos a közönségen, a polgárokon, az alkotókon kívül. Kaptunk olyan üzenetet is, hogy ha »ő« nem játszik a színházban, akkor lehet, hogy támogatnának minket. Nyilván erre mi azt mondjuk, hogy a szövetségeseit, az alkotótársait nem árulja el az ember, akkor inkább nem csinálunk színházat, mert van az az ár, amiért nem éri meg. Amiért megéri, az a közönségünk. Amikor 2022-ben kiírtuk, hogy az évad végén nem tudjuk folytatni, és a nézőink jöttek, és azt mondták, nem zárhatunk be, arra én azt mondom, hogy

a modern kori magyar demokrácia kultúrtörténetében szerintem ilyen még nem volt.

Hogy jön a közönség, összeadja a pénzt, és visszatol minket a színpadra, hogy márpedig ti akkor is kell hogy csináljátok. (Jó, ilyen volt a Nemzeti Színház Alföldi Róbert vezetésével 2013-ban, de ott nem volt esély a megmentésre.) Ezt azóta se dolgoztuk fel. Ez olyan pozitív sokk volt, ami csak keveseknek adatik meg. A Kultúrbrigád és a közönsége ezt tudja” – összegzi Zsedényi Balázs.

(Borítókép: Az Átrium esti kivilágításban a II. kerület Margit körút 55. szám alatt. Fotó: Róka László / MTVA / MTI)

Ehhez a cikkhez ajánljuk

Bookline

Almási Miklós
A tudás örömétől a szellemi vakságig

3192 Ft

Rényi Ádám
Erika néni és további felnőttmesék

3817 Ft