Magyar rocktörténet, de teljesen másként, mint azt megszoktuk

Első pillantásra szokatlannak tűnt a képregényes forma, de ahogyan elkezdtem olvasni, bevallom, bizony beszippantott. Különösen azért, mert jómagam is ebben a két évtizedben éltem meg és éltem át a hazai rock- és alternatív zene hihetetlenül gyorsan átformálódó világát.

A könyv a tavaly megjelent összefoglaló folytatása az 1980-as és 1990-es évekről. A sztori egy olyan volt zenészből lett hanglemezkiadói munkára váltó emberről szól, aki hozza a nyolcvanas évek Magyarországának tipikus problémáit: elvált, kéthetente hétvégén apuka, társkeresés stb. Pallaghy Károly titulusa szerint zenei szerkesztő, de a nyolcvanas évek hazai zenei ízlését formáló és deformáló két jelentős figura – Bors Jenő és Erdős Péter – jobbkezeként tevékenykedik a történetben. Dicséretére legyen mondva, mindig a zenészeknek drukkolt.

A Fekete Bárányokkal indultak a nyolcvanas évek

A Kántor Mihály, Haragos Péter és Felvidéki Miklós által jegyzett Magyar rocktörténet ’80–’90 tehát 1980-ban kezdődik, a legendás Hajógyári-szigeten tartott Fekete Bárányok-koncerttel, amely finoman szólva is rendszeridegen együttesek fellépését takarta. Pluszpont a szerzőknek, hogy – gondolva a Z generációnak a ’80-as évek magyar zenetörténetére vonatkozó hiányos ismereteire – néhány mondatban minden együttesről, előadóról elmesélik a legfontosabb tudnivalókat, és kontextusba helyezik a figurákat.

Így jön szembe tehát már az elején az A.E. Bizottság, a Beatrice, Hobo, valamint a munkások, a parasztok és az értelmiségiek kedvenc zenekara, a P. Mobil. A korabeli közéletet felkavaró zenei váltás is szerepel, amikor Vikidált kiszedik a P. Mobilból, és összerakják vele a meglehetősen sterilre sikeredett Dinamitot.

Zenetörténeti esemény volt, amikor 1980 márciusában a tatai KISZ-táborban összegyűlt az akkoriban a mainstreamet meghatározó zenészek színe-java, és Bródy János elnökletével megalakították az első zenész szakszervezetet.

Szerencsés volt behozni a művházakat, vagyis a művelődési házakat, amelyek egy része kultikus hellyé vált a nyolcvanas évek második felében, fellépést biztosítva olyan csapatoknak is, amelyeket az akkori kultúra irányítói éppen csak megtűrtek. Így jön képbe az Ikarus Művelődési Ház, ahol a Vágtázó Halottkémeket lehet bemutatni, vagy később a Vörösmarty, amely a köznyelvben Fekete Lyuk néven működött és karolta fel a hazai alternatív szcéna ígéretes bandáit, de ilyen hely volt a Tilos az Á is.

A magyar underground keltetője

Szintén dicséretes, ahogyan a képregény elmagyarázza, miért volt fontos és alapvető néhány magyar underground zenekar léte. Az URH, a Kontroll Csoport, a Balaton is olyan keltető volt, hogy feloszlásuk után belőlük nőttek ki aztán a meghatározó alter zenekarok, elég ha Bárdos-Deák Ági, Kistamás Laci, Müller Péter Sziámi, Víg Mihály vagy Menyhárt Jenő később zenei pályájára gondolunk, de ide tartozik a Kampec Dolores is.

Aztán persze ott van a történetben a K.F.T., az Edda és az induló punk a C.P.G.-vel, vagy az István, a király ősbemutatója 1983-ban. Egy évre rá bezárt az Ifjúsági Park, megnyitott a Petőfi Csarnok, a PeCsa a Városligetben (ma már ennek is hűlt helye van). Indul a Napoleon Boulevard és koncertet ad a Népstadionban a Queen, hogy előttük a veresegyházi asszonykórus robbantson a Honky Tonk Womannel. És az LGT lezárja 1987-ben az addig minden május 1-én megrendezett ingyenes szabadtéri fesztivált a Tabánban.

A Petőfi Kulturális Ügynökség és a Képes Krónikák Kiadó gondozásában megjelent könyv a második részben az 1990-es évekre fókuszál. Ez már a rendszerváltás utáni, újkapitalista környezetben beinduló zenék és bandák világa.

A főszereplő maga is stúdiót alapít, lemezeket vesz fel, ad ki és promotál, több-kevesebb sikerrel. Ez volt egyébként a nagy búcsúk időszaka is, elég ha az Illés együttesre gondolunk, vagy a nem is tudom hányszor búcsúzó LGT-re, és mondjuk az emlékezetes gigabulira a Nyugati pályaudvaron.

Az összegzés – nagyon helyesen – felvázolja olyan zenekarok befutását, mint a Tátrai Band, benne Charlie-val, a Sex Action történetét, valamint a Gangxta Zolee és a Kartel indulását. Aztán 1993-ban megrendezték az első Sziget Fesztivált.

Amit hiányolok…

Amit igazán hiányolok, az az, hogy – bár tisztában vagyok a dolog lehetetlenségével, mégis – több olyan alternatív zenekar is bekerülhetett volna, amelyek gombamód szaporodtak a kilencvenes években, és zömében saját kiadású kazettáikon juttatták el az újdonságokat a rajongóikhoz. Bár a fesztiválok fellépőinek sorrendjét itt-ott felvillantja a könyv, de hát ezek gyakran csak nevek, amelyek a mai olvasónak csak akkor relevánsak, ha az illető akkoriban benne volt a hazai alternatív zenék világában. 

Bár van Ladánybene 27, Csókolom, Quimby, Leukémia, Trottel, Ági és a Fiúk, Sexepil, Üllői Úti Fuck, de a korszak menő csapatai (Csokonai Vitéz Műhely, Art Deco, BP Service, CMC, Kinopuskin, Az eső, ETA, Citrom, Ápolók, GM49, Kézi-Chopen, Spenót, Aktus, Máyusi Kalapács és még nagyon sokan) nem tűnnek fel.

Itt értek teljesen egyet a könyv szakmai lektorának utószavával, amely szerint a nyolcvanas évekből hiányzik jó néhány zenei irányzat, többek között a rock and roll (Hungária) és a retróvonal (Dolly Roll, Step), vagy a kilencvenes évekből a hiphop (Rapülők, Animal Cannibals) és a partikultúra. És bár nem kifejezetten zenetörténet, de a korszak zenéinek megértéséhez elengedhetetlen lett volna felvillantani a rendszerváltás előtti években kibontakozó, és meglehetősen virulensnek tűnő fanzine-ek világát. Az ipari zenék, a punk, a metál, vagy éppen az alternatív muzsikákra szakosodott kiadványok közül talán az Ordító egér, a Második látás vagy az Alte-Rock futólagos említése felért volna egy apró főhajtással.

Összességében remek és szórakoztató olvasmány a képregénykönyv, amely kiváló ajándék lehet 50 pluszos rockerapukáknak, vagy egykoron diszkólázban égő nagyszülőknek.

Kántor Mihály–Haragos Péter–Felvidéki Miklós: Magyar rocktörténet ’80–’90
Petőfi Kulturális Ügynökség, Képes Krónikák Kiadó, Budapest, 2024.

(Borítókép:  Fekete Tímea / Index)