Oravecz Imre: Bólogassak, hogy igen, nagyszerű vagyok?

Oravecz Imre nem szereti a tömeget, persze tudja, hogy ő is a része, a 95. Ünnepi Könyvhéten mégis megjelent. Amikor a könyves forgatag kellős közepén odaléptünk hozzá, épp Wirth Imre költő-muzeológussal beszélgetett egy kávéval a kezében a Magvető Kiadó standja előtt. Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy tíz perc múlva dedikálnia kell, a Kossuth-díjas költő mégis kedvesen és készségesen állt a rendelkezésünkre. Letelepedtünk mellé, s egyebek mellett arról kezdtünk beszélgetni, ami rá várt.

„A legzavaróbb, hogy dedikálásnak hívják. Dedikálni olyan, mintha ajánlanám, de az ember csak olyasvalakinek ajánl, akit ismer.” Időnként megkérik, ne csak dedikálja a könyvet, hanem írjon is bele valamit, de ezt rendre visszautasítja.

Meg aztán vannak, akik nem könyvet hoznak, hanem papírlappal járkálnak, és arra gyűjtik az aláírásokat. Nem tudom, komolyan gondolják-e, hogy ér valamit az ember aláírása. Szerintem semmit. A sztároké igen, valamit.

Ekkor megkérdeztük, érezte-e már sztárnak magát az irodalmi életben. „Nem. Úgy gondolom, azok a sztárok, akiknek a könyveire tömegek várnak. Nádas Péter ilyen, miatta öt-hatszáz ember is sorba áll, ahogy egy egészen vacak lektűrszerző miatt is” – jegyezte meg.

Bólogassak, hogy milyen nagyszerű vagyok?

Oravecz Imre úgy érzi, dedikálni majdnem olyan rossz, mint amikor a pódiumon áll, és dicsérik őt. Ilyenkor nem igazán tudja, hogy milyen képet vágjon.

Bólogassak, hogy igen, nagyszerű vagyok? Vagy nézzek máshová? Vagy csináljak úgy, mintha nem hallanám az egészet? Bizonyára alkati kérdés, hogy valaki alkalmas-e erre a feladatra. Ha odaállok, akkor egyetértek, de az ember ezzel nem érthet egyet, és soha sem lehet elégedett azzal, amit csinál.

A Kossuth-díjas költő arról is beszélt, hogy más szerzővel még egyszer sem dedikáltatott kötetet. Sőt, régebben könyvet sem tudott venni, egyszerűen nem volt rá pénze.

Lassan húsz éve én nyitottam meg az Ünnepi Könyvhetet, akkor elpanaszoltam, hogy az írók nem tudnak könyvet venni, mert nincs rá pénzük. Az egyik újság azt hitte, hogy én hiányolom az állami támogatást, mert hozzá vagyunk szokva, hogy az állam eltart bennünket. Ezután valaki azt írta: »Te hülye, ezt nem támogatják, hanem betiltották.«

Felidézte, hogy 2001-ben, 2002-ben hirtelen drágulás állt be a könyvpiacon. „Tényleg arra gondoltam, hogy vennék én könyvet, de miből. A honorból legfeljebb kettőre futotta volna. Miközben sok embernek ennivalóra sincs pénze. És a magyar írók ma is nyomorognak. A gyanútlan olvasók meg úgy képzelhetik, hogy a szerző fölkel, a házvezető viszi neki a reggelit, majd elmegy golfozni” – tette hozzá.

Oravecz Imre ezután átadta magát az olvasóinak, és szokásához híven ceruzával kezdte el „összefirkálni” az elé tett köteteket. Ha jól láttuk, bizony a hegyezőre is szüksége volt, miután közel egy órán keresztül dedikált. A könyvheti forgatagban pedig újfent kiderült, mennyire népszerű. Számunkra pedig bizonyossá vált, az olvasók igenis sztárként tekintenek rá.

Nem csodáljuk, hisz az idén a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Alkonynapló is remekmű. A Kossuth-díjas költő új kötete a 2018 és 2023 között írt naplóbejegyzéseit tartalmazza, amelyek az időskor mindennapjait örökítik meg.

(Borítókép: Oravecz Imre 2016. április 13-án. Fotó: Kovács Tamás / MTI)