Bartis Attila: Mi el tudunk bánni a saját íróinkkal önerőből is

Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) 2024. június 13-án jelentette be, hogy a húszezer eurós pénzjutalommal járó irodalmi elismerésüket idén Bartis Attila érdemelte ki A vége című regényéért. A pénzdíjból a bank tájékoztatása szerint egyenlő arányban részesül a szerző és a mű fordítója, Szöllősy Judit (Judith Sollosy). Az Index telefonon elérte a József Attila-díjas írót, aki egy villáminterjú erejéig készséggel állt a rendelkezésünkre. 

Van súlyunk, figyelnek ránk

Mennyire lepte meg a győzelem?

Nagyon. Amikor egy díjra jelölik az embert, ha akarja, ha nem, természetesen ott van benne a reménykedés, a várakozás. Ha ezt sikerül elhessegetnie, akkor az öröm és a meglepődöttség még nagyobb lesz, ha végül mégis megkapja azt a díjat. Nekem szinte mindenestül sikerült elhessegetnem. Amikor az irodalmon kívüli szempontok épp túltengnek a díjak odaítélésekor, ez nem olyan nehéz.

Mit jelent a magyar irodalom számára, hogy Tóth Krisztina Vonalkód című műve is esélyes volt a végső győzelemre?

Mindenekelőtt azt, hogy a magyar irodalom, hál’ istennek, jelen van a magyar nyelvterületen túl is, van súlya, figyelnek rá. Mi szkeptikusan hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az irodalmunk soha senkit sem érdekel, néha még minket sem, de szerencsére ez nem így van. Vannak jobb időszakok. Ha egy nemzetközi díj esetében a három, díjra jelölt könyvből kettő magyar, az elég erős cáfolata a teljes kirekesztettség prekoncepciójának.

Miből ered ez a szkepticizmus?

Nehéz ezt pontosan megmondani, történelmi és pszichológiai gyökerei is vannak. Az egyik ok bizonyára az, hogy a magyar nyelv nagyon különbözik a többi európai nyelvtől, és ez a bezártság érzetét kelti. Ez pedig nem nagy segítség egy egészséges önképhez. De a pszichológiai ok mellett nyilván vannak más okok is. A különböző időszakokban a világ különbözőképpen vette vagy épp nem vette tudomásul a jelentős magyar szerzők létezését.

A politikai szempontok mikor erősebben, mikor visszafogottabban, de mindig is jelen voltak akár az egyes írók, akár egy nemzet irodalmának a megítéltetésében. Igaz, mi el tudunk bánni a saját íróinkkal önerőből is, ehhez nincs szükségünk külföldi segítségre. Másrészt dőreség lenne azt állítani, hogy a ránk irányuló figyelem mindig azonos.

Idén Nádasdy Ádám, Kossuth-díjas nyelvész, költő, író nyitotta meg a 95. Ünnepi Könyvhetet. Beszédében egyebek mellett elmondta, hogy „az állami kitüntetéseket a kormányzat az adófizetők pénzéből adja, nagyon helyesen. Ő is kapott ilyet, örömmel vette. De az élet már csak ilyen, hogy a kormánytisztviselők főleg a nekik rokonszenves írókat díjazzák. Ha adnak, fogadjuk el. S legyünk méltányosak: nem mindenki rossz író, aki állami kitüntetést kap!” Mit gondol erről?

Szó szerint ugyanezt. Nincs is más választásom, hiszen én is fogadtam el állami kitüntetéseket a legkülönbözőbb politikai kurzusok idején anélkül, hogy bármelyiknek is lelkes híve lettem volna. És bár elég finnyás vagyok, soha nem merült fel bennem, hogy ez gyalázatos dolog lenne.

Vannak írók, akik szerint ha egy író állami díjat fogad el, azzal kollaborál az aktuális kormányzattal.

Erről mást gondolok. Komoly szellemi zavarra vall, ha a Kossuth-díja okán bárki is a Kádár-rendszer kollaboránsának tekinti, mondjuk, Pilinszky Jánost.

Tervez kilátogatni a 95. Ünnepi Könyvhétre?

Ma mindenképpen kimegyek, mert Wirth Imrének Karolina kertje címmel egy prózakötete is megjelent, meg Átkelés a Szuezi-csatornán címmel egy életútinterjú-könyvet is készített Takács Zsuzsával, ezeknek a bemutatóján mindenképpen ott szeretnék lenni. Amúgy csak akkor szoktam kimenni, ha van bármi kötelességem.

Például amikor dedikálnia kell. Mennyire szeret ilyen formában találkozni az olvasókkal?

Szerintem minden írónak öröm, ha azt látja, hogy egy másik ember számára is tényleg fontos lehet, amit ő fontosnak érzett megírni.