Felhőágyon érkeztek a skorpiók Budapestre, megrengették az aréna falait

Egész este az járt a fejemben, hogy ha hetvenévesen olyan formában leszek, mint a Scorpions tagjai, akkor összeteszem a két kezem, és hálát adok a rock and roll isteneinek. Mert hát – tudniillik –, amikor egy majd’ hatvan esztendős banda energikusabb bulit tud tolni, mint megannyi „ifjú titán”, akkor fel kell kötni a gatyát, ha a nyomdokukba akar lépni bárki is – persze ha egyáltalán van erre igény.

Oké, a ma látható Scorpions nem az ősfelállás, sőt tulajdonképp’ csupán egyetlen tag van a bandában, aki az alapítás óta tépi a húrokat mára védjegyévé vált V alakú gitárján. Ez nem más, mint Rudolf Schenker. A nagy sikereknél azonban már az azóta legendássá vált, ikonikus, sapkás énekes, Klaus Meine is jelen volt, aki az első stúdiólemez óta az együttes tagja. 

Aztán a világsikert jelentő Blackout és Love at First Sting albumoknál – a zenekar épp az utóbbi negyvenedik évfordulós turnéját járja – már a szólista Matthias Jabs is hozzáadott a végeredményhez. Az ötfős felállást teljessé tevő Paweł Mąciwoda és Mikkey Dee pedig csak a XXI. században lett bandatag. 

Égdörgés

Így vagy úgy, de a Scorpions tagjai a hard rock és heavy metal olyan eredendő nagyágyúi közé tartoznak, akik a műfajban megkerülhetetlenek. Legyen szó érzelmes balladáról, velőtrázó himnuszról vagy elemi tombolásról, az olyan, jól ismert slágereik, mint a Still Loving You, a Wind of Change, a Rock You Like A Hurricane vagy a No One Like You – utóbbit bánatunkra ezúttal nem játszották el – a mai napig tíz- és százmilliók fülében ott cseng.

Ezért sem meglepő, hogy amikor a Scorpions koncertet hirdet Budapestre, hiába visszatérő vendégek hazánkban, könnyen bevonzanak tízezer embert a Papp László Budapest Sportarénába, ahol mindössze néhány ülő szektorban akadtak szellős sorok, a tér többi része megtelt. 

amikor a felvezető banda énekese, Schrott Péter arra kérte a záró szám (Gyöngyhajú lány) alatt a közönséget, hogy csináljanak már egy kis hangulatvilágítást a telefonvakukkal, mert az mégiscsak nagyszínpados truváj. Az aréna hirtelen miniatűr Tejútrendszerré vált, így számos előzenekart megszégyenítő eseményt varázsoltak a Scorpions előtti felvezetésből.

Megalapozva a hangulatot, miután meghallgattuk ugyanazt a 15, háttérzenének szánt rockslágert a hangfalakból, ami az Omega Testamentum előtt is szólt, a Def Leppard Pour Some Sugar on Me című dala után jöhetett is az este várva várt fénypontja.

A kivetítőkön hatalmas villámok, a háttérben a Coming Home című dal eleje, majd szép lassan beléptek a térbe a rock élő legendái. Ezután bedurrant a buli a Gas In The Tankkel, a közben leülepedett füst pedig valóságos felhőszőnyeggé változtatta a színpadot, mintha a banda tagjai a megszelídített viharfelhőkön állva tépték volna a húrokat.

A vénség megvár, most koncertem lesz

Akadt itt minden: brutális szólók, kivetített magyar zászló, „jó estét, Budapest”, látványos fényshow és zúzós rock and roll. Ahogy a nagy színészeknél mondani szokás, képesek a puszta jelenlétükkel betölteni a színpadot.

Egyedül talán Klaus Meinén látszik, hogy a korral kicsit megereszkedett – mozgása elég nehézkés, de 76 évesen senki sem vár el hátraszaltót. Érdekes volt hallani, hogy a közönség – még a koncert után is – azt találgatta, vajon playback volt-e, hiszen annyira ütött az énekes hangja, annyira profi volt az egész. Bár biztosat nem tudunk mondani, néhány elhagyott sor és elcsúszott tempó – ami teljességgel belefér egy másfél órás koncertbe – az ellenkezőjét mutatta. Illetve Meine stratégikus volt: amikor érezte, hogy valami sok, énekeltette a közönséget, és egy-két magas, kitartott hangot nem vállalt be, nehogy a produkció rovására menjen.

A gitárosok azonban végigszaladgálták a színpadot az összes látványos beállással, nagy heavy metal szólókkal megtűzdelve. Schenker igazi show-manként vitte a hátán a bulit, miközben Jabs óriási tekerésekkel szórakoztatta a nézőket. Mąciwoda tekintélyt parancsoló basszeres póza is jót tett a színpadképnek,

A rendezői balról, az ülő szektorból kissé túlvezéreltnek tűnt a hangosítás, mivel néhány szólórész elhalt a dalokban, de összességében jól szólt a koncert, élvezetes volt hallgatni. A látványra sem lehetett panasz: csupán finoman erősített rá a zenekar határozott jelenlétére, érdekes atmoszférát teremtve.

Átirat

A koncert első felében lement számos dal a Love at First Stingről – hisz mégiscsak ezt a lemezt ünnepelték –, köztük olyan jól ismert alkotások, mint a Bad Boys Running Wild vagy a Crossfire. Nagyjából a show közepén kapott helyet egy határozottabb hangvételű gitárszóló, amiről visszatérve eldörrentek olyan gigaslágerek, mint a Send Me an Angel vagy a Wind of Change.

– minden Oroszországra utaló kifejezést és sort átírtak, még a balalajka sem úszta meg. Ezeket kivetítették, hogy a közönség is tudja énekelni, a refrént viszont így is végigüvöltötte a Papp Lászlóban összegyűlt nézősereg – még egy magyar zászló is felkerült a színpadra, amit Meine a vállára terített.

Ezután erőteljes hullámzás kezdődött az érzelmes balladák és a Big City Nights típusú, energikus slágerek között. Ebben az etapban értettük meg, hogy miért Mikkey Dee a Scorpions dobosa.

Mert hát igen, ő az egy és utánozhatatlan, géppuskalábú Dee, aki egy amerikai focicsapat támadósorára elegendő energiát préselt át a Budapest Aréna légterén a nézőknek. Egy szerény, nagyjából ötperces dobszólót kapott, ahol a közönség nem azért tapsolt, mert a dobos a zenész legjobb barátja, és érezze a törődést, hanem mert

Dee több mint húsz évig zenélt a világ egyik legismertebb rock and roll arca, Lemmy Kilmister mellett, és aki ismeri a Motörhead munkásságát, az sejtheti, honnan ez az elemi erő. Lemmy halála után Dee beszállt a Scorpionsba, azóta itt veri a bőröket, aminek nagyon örülünk, mert a hatvanéves dobos eszméletlen. A szólója egyfajta apró tisztelgés is volt a Motörhead munkássága előtt, ugyanis a mögötte lévő kivetítőn megjelent egy orbitális nagy rulettgép, ami rendjére nőket meg metálvillát dobott ki a Scorpions-logók helyett. Egy körben azonban feltűntek a Motörhead logói is, amire a közönség óriási üvöltéssel reagált.

Deet hosszú, szűnni nem akaró tapsvihar díjazta, sőt a koncert végén Klaus Meinén kívül ő tudta egyedül, mindössze egyetlen kézmozdulattal felkorbácsolni a közönséget és üvöltést, éljenzést kiváltani a tömegből mindenféle erőlködés nélkül. 

Az utolsó hajrá

Miután a Big City Nights című nótával lezárták a bulit, a nézők nem igazán akarták menni hagyni a bandát, hiszen két gigaslágerrel még „tartoztak”. A visszataps a küzdőtéren visszafütty, az ülő sorokban pedig visszadobogás formájában valósult meg, de annyi baj legyen, a lényeg, hogy sikerült. 

A banda jött, hogy eljátssza még a Still Loving Yout és a Rock You Like A Hurricane-t. Az előbbinél hallhattuk furcsa mód az első és egyetlen nagyobb zenei hibát, mivel a hangszerek kissé szétcsúsztak tempóban, de a refrénre minden a helyére került, és elért a dal a katartikus végkifejletig. A záró heavy metal sláger pedig

A Scorpions 2024-es budapesti koncertje valódi bizonyíték arra, hogy mi az a beletett munka és színpadi jelenlét, ami egy rocksztár esszenciáját adja, ami egy fél évszázados karriert még mindig képes mozgásban tartani. Reméljük, még sokáig láthatjuk őket a színpadon, és hamarosan visszatérnek a magyar fővárosba.

(Borítókép: Scorpions a Papp László Budapest Sportarénában. Fotó: Szollár Zsófi / Index)