Embertelen jó ez a gyönyörű forgács

„A Lét és írás titokzatos alkotás” – írja az új Kertész Imre-könyv utószavában a kötet szerkesztője, Soltész Márton, aki szerint csak következtetni lehet arra, hogy a szöveg mikor születhetett, és a kézirat hollétét is homály fedi. Az irodalomtörténész az általa szerkesztett könyvről kategorikusan kijelenti, hogy naplóregényről, hovatovább remekműről beszélhetünk.

Ahhoz kétség sem férhet, hogy az első Nobel-díjas magyar író naplóbejegyzéseinek szövegei magas színvonalat képviselnek, egyet kell hát értenünk, kötetbe szerkesztve a remekművek sorát gyarapítja, de az irodalomtörténeti megállapítások fényében is kétséges, hogy valóban regénynek, nagyobb struktúrának szánt alkotást tarthat kezében az olvasó.

Talán még azzal a megállapítással is vitába szállhatunk, hogy a Soltész Márton által említett okokból fakadóan valóban titokzatos alkotás-e a Lét és írás. Mindeközben érthető, hogy a szerkesztő a rendelkezésére álló eszközökkel még emelne egyet a kötet egyébként is adott jelentőségén, de Kertész írásai egyáltalán nem szorulnak erre a műveletre, különböző műveltségi szintek felől olvasva is meggyőző alkotás, élvezetes olvasmány.

Lehet, hogy tényleg titokzatos művel van dolgunk, az viszont biztos, hogy Kertész feljegyzéseit olvasva sokkal világosabbá válnak bizonyos, eddig akár valóban homályos területek, amelyek az író gondolatvilágát, alkotói nehézségeit vagy más világirodalmi jelentőségű és szintű művészek (Camus, Kafka, Dosztojevszkij, Tolsztoj) műveinek írásművészetére gyakorolt hatását érintik. De akkor mégis hogyan definiálható a Lét és írás?

A gyönyörű forgács

Egy pillanatra tekintsünk el az egzakt, tudományos vagy akár a kényszer szülte definícióktól, amikor az 1959 és 1973 között született feljegyzéseket vizsgáljuk, amelyeket Kertész a Sorstalansággal párhuzamosan írt. Attól függetlenül, hogy egyes bejegyzések elképesztő mélységükkel, mások szédítő magasságukkal szórakoztatják az olvasót, végül mégis a fő mű, a Nobel-díjat érdemlő, a feljegyzések írásakor még Muzulmán munkacímen futó regény melléktermékével, filozófiai, pszichológiai támasztékaival, műhelynaplójával találkozhatunk, ami önmagában sem kis dolog, sőt.

A Lét és írásban a nagy regényről, a napról napra felismerhetőbbé váló monumentális szoborról leszakadt forgácsokat találjuk, amelyek kézbe, majd alaposan szemügyre véve legalább akkora örömet, szellemi kielégülést okozhatnak, mint a kész, minden funkcióját tökéletesen betölteni képes mű, a Sorstalanság.

A kötet csúcspontja egyértelműen Káin és Ábel történetének szépirodalmi szintű átirata, amelyet a Sorstalanság (Muzulmán) előtanulmányának tekintenek a kutatók. „Káin az első sorstalan ember, mert Istenre hárítja – és Isten vállalja – a szabadságot, vagyis a bűnt” – írja a Nobel-díjas író az 1967. április 20-ra datált bejegyzésében.

A feljegyzések szerkesztett kiadása hatalmas segítség az irodalomtörténészeknek, kutatóknak és a tanulóknak egyaránt, hiszen jegyzetekkel, bibliográfiával, az idegen kifejezések magyarázatával ellátva rendszerezi a szöveg olykor talán nehezen követhető utalásrendszerét.

Önismeret és művészet nélkül

Ha elsősorban nem irodalomtörténeti érdeklődésből, pusztán az olvasás öröme miatt vesszük kézbe a kötetet, akkor két fontos tanulságot vonhatunk le a feljegyzésekből, hiszen a Lét és írás Kertész Imre füveskönyveként is olvastatja magát.

„Megkockáztatom: minden tudás hiábavaló, ami nem közvetlenül a magunkról való tudásunkat gyarapítja” – fogalmaz Kertész, aki a tudományos eredményeket látva nem felejti el leírni a napjainkban beteljesedni látszó folyamatot: ugyan a Holdra is eljutottunk, de önmagunktól és valóságos cselekvési területeinktől egyre messzebb kerültünk.

Kertész „füveskönyvének” másik kiemelt üzenete, hogy az alapfogalmainkat meg kell tisztítanunk a rájuk rakódott szennyeződésektől. A fogalmak tisztaságáról, eredeti jelentéséről való gondolkodásban nincs egyedül a magyar irodalom nagyságai között. Nádas Péter is visszatérően hangoztatta a fogalmak valódi jelentéséről történő gondolkodás szükségességét. Az állandó politikai kampány közepette élő magyar társadalom tagjainak ezt a munkát most egyénenként kell elvégezniük, nem bízhatják a nyelvészeinkre. De első körben talán az is elég, ha feltesszük a kérdést, hogy eleve mit jelentett és mivé lett például a menekült vagy a migráns kifejezés. Jó-e ez nekünk, jó-e a nyelvnek, amit használunk, egyáltalán értjük-e még a szavak eredeti jelentését. 

Üzen-e még nekünk Kertész valami nagyon fontosat? „Csupán annyit”, hogy a totalizált világban a művészet a privát szféra utolsó menedéke. „Ahol nincs művészet, ott nincs többé ember sem.” Ma mindkettőre szükségünk van, emberre és művészetre is. Vagyis Kertész Imrére. 

(Borítókép: Kertész Imre Milánóban 2009. január 24-én. Fotó: Leonardo Cendamo / Getty Images)