„Gyorsabb voltam, mint ő. Arrébb löktem a fegyverét, majd átdöftem a bajonettem a mellkasán. Összeesett, odakapta a kezét, ahol megsebeztem, majd újból szúrtam. Vér ömlött ki a száján. Meghalt. Fizikálisan rosszul voltam. Majdnem elhánytam magam. A térdeim remegtek, és őszintén szólva, mérhetetlenül szégyelltem magam” – emlékezett vissza a felvételen Stefan Westmann, első világháborús német veterán.

Az egykori katona elmondta: csupán a véletlen műve volt, hogy a bevetésén épp ő volt a gyorsabb, és emiatt azóta is rémálmai vannak. Felriad, mert azt látja maga előtt, hogy francia katona megelőzi őt.

Ez az érzés ötven év távlatából sem tűnt el nyomtalanul. Azóta többször eszébe jutott: a fiúnak lehet, hogy volt családja, aki hazavárta.

Miután megölte ellenfelét, abban reménykedett, hogy majd felkel, felemeli tenyerét, és csodával határos módon jelzi neki, hogy nincs gond, túlélte.

Megráztam volna a kezét, és a legjobb barátok lettünk volna. Hiszen ő, akárcsak én, nem volt több, mint egy szerencsétlen fiú, akit harcra fogtak, akinek a legszörnyűbb fegyverekkel felszerelkezve kellett szembemennie valakivel, akinek semmi személyes ellentéte nincs vele, aki csupán egy másik nemzet uniformisát viseli, aki egy másik nyelven beszél. Valaki, akinek volt apja, anyja – és talán még családja is.

„A jó katona”

Stefan Westmann, mielőtt besorozták volna a seregbe, orvostanhallgató volt. A világháború előtt még szikét is csak elvétve használt, néhány hónappal később pedig az életéért harcolt, mert a parancsnokok a franciák ellen vezényelték őt és társait.

A háború után visszatért Berlinbe, orvos lett belőle. Amikor Adolf Hitler 1933-ban hatalomra került, Angliába emigrált. A második világháború alatt a briteknél szolgált egészségügyi tisztként, Skóciában.

Ez az interjú, mint számos más veteránnal készült beszélgetés, bekerült a BBC The Great War című 24 epizódos sorozatába. Számos interjút Julia Cave készített, aki 2003-ban még arról mesélt: „senki sem képes elképzelni azt a háborút, amiben nem vett részt”, kiemelve a lövészárkokba behúzódó katonák rettegését, a kitörések elképzelhetetlen veszélyeit, azt, miként vész el valaki egy olyan világban, amiért épp küzd.

Az 1964-es interjúban Westmann elmondta, kezdetben nem értette, hogy hétköznapi emberek miként váltak olyan kegyetlenné, miért nem érezték tetteik súlyát, majd visszaemlékezett, és rájött:

Azt mondták nekünk, a jó katona anélkül öl, hogy emberként gondolna ellenségére. Attól a pillanattól fogva, hogy embertársaként tekint a másikra, többé már nem lehet jó katona.

Nehéz volt megértenie, hogyan lehet az, hogy a kultúra, a nemzet, amiért küzdenek, kivesz minden emberséget és kultúrát a polgárokból, akik sokszor nem maradnak mások, csak „veszett kutyák”, akik egymás életére törnek.

Megtapasztalta, hogy távolból rakétát lőni vagy területeket bombázni a legtöbbször személytelen. Ám amikor szemtől szembe kerül két katona, és szuronnyal ront egymásnak azért, hogy elvegye a másik életét, az olyan, ami mindennel ellenkezik, amit valaha az életről gondolt, amit helyesnek érzett. A BBC archív felvétele alább látható: