Itthon halál várt rá, Amerikában egyedi bútort rendelhetett magának

2024.07.23. 10:13
Felolvasószínházat csak abból a szövegből lehet csinálni, ami olyan erős, hogy akkor is két órára a székhez szögezi a nézőt, ha nem történik benne „semmi”, csupán színészek ülnek az asztaloknál. Nos, a Gyulai Várszínház által színpadra állított Ártatlanok – Levelek a Kner család történetéből 1938–1946 című felolvasó-színházi előadás, Hegedűs D. Géza rendezése ilyen produkció. Hiszen a levelek, amelyeket felolvasnak, valós emberek valós történeteiről szólnak, lélegzet-visszafojtva követjük.

Két asztal és három szék, csupán ennyit látunk a színpadon, amikor a színészek megérkeznek: Hegedűs D. Géza, Hirtling István, Hegyi Barbara, Szántó Balázs és Antóczi Dorottya kelti életre a gyomai Kner nyomdászcsalád tagjait. Az első pillanatban az fut át rajtunk, hogy nem fogjuk tudni követni, ki kicsoda, de a színészek még így, kevés eszközzel is hamar megformálják a karaktereket.

Az Ártatlanok – Levelek a Kner család történetéből 1938–1946 című felolvasószínházi esten a legidősebb testvér, Kner Imre (Hegedűs D. Géza) gondolatai nyitják a levelek sorát: 1938. szeptember 11-én írta a fiának, a hatodikos gimnazista Mihálynak (Szántó Balázs), és olyan bölcs útravalót ad, ami nemcsak a gyerek életszemléletét, de az előadást is megalapozza, hiszen azonnal képbe kerülünk arról, hogy mit tart a Kner család a hivatástudatról és a saját identitásáról.

Kellő önérzet

Az apa előbb féltőn azt tanácsolja a fiának, hogy maradjon meg az emberekkel való kellemes viszonya, hiszen ez határozza meg, hogyan érzi magát az életben, aztán arra figyelmezteti, hogy ha sokat adnak is a kosztból, nem kell mindent megenni: „ne hízz el okvetlenül még jobban, kisfiam”. Majd rátér arra, amit a fia panaszolt el neki, vagyis hogy az „antiszemitizmus igen nagy az iskolában”.

A bölcs apa erre azt válaszolja, hogy

a másik elfogultsága és elhamarkodott ítélete semmiképpen sem szabad, hogy az embert befolyásolja az önmagáról való ítéletében. Tisztességes és erkölcsi alapon álló ember úgyse úgy él, hogy folyton azt keresi, hogy neki mi a jó és kellemes, hanem azt keresi, hogy mi a helyes eljárás, mivel nem okoz kárt másnak,

sőt figyelemmel van az emberiség egyetemes értékeire. Ha így él, kellő önérzettel viseli el mások támadását.

Az apa ezek után azt hangsúlyozza, hogy ők magyarok, azok voltak a nagyszülei és a dédszülei is, minden joguk és okuk megvan tehát arra, hogy jó magyarnak érezzék magukat, és ezt a jogukat senki nem vonhatja meg tőlük.

De éppen mert zsidók vagyunk, és mert mások ezt kétségbe vonják, nekünk be kell bizonyítanunk, hogy értékes és jó magyarok vagyunk, ennek az egyetlen módja pedig az, hogy mennél több, mennél jobb, mennél értékesebb magyar munkát végezzünk.

Kner Imre azzal zárja sorait, hogy bár vasárnap van, ideje dolgoznia, várnak rá a közigazgatási nyomtatványjegyzékek. Ezek adták a nyomda fő profilját akkoriban is, ez tette – a nagyapa, Kner Izidor zseniális meglátása nyomán – naggyá a családi vállalkozást, és az apa csak utal rá, hogy miért is van vasárnap a nyomdában, ki nem mondja: a hét többi napján munkaszolgálatosként kell dolgoznia.

A család pusztulása

Történelmi ismereteinkből mi már tudjuk, amit ők a levelek írásakor még nem, hogy hiába próbálja Kner Imre úgy beállítani a munkaszolgálatot, mint jó levegőn való mozgást, a család, ha nem menekül, az elkerülhetetlen pusztulás felé tart.

Márpedig Imre nem akar elmenni, az aggódó barátoknak is ezt mondja. Nem tudna máshol élni, jóllehet tisztában van azzal, hogy ha minden lehetőségtől megfosztják őket, a fizikai pusztulás vár rájuk.

„Használ-e a magyar népnek a pusztulásom? Nem használ” – erre jut,

és továbbra is végzi a munkáját ugyanazzal a szorgalommal, nyugalommal és pontossággal, mint eddig. „Lehet, hogy gyenge a fantáziám, hogy elképzeljem, mi minden történhet még velünk”, morfondírozik, és eszébe jut az is, nem felelőtlenség-e a gyerekeivel szemben, hogy nem mozdul, és mi már tudjuk: igen, gyenge volt a fantáziája, mint annyi másnak, mert ami történt, azt senki nem tudta elképzelni, Kner Imre viszont – meglehet, nem egyedül – szívbe markolóan jóhiszemű volt, és naiv.

Azt írja például egy barátjának, hogy igaz, Zsuzsi lánya (Antóczi Dorottya) – zsidó származása miatt, de ezt megint csak szemérmesen és burkoltan fogalmazza meg – nem folytathatja a tanulmányait az akadémián, de majd vesz magántanárnál zongoraleckéket, és felvételizik jövőre. 

Zsuzsi lesz az egyetlen, aki visszatér Auschwitzból,

ahol már az első nap elválasztják az édesanyjától és a nagymamájától, akiknek a sorsa abban a pillanatban megpecsételődött, vitték őket a gázba. Zsuzsi azt írja a háború után egy ismerősének, hogy bárcsak ő is odaveszett volna, nem lett volna nehéz meghalnia. Imrét is internálják, ahonnan soha többet nem tér vissza, Mihály fia pedig, Zsuzsi öccse, bár túléli a vészkorszakot, a családját ért tragédiát, szülei elvesztésének módját nem tudja feldolgozni, és önkezével vet véget az életének.

Amerikai álom

Más utat választott a négy testvér közül Kner Albert (Hirtling István), aki a leveleit Berciként írta alá. Idejében elkezdett angolul tanulni, és kivándorolt a családjával Amerikába. Az otthon maradottaknak írt leveleiből megtudjuk, hogy a neves nyomdász-tipográfust milyen lelkesen fogadták,

Azonnal jó állást kapott, lesték a kívánságait,

egyedi bútort rendelhetett magának – milyen más volt ez az itthon megszokott kelletlenséghez képest –, és meg is fizették a szaktudását. Imre – aki szintén a magyar könyvkiadás és nyomdászat kimagasló egyénisége volt – kissé irigykedve csodálkozik is, hogy milyen jó lehet, amikor csupán a teljesítmény alapján ítélik meg az embert.

Berci folyamatosan kéri a testvéreit, hogy menjenek utánuk, de ez már csak az egyetlen lánytestvérnek, Erzsébetnek (Hegyi Barbara) adatott meg, és ő is csak 1949-ben hagyta el az országot. A vészkorszakot a műhelyében bujkálva élte túl, és egy hosszú levélben pontos és józan helyzetértékelés ad a történtekről.

A levelek itt félbeszakadnak, azt már máshonnan tudhatjuk, hogy Kner Erzsébet Chicagóban hal meg 1998-ban, 100 éves korában: 

a neves tipográfus és könyvkötőmester művészetét Amerikában nagyra értékelték,

bibliofil kiadóknak, gyűjtőknek, könyvtáraknak és igényes reklámügynökségeknek dolgozott, az évszázados mesterségbeli hagyományokat ismerő, de a modern irányzatok iránt is fogékony európai iparművészek között tartották számon. 85 évesen vonult vissza az aktív munkától. 90. születésnapján reprezentatív életmű-kiállítást rendeztek számára az Országos Széchényi Könyvtárban: a tárlat komoly visszhangot keltett, Kner Erzsébet számára pedig elégtételt és megnyugvást hozott.

Mennyit kell kibírni

Hogy ki döntött jól, és ki nem azokban az időkben, amikor nem volt jó döntés, azt az előadás nem boncolgatja. Ahogy a nagy forrásértékű, felkavaró leveleken kívül semmilyen más dokumentumot, elemzést, magyarázatot sem adnak az elhangzottakhoz: csupán a leveleket halljuk, ezen keresztül pedig a Kner család életét, vívódásait, gondolatait, és ez így erős, így ad a legtöbbet. Mert valós emberek valós életéről van szó, úgy, ahogy ők megélték és meg tudták fogalmazni. Knor Imre is azt mondja a kivándorlást fontolgató családtagoknak, hogy tanácsolni semmit nem lehet senkinek, és idézi a nagypapai mondást:

Isten őrizze az embert attól, hogy annyit kelljen kibírnia, mint amennyit kibír.

Pusztán a levelekből rajzolódik ki a történelem is, az első, a második, majd a harmadik zsidótörvény, Erdély egy részének visszacsatolása, aminek még örül is a Kner család, hiszen több megrendelésük lett, és a család a barátokkal töltött időben néha meg is tud feledkezni arról, miben is élnek. Ahogy a mindig józan és bölcs Erzsébet fogalmaz, „mindent meg lehet szokni”, és a köreikben „jóformán nem is téma”, ami az országban zajlik.

A nyomdát 1945 után még talpra tudják állítani, ahogy Mihály fogalmaz, „kívülről úgy nézünk ki az idegenek számára, mintha élnénk”, de a fájdalom megmarad. Az előadás elején és végén Maurice Ravel Kaddish című művét halljuk – ez az a pillanat, amikor valóban sír a hegedű.

Álló taps Gyomán

A Gyulai Várszínház saját bemutatójának valójában áprilisban, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján volt a premierje a Gyulai Várszínház Kamaratermében, és olyan nagy érdeklődés övezte, hogy a nyári évad programjába is bekerült, a Várszínpadon is előadták, sőt elvitték Gyomára, és Budapesten, a MOMKultban is láthatták a nézők.

Az előadás szöveganyagát a Levelek a Kner család életéből 1938–1949 című kötetből válogatták. A nagy múltú, világhírűvé vált gyomai nyomdász- és művészdinasztia életéről szóló előadás létrehozásában közreműködött az eredeti, 700 oldalas könyv leveleinek szerkesztője Erdész Ádám történész-levéltáros, Szil Ágnes író és dramaturgként Elek Tibor.

Kner Izidor leszármazottainak története Hegedűs D. Géza rendezésében, a színészek tolmácsolásában az első perctől az utolsóig leköti a nézőt, nem véletlen, hogy mindenhol nagy érdeklődéssel fogadták a nézők, Gyomán állva tapsoltak a produkció végén. A sikerre való tekintettel a színház ősszel újabb előadásokra készül.