Egyetlen saját daluk sincs, mégis hatalmas világsztárok, most Budapesten robbantottak

Eszméletlenül magas színvonalú szórakoztatásnak lehettünk szem- és fültanúi a Művészetek Palotájában. A helyszín híres arról, hogy különböző stílusú előadóknak ad otthont egy-egy estére, most azonban két koncertet is adott hazánkban a Postmodern Jukebox csapata. 

Már a parkolóban érezni lehetett a kígyózó kocsisor közepén állva, hogy itt nem egy huszonöt fős ásítozó, el-elbóbiskoló közönség előtt lép majd színpadra az Egyesült Államokból érkező „zenei utazócirkusz”. A szervezők nagy valószínűséggel nem izgultak a jegyeladások miatt, ugyanis a csapat hatalmas népszerűségnek örvend a YouTube-on, és akik egyszer hallják őket véletlenül, tuti, hogy a többi videójukat is megtekintik, ha pedig a közelben lépnek fel, élőben is megcsodálják azt az egyedi világot, amit képesek megeleveníteni. Na de mi is az?

Van is zenekar, meg nincs is

A Postmodern Jukebox egy folyamatosan cserélődő zenei kollektíva, amelyet Scott Bradlee hozott létre 2011-ben. Olyannyira cserélődik a gárda, hogy Bradlee például nem is tagja a jelenlegi turnécsapatnak. A zenekar fő profilja, hogy a különböző korszakok világslágereit a 20-as évek szving-jazz stílusában adják elő. Ha már hitelesen akarják megeleveníteni a száz évvel ezelőtti időszakot, nem állnak meg a zenei változtatásoknál, látványban is hozzák a kötelezőt. Nem csak a klipekben, élőben is.

A koncerten különösen sokszínű közönséggel találkoztunk. Szinte minden korosztály képviseltette magát, többen az alkalomhoz illően, a 20-as éveket megidéző estélyikben, tollas fejpántokban, lelógó-égköves fülbevalókkal jelentek meg. Ekkor már tudni lehetett, hogy kik azok, akik biztosan nem véletlenül keveredtek a Müpába.

A nézőtér szinte színültig telt, egészen elhanyagolható mennyiségű üres széket láthattunk. A terem elsötétült, és

Mindent megkaptunk, ami a show-biznisz része, méghozzá elképesztően magas minőségben. A zenekar hiba nélkül játszotta végig a bulit, az énekesek szintén százszázalékos teljesítményt nyújtottak. A koncerten ugyan a zenéé volt a fő szerep, de a műsort tovább színesítették szteppbetétekkel, amelyek remek feloldásai voltak a nagyobb ívű daloknak. Az estet Rogelio Douglas Jr. vezette, aki humorával és energiájával teljesen az ujja köré csavarta a közönséget, amikor pedig elkezdett énekelni, olyan érzésünk volt, mintha megállt volna az idő. Egészen kivételes hangja, mozgáskultúrája, jelenléte a műsor egyik legkiemelkedőbb eleme volt.

Az ilyesfajta, komoly énektudást, sokszínű orgánumot és szerethető előadásmódot igénylő műsorhoz nem könnyű megfelelő előadót találni. A Postmodern Jukebox csapata azonban három olyan nőt is talált, aki tökéletesen megfelel a kritériumoknak. Elsőként Tia Simone lépett színpadra szólistaként, a másik két énekesnő, Lauren De Marco és Tawanda vokalistaként szerepeltek. Előadták a Def Leppard klasszikusát, a Pour Some Sugar On Me-t, majd diadalmasan levonultak a színpadról, és kezdődött a stand-up és a hangulatfokozás Douglas Jr. által.

Olyan gigaslágerek kaptak helyet a műsorban, mint a Jettől az Are You Gonna Be My Girl, az Imagine Dragons szerzeménye, a Radioactive, Michael Jackson Thrillerje, a Metallicától a Nothing Else Matters vagy a Say You’ll Be There a Spice Girlstől.

Mindegyik énekesnőnek megvolt a maga szerepe. Hogyha együtt adtak elő egy dalt hárman, vagy vokáloztak Douglas Jr. mellett, akkor Tawanda hozta a mély szólamot, Simone a középsőt, és De Marco a magasat. Mindhárman teljesen más karakterek. Tia Simone szinte minden alkalommal 

míg Tawanda a visszafogottság és az éneklésen belüli finomságok bemutatásának mintaszobra volt. Lauren De Marco pedig hol a naiva, hol a kemény csaj szerepében tetszelgett, alkalmanként táncbetétekkel színesítve produkcióját.

Azok a 20-as évek show

Az est egyik legkedvesebb és legaranyosabb pillanata volt, amikor a dobos, Jack Amblin előresétált a zenekar többi tagjával együtt, és elénekelte az It’s Not Unusual című Tom Jones-dalt. Hamis hang nélkül lehozta a számot, majd mint aki teljesen meg van szeppenve, visszasétált a dobok mögé. Az egész estén érezhető volt, hogy mennyire élvezik azt, amit csinálnak. Na meg hogy mennyire szeretik egymást. Egy felszabadult, kegyetlenül profi műsort láthattunk.

A díszletet nem vitték túlzásba, de nem is kellett. Egy nagy ponyvát feszítettek ki a zenekar mögött, amely minden turnén a hátteret szolgáltatja. Egy kis emelvényen álltak a zenészek, az énekesek, a zongorista pedig a színpad elején kapott helyet. Az énekesnők és Douglas Jr. minden dalnál ruhát cseréltek, a csillogós estélyiktől a piros öltönyön át egy laza rózsás nyári ruháig mindent láthattunk.

A nosztalgiavonat ezerrel száguldott, és senki sem akart leszállni róla. Olyannyira nem, hogy miután vége lett a koncertnek, és elindították a távozásra felszólító zenét, a közönség egy része még a teremben maradt, tapsolt és éljenzett. Ezt persze a zenekar tagjai is mosolyogva fogadták. Bár saját daluk nincs, hozott anyagból dolgoznak, de teljesen hitelesen adják át egyedi átdolgozásukban a számok mondanivalóját. És ez az élő zene varázsa. A másik fontos észrevétel, hogy ilyenkor mutatkozik meg igazán, hogy mennyire jó egy bizonyos dal. Hogyha az eredeti formájától eltávolodva, egy teljesen másik stílusban és közegben is ütőképes. Mint például a Thriller szingverziója.

(Borítókép: A Postmodern Jukebox zenekar 2022. május 25-én Madridban, Spanyolországban. Fotó:  Isabel Infantes / Redferns)