John Malkovich az Indexnek: A zene igaz, az emberek nem

Roberto Bolanót a világ legnagyobb hatású irodalmi alkotói között tartják számon. A 2666 és a Vad nyomozók című kötetei meghatározó darabok a világirodalomban, azonban munkássága nem merül ki a két híres kötetben. 1996-ban született műve, a La literatura nazi en América olyan fiktív költők, írók enciklopédiája, akik szélsőséges ideológiákban hisznek. Dél- és észak-amerikai nácik, fasiszták, akik már-már vakon cselekednek, hogy az általuk szolgált világnézeteket érvényesítsék, és attól sem riadnak vissza, hogy ehhez brutális eszközöket használjanak. 

A chilei író munkájának utolsó fejezetét dolgozza fel John Malkovich és Anastasya Terenkova kamaratriójának darabja, a The Infamous Ramirez Hoffman. A történet főszereplője egy gyilkos náci költő, vadászgéppilóta, akinek történetét Malkovich meséli el. Az előadást november 17-én és 18-án is két alkalommal adják elő a Magyar Zene Házában, a 320 fős nézőtér előtt.

A bemutató apropójából a világhírű művésszel online készítettünk interjút, amiben többek között arról is szó esik, hogy 

• mit gondol az ideológiákról,
• hogyan lehet egy ennyire elvakult embert megjeleníteni a színpadon,
• milyen szerepe lesz a zenének a darabban,
• miként viszonyul a kritikusokhoz,
• mi mindent lehet kezdeni egy-egy durvább kritikával.

A lélekszám

A darab, amit hamarosan Budapesten is bemutatnak, még 2022-ben debütált, de az alapját egy olyan könyv adja, amit 1996-ban írtak, és csupán 2008-ra fordították le angolra. Központi témája a nácizmus, a fasizmus, a szélsőségesség. Miért érezte aktuálisnak ennyi év távlatából, ráadásul a Covid-járvány utáni világban egy ilyen téma feldolgozását?

Mindig is szerettem az alapanyagot. Szerettem, mert nem ilyen vagyok. Nem igazán hiszek az ideológiákban, ezek pedig különösen károsak voltak, de nem az egyetlenek. Úgy hiszem, bizonyos fokig sivár módon még el is kápráztatott, gondolkodóba ejtett, ahogy ilyen tehetséggel, képességekkel megáldott személyek megszállottan képesek az életüket egy ideológiának szentelni. Ami pedig elindította bennem a gondolkodást, hogy mennyi élet vész el egy ideológia miatt. Őszintén, nem vagyok biztos benne, hogy a vallás vagy a különféle ideológiák miatt veszett oda több ember, de elég szép szám mindkettő, és az a meggyőződés, hogy valami ilyesmi miatt elvesztegess egy egész életet...

Egy-egy ponton minden egyes karakter elkezd megőrülni, vagy teljesen elveszti az eszét. Úgy éreztem, ez egy olyan történet, amit el kell mesélni. Voltak zenei ötleteim hozzá, és a partneremmel, kollégámmal, Anastasya Terenkovával való közös munka – aki, úgy hiszem, szintén nagyon éles elméjű az irodalmat, történetmesélést tekintve – együttesen adták a darab forrását.

Érdekes, mivel épp egy nagyon különleges karaktert formál meg a darabban. Egy vadászpilótát, egy gyilkost, akinek a legfontosabb eszköze, „fegyvere” épp a látása. Átvitt értelemben ugyan, de ha valaki szélsőséges, ahogy a szóban is benne van, elveszti a tisztánlátást a teljes képet illetően. Hogy tud megteremteni egy ilyen elvakult karaktert a színpadon?

Bolano elég akkurátus író volt. Úgy hiszem, egy született töténetmondó. Pontos és igényes, miközben igazán precíz. Carlos Ramirez Hoffman olyan személy, aki mélyen hisz valamiben, és akármeddig elmenne, hogy meggyőződését az egekig magasztalja, a világ elé tárja. Az ötletem az volt, hogy ezt nagyon egyszerűen mutassuk be, mindössze szöveggel és zenével. A zene adja a nézőpontot, a szöveg a történetet. Minden elemet kidolgoztunk, gondosan válogattunk, megbeszéltünk, megvitattunk. Precíz végeredmény lett. Ez nem azt jelenti, hogy sosem fogunk rajta változtatni, mert biztosan tudom, hogy a következő egy-két évben fejlődni fog, de egyelőre így képzeltem el.

Minél szélsőségesebbek, annál kevésbé igazak a nagy egészben. De akadnak kivételek, hisz az egész azon múlik, hogy ki határozza meg a szélsőséget, milyen módon és milyen határokkal, vagy épp határok nélkül.

Mi a zene szerepe a darabban?

Ebben a darabban éppúgy, mint abban, amit tegnapelőtt játszottunk itt Isztambulban, ahol egy híres, modern kori, osztrák sorozatgyilkost alakítok – a modern kori azt jelenti, hogy 1992-ben ez az ember felakasztotta magát –, idestova 16 éve játszom, és miközben dolgoztunk az előadáson, rájöttem, hogy szabadon hazudhatok, és élvezhetem is, mert a zene elmondja az igazságot. Csináltunk anno egy darabot, azt hiszem, Magyarországon is bemutattuk, a címe A zenekritikus. Ott én alakítom magát a kritikust, ezért elolvastam a leglesújtóbb kritikákat, amiket a klasszikus zenetörténet legnagyobb darabjairól írtak. Mégis, az a zene képes volt csontig hatolni ennek dacára is. Elméleti szinten komponált és számos módon előadható, de a híres hegedűművész is megmondta, akivel az egyik legutóbbi darabomban dolgoztam – egy bécsi kollégám, akivel Monte-Carlóban voltam áprilisban. Megkérdezték tőle, hogy mit javasolna a fiatal előadóknak, miután meghallgatott tőlük egy rövid kamarazenét, amire azt felelte: „úgy kell eljátszanotok, mintha azt nem lehetne semmilyen más módon előadni”. És ez az, amire csupán a zene képes, amit az én megítélésem szerint semmilyen más művészet nem tud megadni.

Malkovich kínja

A zenei kritikáimban törekedtem rá, hogy az olvasók három rétegéhez szóljak: az előadóhoz, akinek visszajelzést adunk, a szakmai közönségnek, aminek bemutatjuk, hol is tart épp az adott művész, illetve a nagyközönségnek, akiknek el kell helyezni térben, időben a művet, és bemutatni az alkotást. De van-e még szükség egyáltalán zenei vagy bármilyen kritikára? Van-e létjogosultsága a mai világban, ahol mindenki maga válik kritikussá?

Ahogy megfogalmazta, kritikusként ma már az ember számos módon szólíthatja meg a közönséget, és rengeteg lehetőség van arra, hogy a közönség edukálja magát, ha valóban érdekli őket valami. Én néha órákat is eltöltök azzal, hogy reakcióvideókat nézek, amikben fiatal emberek hallgatnak olyan zenéket, amiket korábban még soha, pedig tudták, hogy létezik.

Tulajdonképpen A zenekritikusban, mondjuk úgy, van egy nagyon lesújtó, de szórakoztató kritika egy darabról, amit Isztambulban adtam elő 12-14 évvel ezelőtt. Az egész kritikát bemutatjuk, amit igazán szórakoztatónak tartok, pedig teljesen értem, hogy az a személy miért utálta a darabot. Hogy egyetértek-e, vagy sem, nem is számít. Én úgy tekintek az írásra, mint A zenekritikus utolsó darabjára, amihez barátom, kollégám, Aleksey Idudesman írt egyfajta török szimfóniát, ami a lesújtó kritikán alapszik. YouTube-on is megtalálható, a kritika címe: The Malkovich Torment.

Lehet az ilyen visszajelzésekből tanulni bármit is?

Nem tudom pontosan, hogy egy művész mennyit tanulhat abból, ha kritikákat olvas – én is ritkán teszek így. Talán évekkel később ránézek valamire, vagy olyan esetekben, mint most a zenénél, amikor aktívan dolgozunk valamin. De egyáltalán nem zavarnak a kritikusok. A probléma az, hogy ha zenész vagy, vagy bármilyen művész, a végső döntést neked kell meghoznod. Mindig hallgattam a kritikusokra a saját környezetemben, és gyakran a legközelebbi munkatársaim is elég kritikusak tudnak lenni. De azok, akikkel együtt dolgozol, azért kritikusak, hogy fejlődjön, amit csináltok. Úgyhogy kedvelem azt a demokratikus aspektusát az internetnek, hogy mindenki elmondhatja, amit gondol.

mivel egy éleslátó kritikus másképp tekint a dolgokra, mint a közönség. Úgy hiszem, rengeteg kiváló zenekritikus létezett. Az eredeti kritikáknál Beethovenről vagy Debussyről, amiken A zenekritikus alapszik, hallom, hogy mit utálnak azokban az alkotásokban. Hallom a szavaikon keresztül. Csak éppen mi azért szeretjük azokat a darabokat, amiért ők utálják őket. És mégis elgondolkodtatnak minket. Mindig örömmel hallgatom meg a kritikát.

Mennyire nehéz beépíteni a kritikákat? 

Sosem voltam lenyűgözve magamtól, mert ha elhiszem, hogy megtettem mindent, amit lehetett, akkor valóban az minden, amire képes vagyok. Érdekes lehet az, amit egy kritikus jobbnak ítélt volna, hogyha másképp csinálom. Ha figyelsz rájuk, egy sajátos módon azt akarják mondani, hogy „igen, de jobb lehetne, ha ezt így vagy úgy csinálnád inkább”. És igazuk lehet.

A kritikus feladata egy másik, amiért életemben sohasem nehezteltem egy másodpercig sem. Kritikusok tették híressé a színházunkat, amikor 22 éves kölykök voltunk pénz nélkül, rendes munka nélkül, éveken át éjszakába menően dolgozva. Kritikusok nélkül sosem lett volna sikeres a színház, talán sosem lettünk volna színészek vagy rendezők. És ezt mind néhány chicagói kritikusnak köszönhetjük. Nem mindig kedvelték a darabjainkat, valószínűleg minket sem szerettek minden alkalommal, de nélkülük nem éltük volna túl.

(Borítókép: John Malkovich 2024-ben. Fotó: Maurice Haas)